Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a
sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a
hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália
arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal,
báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.
Alig hallhatóan susogtam neki:
– Kedves.
Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:
– Amália.
(1912.)