Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.
A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át
szürődött a napfény.
– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.
A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a
kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.
– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…
Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt,
minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány,
azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk
hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az
asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a
nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor
meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott.
Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott
rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos
házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a
leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és
fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva.
Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom
iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből
egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve
féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.
Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház.
Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli
rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó
ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában,
álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.
– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk
innen.
A fiú búsan intett.
– Most még nem lehet.
Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet
barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem
rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.
Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:
– Olga.
– Piroska.
– Erzsi.
– Ilonka.
– Jolán.
– Lujza.
Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja
szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus,
halálosan kómikus.
– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?
Gyula méltatlankodik.
Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll
komolyan, haragosan, némán.
Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva
fordul hozzá:
– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.
– Szép szeme van – tódítja a másik.
– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom.
Éljen a Jolán.
Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a
beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek
viszket az orra és tüszkölni akar.
Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.
Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint
magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a
leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni
nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos
tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.
Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú
volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron
senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és
diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket
nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége
érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak
át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is,
mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki
a fából. Ezermester hírében állott.
Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.
Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű
lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja
is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt
órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt.
Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a
kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre
váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú
volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint
egy miniszter.
Csak néha estefelé láttam.
Egy nővérét kisérte.
– Honnan jöttök?
– Teáról.
– Hová mégysz?
– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.
– Szervusz.
– Szervusz, szólt lehangoltan.
Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak
részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha
nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez,
rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón
csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel
a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az
összeköttetéseivel még sokra viheti.
Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt
áll.
Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt,
minthogyha valakit várt volna.
– Találka? – kérdeztem mosolyogva.
– Dehogy.
Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.
– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom,
hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy
távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és
lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek,
hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha
oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint
filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az
arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem
azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a
férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a
szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul
a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét
hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni
bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg.
Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű
iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét,
melyet én már igen régen tudok.
Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az
aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.
– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli
garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos
polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az
ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.
Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.
Gyula gondolkozott.
– Nem mehetek, mondta.
– De kérlek…
– Nem – ismételte.
És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt.
Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi
szolgaság bánata.
– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy
hugom van itt…
– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.
– Teán, mondta szomorúan.
(1912.)