Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban
szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi
terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase
láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az
élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga
régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide.
Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám
magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját.