Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust,
így gondolkozott:
– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a
népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s
aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.
Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.
Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt.
Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.
– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.
– Hogyne – mondta a népköltő.
– Régóta keresem.
– Engem?
– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon
tetszettek a dolgai.
– Igénytelen versikék.
A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen.
A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja
magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta,
hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette
volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a
szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja.
Kiméletesen kell megvigasztalnia.
– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot
akarok mondani.
A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig,
értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a
sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról.
Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt,
kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.
– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.
– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.
– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.
– Majd máskor.
A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról
gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle.
Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A
gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel
a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az
utcán.
Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni.
– Most majd kifizetem, – gondolta.
Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten
játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és
végre-valahára megszabaduljon tőle.
Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét,
kilencven koronát.
– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.
– Nem.
– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.
– Nem.
– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.
– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.
A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és
elment.