Kacagás, lárma, fény.
A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében
brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a
plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha
kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a
csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.
– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.
Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.
Vilma kivesz egy szem datolyát.
A következő másodpercben elordítja magát.
Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja –
ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy
pillanat alatt talpra szökken.
– Mi az? – kiabálnak a férfiak.
– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.
Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors
mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal,
hogy mindenki meghallja, ennyit mond:
– Lenyeltem egy tüt.
Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség,
nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda,
talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a
nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta
tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan
pedig a gyomorba került.
Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.
– Vizet.
– Rumot.
– Kenyeret.
– Cukrot.
– Forrót.
– Hideget.
– Ülj le.
– Maradj állva.
Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp
úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:
– Citromot.
A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart
a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a
korcsolyát, elrohan, orvost hoz.
A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog.
Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni,
veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne
keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a
kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.
Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.
A vőlegény erre várt.
– Kedves – mondja alig hallhatóan.
A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.
– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.
És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta
a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket,
az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk
boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de
nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok
mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok
lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó
nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a
kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón
állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát
is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de
semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba
a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag,
melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a
kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón
táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében
és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és
végre a vőlegényén állapodott meg.
– Adjon pezsgőt – mondta.
A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s
felugrott a székről.
– Elfogyott – szólt lelkendezve.
– Nyisson új üveget.
A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A
palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót.
Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon
hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett,
mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a
rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott,
észrevette a parasztot, a cselédet.
– Siessen.
– Rögtön.
A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre.
– Hozza már.
– Azonnal.
Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni.
– Ne igyék.
– Miért?
– Árt.
– Nem árt.
A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek.
– Nem bánom, igyék.
– Nem iszom.
– Miért?
– Mert árt.
Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott
dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos
orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:
– Egyedül akarok lenni.
A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést
érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát,
de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott
volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A
karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete
felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik
felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a
végzet perceit élvezi.
Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt,
hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma
nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége,
melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel
sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az
ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a
régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki
filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt
májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek
érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább
szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket
és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna,
hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és
kirohanjanak vele.
A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről,
de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az
öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A
többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag
aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték
példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek
izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy
fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő
nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék
és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.
Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban,
hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most
fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket
nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották
aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták
a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk
reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott,
bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és
szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok
az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak
a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a
szoba.
Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a
szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét,
visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a
ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt
ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük.
Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.
(1912.)