Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak.
Már őszszel gondolkozott a _prezent_-ről, Nem kis feladat volt a
kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és
az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra
taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót
és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a
fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés
dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy
söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de
erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott
Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott,
becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg
végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és
értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért.
– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.
Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:
– Nem lesz drága?
A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.
Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban
ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, –
szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a
szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy
összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája
sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében.
Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták.
Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott.
Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is
lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott
az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak
találta.
– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen
mosolyog.
Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz
mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban
azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a
tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül,
mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki
göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet
tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s
éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt.
Megint nem tetszett neki.
– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy
szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele
van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek
egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A
gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora…
Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a
karácsonyfa alá állította, diadalmasan.
Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa.
Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét
mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az
életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és
heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem
gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola
egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát,
azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az
orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító
azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és
egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg
volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni
a tükörrel és önmagával.
Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben
sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami
bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az
öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami
csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán
szánalomból, talán kiméletből.
Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:
– Tetszik?
– Nagyon szép – mondta a huga.
– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan
édesen mosolyog.
Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt
gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére
elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.
– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?
A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem
tetszik a prezent.
Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:
– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.
– Ugye szép?
– Gyönyörű – mondta hidegen.
Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi
fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a
poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a
tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase
tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok
is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett
szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és
átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös
bortól megoldódott a nyelve.
– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket.
Érzem, hogy ti megvettek engem.
Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.
– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora
pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám,
a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem?
Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót
és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «_Emlék_». Megkínáltál
cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát
se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál
fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az
üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint
száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit
és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe.
A sógor valamit hebegett.
– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok
aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök
engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem
jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked.
Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit
se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt
az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek,
hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket…
A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé
tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt
és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott.
– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.
A tanító sírva fakadt.
– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív,
melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív.
Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket –
felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító
megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal
hazautazott, a tanyára.
Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a
szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy
igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi
szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon
ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a
gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van
ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a
rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban
mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül
elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s
kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát
legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort.
Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.
Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban
havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden
éjszaka fehér volt.
Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy
torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt
előre.
Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes
szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s
örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint
a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most,
hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni
szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok,
melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve
mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely
kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt
magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát,
a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig
vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és
a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt,
mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta,
amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt,
mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg
hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy
öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon
erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték
a padról és vitték-vitték felfelé.
(1913.)