Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az
asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az
ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt
így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen
csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel.
Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre
és nézem az arcát.
Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még
egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase
éreztem.
Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg.
Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor?
Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a
kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon
csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.
Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.
Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét.
Érzem a sötétben, amint rám néz.
Férj: Te igazán boldog lehetsz.
Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután
megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor.
Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem
lármásak.
Férj _(hidegen)_: Tudom.
Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli
kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja.
Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha
minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig
vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.
Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel?
Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett
kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér
lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a
melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most
szeretjük egymást legjobban.
Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután?
Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én
vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz?
Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.
Agglegény: Hallod, ez csak természetes.
Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy
öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem
nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az
agglegény úgy él, mint egy király…