A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya
lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott
aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen
megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét,
mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis
volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az
ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár,
hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt
s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.
– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt.
Bizonyára már nem is emlékszik rám.
Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a
két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és
bocsánatért esedezik.
A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat
kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy
vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a
nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen
kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés
lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat
vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az
önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán
vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő
volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély
és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.
Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament.
A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.