Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant,
kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de
porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a
feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy
kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza»
Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében
járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen
feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot
permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is
keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A
felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították,
mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi
mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves
szomorúságban ázott szét.
Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran
sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de
csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este
maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb
részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és
tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől.
Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta
képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja
jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei
boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly
finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken
át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös
kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen
mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött
mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint
régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett
találunk.
Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként
társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú,
fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a
repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan
szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután
mind a hárman lefeküdtek.
Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott
és kurjongatott.
– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.
Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti
a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról.
– Nem – mondta. Sohasem kártyázom.
Azután sohase beszéltek kártyáról.
A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az
iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag
vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan
turkált a piros-zöld lapok mennyországában.
Cézár sötéten állott meg a fia előtt.
– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe
való.
Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen
friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból,
még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A
csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit
társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették
valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette.
Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá
járkált a sötétedő szobában.
Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa
bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett,
nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát:
– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.
Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis
üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.
Cézár bámulta az asztalt.
– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.
Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár
bort és kezébe vette a kártyát.
– Kezdjük.
A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.
– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el
tőlem.
Mindnyájan a kártyájukat nézték.
Ideges csend dobogott a szobán.
– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.
Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a
nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már
bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly
kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban
nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai
különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az
elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet
lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul
hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló
arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát
szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.
– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.
Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta –
balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.
Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a
szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az
apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult:
– Vigyáz, most te nyersz.
Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska,
nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem
ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát
kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s
szegény kis arczán elsötétedett az öröm.
Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és
a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle.
Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal
fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán.
Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban
újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig
nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy
megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza.
Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei
rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta
egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A
lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a
társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított,
egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a
fia javára billentette.
A bankot meg egyszer megduplázták.
Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A
gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és
szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá:
– Csalsz!
Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette
kezéből a kártyát.
– Csalsz!
Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította,
zokogta:
– Csalsz, csalsz, csalsz!
Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt,
csak hebegni tudott.
A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca
ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította
az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra
valót odadobott az ablaküvegre.
– Csalsz!
Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették,
csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta
magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a
részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt
és nézte a havas, kopár kertet.
A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne
ablakából.
(1907.)