Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó
karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha
teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan
zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda
libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor
szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel
vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.
Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.
Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a
zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét
villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy
betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.
Én tudom, hogy valamit keres.
Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában,
ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához
akarja ölelni.
Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.
Amália itt sincsen.
Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri
kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli
ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a
gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.
Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával,
könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény,
szegény.