Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy
ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a
Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a
híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze
orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit
összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli
a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt
volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban
folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek,
a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A
füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga
fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak
rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben.
Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska.
Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett
békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.
Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett
látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja
körében élt, lámpája mellett a «_Le Figaro_»-t és a «_Journal
Amusant_»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura
fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a
természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és
töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta
órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár
éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön
utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott
velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának
lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres
lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a
nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az
egyetlen fényes és igaz szót:
– _Progresszió_.
Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában.
Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és
kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt
és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a
vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is
szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat
megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű
kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság»
elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd
ő nagyságához küldi.
Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság
«kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában
sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét
volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította,
hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő
lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból
kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak,
egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a
mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való
gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az
ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott
s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan
tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből
pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a
francia nemzetnek.
Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly
boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a
hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a
sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű
kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái
regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek
belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte,
fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben
mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket
szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel,
hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést
megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése
előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud
franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született
franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres
köd öntötte el, mint mikor a _progresszió_-ról beszélt. A
könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász
fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a
beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos
szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem
volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal
az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen
elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan
lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett
valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy
ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül
mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A
családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az _avoir_ ragozásánál
tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal
vágtatott Szegvár felé.
Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira
izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete
alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és
ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe
tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment
a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.
A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia
geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd,
amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő
úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt
hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember,
nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan
rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva
alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a
tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység
tükröződik.
Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus
ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő
leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:
– Oui.
A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és
becsületes nevet szerzett magának, az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakbeli
lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az
alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori
rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a
nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város
fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé
hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van –
lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a
földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok
és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt
bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.
Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér
abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési
kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a
kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós.
Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.
Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a
városban.
Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot,
a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az
előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány
és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni,
amely a «_Gőz és a villany századá_»-ban egyedül méltó hozzá.
Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten
lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt
állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó
arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten,
mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami
pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott,
magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is
kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében
azt hitte, hogy múzeumba került.
Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban
szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de
mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon.
Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt
hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a
megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul
forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a
szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől
nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa
dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a
város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a
gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test
tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az
áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a
gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a
modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi
tudósnak csak kellemes és kedves lehet.
A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a
tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni
kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt
benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva
vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult.
De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden
nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a
kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak
olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen
megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette.
Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót,
ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a
belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna
kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek
lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek
gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek
elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre
egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy
medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha
ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai
szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín
üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre,
egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári
napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései
alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett
körül s már az ajkán lebegett ez a szó: _progresszió_, a vendég
csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna,
hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen,
arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a
vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált
csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe.
Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak,
melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak
vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó
panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség
mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró
sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal
pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében
a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra
is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken
kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a
hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel
fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el.
Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata
lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések –
körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora
megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a
geológiai intézetben üldögélt, az _Oligocen_ és _Eocen_ korszakok izgató
ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen
forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország
vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan
félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába
keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a
lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven
a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste
ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel
érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és
vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?
Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a
langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette
a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a
nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést
keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint
csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és
mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki,
végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez
mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos
gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok
folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva
vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták,
és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta,
tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is
felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran
mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor
a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.
Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és
rendkívül meg volt elégedve.
– Nagyszerü.
– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.
– Progresszió.
– Progresszió – mondta a tudós.
– Kultúra.
– Kultúra – helyeselt a tudós.
Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott
az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak
az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy
valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a
rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az
öntött ürgék.
Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért.
A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte
hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.
Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból
lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak
szemgolyóira.
A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és
meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.
Odaintette a feleségét.
– Te, ez megbetegedett.
– Szentisten.
– A keze olyan mint a parázs.
– Hogy nyög.
– Mit tegyünk?
– Téát hozok.
– Nem, inkább aszpirint, kinint.
Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a
család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget,
jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a
lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.
– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.
– Irtózatos.
– Nekünk kell eltemetni.
– Koporsót venni.
– Sírkövet állítani.
– Hivassunk orvost.
– A világért se.
– Csak meg ne tudják.
– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó
mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.
A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se
fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta,
nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő
idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő
hibájából betegedett meg.
Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán
a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy
meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az
ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül
ő képviseli a városban a _progressziót_. Jelekkel értésére adta a tudós,
hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen
volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra.
Sietve csomagoltak.
Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta
magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen
sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a
kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház
világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az _Oligocén_ és
_Eocén_ korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy
gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az
ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli
szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.
A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes
volt, irtózatosan elprüsszentette magát.
Valaki kinézett a kávéházból.
– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva _magyarul_ kezdte magyarázni,
micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.
Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint
előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól
tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.
(1913.)