Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és
meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.
Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.
Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már
lejárt.
Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak
ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis,
tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely
inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és
picike a koporsója is.
Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk
erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon.
Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi
volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán
álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik
öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok
között.
Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi
tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban:
– Csak ilyen ez?
Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából,
lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó
mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy
cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára
nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál
érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok
mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva
és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és
a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom.
Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment
el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki
érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban
is valami titkolt öröm lappangott.
Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva
visszaszöktem a szobába.
A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és
imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány
volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt.
Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra
gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben
éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba
sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten.
Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics.
A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak.
Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek
ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük
forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet.
Előbb azonban kisuhantam a kertbe.
– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány.
– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.
A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az
apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a
nagybácsival.
Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek
s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a
friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan
boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal
asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával.
Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind
boldogok voltak és örültek.
A szoba komor volt és ünnepélyes.
Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca
ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és
amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom
mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta:
– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.
Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel
hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba.
Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint
egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok.
A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra,
mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még
soha. A jegyesek.
– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.
Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint
a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a
szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás
karjában.
Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok
és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég
bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám,
sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek
intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a
mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a
napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül,
egészen egyedül.
Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.
– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.
A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék
drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek
zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök
fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen
sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy
légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem
valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék
gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg
és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez
olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam,
hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani
szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul,
rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol,
egy síron.
Az udvar mélyén egy ablak világított.
Odasiettem.
Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.
– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?
Szorongva kopogtam az ablakon.
– Margit.
Kinyitotta az ajtót.
– Úgy félek – dadogtam.
Csodálkozva nézett reám.
– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni.
A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.
Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja,
a mézszínű haja villogott és lángolt.
– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten…
És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a
kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.
És téptem a haját és a száját, a szájammal.
(1912.)