Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni.
Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az
orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az
orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről
olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való
közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas
német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér.
Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és
szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben
csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott
egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én
tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak.
A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak
a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta
különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a
zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot
hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.