Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett
az én bácskai barátom: Bogumil.
Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét
lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt.
Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a
zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután
hatszor.
Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen
láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok
ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még
ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával
kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a
részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán
barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában
aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az
aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor
fellegeivel.
Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult,
hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte.
Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és
ásitozott.
Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről
és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos,
hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg,
éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és
egészséges fogai közé szorítva.