Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a
délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet.
Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a
tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba
hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az
árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon.
Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák
kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara
vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén
villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe
kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha
kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek
tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó
kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat,
a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az
öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom
magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes
módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott
fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a
vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas
és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli
legyező.