Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz,
hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy
elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan
szabad…
Agglegény _(elkomorul)_.
Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ
leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek.
«Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli
szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a
vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!»
Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek
hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a
kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a
csücskét…
Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj.
Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az
egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány
van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig
egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha
egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök.
Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek
van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom,
aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.
Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad?
Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek.
Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel,
álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_
Férj: Mi bajod?
Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az
asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad.
Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?
Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem
köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb,
mint – egy.
Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.
Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a
fejem. Én most nem merek hazamenni.
Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk.
Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt.
_(Valamit gondol.)_ Örökre.
Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony?
Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon
messzire.)_
Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült.
Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel
ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál.
_(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is
becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…
Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta?
Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve.
_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat
hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy
egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a
ketten roppantul józanok és szomorúak.)_
(1906.)