– Holnap április elseje – mondotta Viktor.
– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.
Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.
– De mit?
– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.
Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat
visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.
Izgatottan járkáltunk a szobában.
A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.
– Nem jó.
– Ez se.
– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.
Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.
– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is.
Figyelj ide.
– Halljuk.
– Belebujsz ebbe a szekrénybe.
– No és?
– Aztán itt maradsz.
– No és?
– Aztán vársz.
– No és?
– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül,
amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.
– Helyes.
– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan
recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.
– Csak meg ne sejtse a tervünket.
– A lámpát előbb eloltod.
– De hogy tudom meg, mikor jön?
– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap
szerda. Vívóleckéje van.
Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a
nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne.
Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a
kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.
– Pompás.
– Óriási.
– De valami eszembe jutott.
– Mi?
– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…
– Annál jobb.
Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.
– Valami megint eszembe jutott – szóltam.
– Ki vele.
– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.
Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:
_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon.
Érted jövünk. Várj._
– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát
gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig
öltözködik.
– Készen vagyunk.
– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.
Kezet adtam.
Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott,
fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig
ittunk.
Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat
sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus
leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a
mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon
követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf
leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat
és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult
valami nyugtalanság sejtésétől.
A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy
végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a
toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem
magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves
háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy
cirmos kandur.
A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.
– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?
– Dehogy, – hencegtem.
A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk,
nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon.
Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró
lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra
berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a
folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.
– Itt van.
– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.
– Bálint.
Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa
világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.
– Menj.
– Hová?
– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé,
ha nevetni akarsz…
– De…
– Siess, mert itt van…
Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és
macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig
még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság
dongott.
Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen
görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő
áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.
Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán
fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha
nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már
kijönni, de nem lehetett.
Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd,
csönd.
Ő volt.
Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a
névjegyet. Elolvasta, leült.
– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész
egyedül van.
Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen
és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A
lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.
Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet
ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett.
Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem
is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca
komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya.
Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen,
amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr
megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak
akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki
halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze
akarjuk szedni: felrezzenünk.
Már nem tudtam nevetni.
Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával,
irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet
ivott, ásítozott.
– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.
Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A
félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom
ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit
tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra –
miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha
elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha
grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit
mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő
már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném
tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez
a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos
feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig
látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt
kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté
repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam.
Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben
csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az
egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem
fölött és akkor többé nincs menekvés.
A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá,
mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a
saját hangomtól.
Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét
vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy
leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a
szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de
halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a
ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be
van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a
kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.
Várni, várni, várni kell.
De meddig?
Ez igazán a bolondok napja.
Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver
ravaszán pihentetve, áldozatára vár.
Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul.
Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe
zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang
szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van,
itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor
torkomszakadtából ordítozni kezdtem:
– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…
Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az
arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:
– Te vagy?
A mellére borultam és sírva fakadtam:
– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én
vagyok az április bolondja…
– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc.
Április másodika van.
Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni.
Bálint vizet öntött a pohárba.
– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?
Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a
kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:
– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel
csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: _marha_.
(1905.)