Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán.
– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.
Gyengéden a feleségére nézett.
– Akarod, kedves?
Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére
tette.
Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti
házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik
beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik
húszonegy.
A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét.
Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig
csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött
haza a fiú.
– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.
Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész
jobb karját.
– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega
tovább boncol.
Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a
szülőket.
– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a
lázát.
Délben a beteg félrebeszélt.
– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi
tudás…
Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.
Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi
évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete
karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban,
a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a
lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem
vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral
végigvágtatott rajta.
A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami
fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen
csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett
választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete
szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet
mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép
vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a
koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből
forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a
fájdalmat.
Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt
húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s
száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.
Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon
végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás
volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző
ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig
nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte
a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta,
nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó
körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett
volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom,
néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és
bolondosan megvakarta a füle tövét.
Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:
– Ma nem vacsorázunk?
A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset.
Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és
két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:
– Nincs más?
A felesége intett, hogy nincs más.
Megnyugodott s bement a szobájába aludni.
Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a
lovakat, beszélt a parasztokkal.
Az ispánja levette a kalapját:
– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr
tiltó tekintete előtt.
A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.
– Hány hét a világ, öcsém?
A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.
Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait
vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem
volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara
finom felvillanásával.
Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis
gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a
tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és
az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a
délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak,
mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt,
magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná,
szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő
szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt
adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.
Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a
puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa
szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A
felesége meredten nézett rá.
– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.
Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg
előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel,
kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya
és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és
fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.
Később váratlanul ő-zni kezdett.
– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.
Máskor így szólt a feleségére:
– Ne tátsd a prófunt-magazinod.
Vagy ezt mondta az inasának:
– Add ide a tökfödőmet.
A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott.
Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely
lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már
szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom
angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben
járt.
– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné
meg, aki kitanálta.
Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával.
Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A
kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:
– Patvart!
– Marha!
– Kuss!
Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a
revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a
természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az
ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement
az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban,
ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen
szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog
volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy
üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény,
nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt
sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.
Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.
– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt
le-fel a verandán. – Menjünk innen.
– Hová, kedves?
– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.
Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá.
Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.
Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon
haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti
pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini
vonatig megvacsorázzon.
A pincér hadarta az étlapot.
– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott
az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.
A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét
vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a
borfiút:
– Nesze öcsém, nagyra nőjj.
Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több
fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy
leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok
mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva
elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az
autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az
utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.
– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.
Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy
volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen
lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat,
aztán összetörte mind a két körtét.
– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.
Aztán Franciaországba mentek.
A franciák se akarták megérteni.
– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia,
szilvuplé… szilvalé…
A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem
volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.
– Ángliusok, őrült ángliusok!
Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó,
izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a
nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició.
Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol
odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá.
Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát,
ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke
üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal,
plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta
meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy
fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a
szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a
visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se
beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a
családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete
imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is,
mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely
akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar.
Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben,
utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár
dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte,
csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne,
szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően
mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul
az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt:
megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a
rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az
éjszaka előtt.
A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak
meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A
magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar,
összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az
is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a
tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete
meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali
arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a
por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul
aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei
a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a
fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán
szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az
olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme
vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar,
csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.
Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a
melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután
aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.
– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a
nagyobbik fiunk.
A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd
felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az
asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.
A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a
földre.
– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt
agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely
– úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a
marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –
Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a
földgolyót verné.
Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt
néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett,
kárminvörös arca elsápadt.
Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba
emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint
valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.
Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.
– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.
– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg
egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak
káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész
világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.
Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.
Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:
– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt
olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk
is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint
szenvedni?
Kapuja előtt megint rágondolt:
– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg,
valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak
szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a
magyar bánat.
(1913.)