A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé
kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és
freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre
rogyott az áhítattól.
Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az
éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé.
Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete
haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű
selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban
közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a
gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a
nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.
Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt
kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy
hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra
nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa,
akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak
hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az
emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek
s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal,
színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s
ezt mondja: _Én vagyok a világ martirja_. A kövér ember pittyedt szájjal
sír: _Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben,
vezessetek haza_. A sarokban ülő jóságosan prédikál: _Szeressétek
egymást, édeseim_. Az az úr kegyetlen: _Meggyilkollak mindnyájatokat_.
Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a
hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.
A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: _Szent vagyok_.
– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.
A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.
– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.
A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más
történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt
előtte és félig ráült egy székre.
– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.
– Kérem szépen…
– Mi vagy?
A szőke köhögött.
– Népköltő.
– Micsoda?
– Népköltő.
Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján.
Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus
anachronizmus. A gavallér elnevette magát.
– Mondj néhány népdalt.
A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis
harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról.
Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta
a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.
– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.
– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az
elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.