Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek
szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A
hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy
elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam.
Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon,
miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal
hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába
ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A
felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se
gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne
halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a
halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a
szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget
szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.