Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult
az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam
mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik
sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött
szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra,
hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró
szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak.
Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha
skorpió-fészekbe nyúlnék.