Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt
megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az
anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a
parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a
gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a
család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom
között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét,
addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy
szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek.
Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már
letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.
Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem
magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója,
mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár
az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje
szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a
naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos
figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma
is.
A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek
elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó
(különös és hősi) tettét.
Szeptember 7.
Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát
a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató
korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és
javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy
koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán
mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott
szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz
évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk,
mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal
jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc
éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a
vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött,
szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt
halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És
ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is
beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.
Szeptember 8.
Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a
gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész
nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe
akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt
az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én
megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha
csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete
szivarokat szivott. Most én szivarozom.
Szeptember 12.
Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és
mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak
addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész
gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele.
Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében,
estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna
már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem
akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves
koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt.
Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem
egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam
a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga
kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam.
Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden
megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas
arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a
tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban
az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.
Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig
egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy
jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és
koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a
sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma
alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak
más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.
Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták
magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az
élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy
lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.
Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami
ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe
ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül
egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek
az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam
megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat,
anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az
utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem.
Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput
megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre
elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?
Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az
ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel
a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből.
Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a
pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a
halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang
ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó
ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s
átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed
kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből,
kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.
Szeptember 29.
Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül
finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy
óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem
eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.
Szeptember 30.
Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös,
olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül –
egy szimpla _gisz_-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam,
amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét,
ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra
gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok
egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a
titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva
vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű
előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton,
keresztülugrom önmagam és győzök.
Holnap reggel én is főbelövöm magam.
(1908.)