Egész éjjel nem aludtam.
Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült,
hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben.
Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből
és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi
csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni
ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér
asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé
úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez
sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz,
mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom.
Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes
visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot
próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a
fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem
észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget.
Minden második szavuk ez:
– Verpeléty.
Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:
– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.
Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna,
kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén,
hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most
borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett,
szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel,
töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az
egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált,
neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.
Most a kövér kiböki a száján:
– A tankerület.
Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit
beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a
tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet.
– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta
az asztalt.
– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen _rabiátus_ ember volt
világéletében.
– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki
vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?
Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a
bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a
szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika.
Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr.
– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a
kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: _meg-kö-ve-te-lem_, hogy
emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom.
– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó?
A tanító tovább magyarázott.
– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor
aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én
kérem magam ellen a fegyelmit.
– Mit szólt?
– Le akart beszélni.
– És?
– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.
– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.
– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv
értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot
tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt.
– Ne mondd.
– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: _fölfelé_
bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet
várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy:
vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk.
Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében
gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt.
Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt.
– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így
megkínzol egy teremtett embert.
Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon
nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak
zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni.
Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy
barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé
lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a
rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.
Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és
bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd
intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az
aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az
érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér
fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot
követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla.
Újra hallom.
– Verpeléty.
Aztán megint:
– Verpeléty:
Később újra:
– Verpeléty.
Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.
Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni?
Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom
az életben.
Talán megpróbálkoznék vele.
Verpeléty lesz a célom.
Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de
nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és
feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos
keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná
Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «_Tanítók országos
felügyelőségének_» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban
megjárhatnám. «_Az internacionális pedagógiai szervezet_» titkárának
kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy
ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit
nem ismer.
Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam
annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg
rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat.
Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt,
megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt
tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit,
átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos
szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet
napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai.
Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem
fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel
korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy
iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön
miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük
züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes
ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy
egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön
intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás
pohárba beleesett a sovány tanító könnye.
Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá.
Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz
szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái.
Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka
irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján
karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani.
Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom
őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem
nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom
mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó
tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most
elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad
és szétfröccsen a véred, címeres gazember.
Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is
elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit
parancsolok.
– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend
legyen a földön.
Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal
görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom.
Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a
legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a
neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi
tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz
mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: _Alföldi
pedagógia_, _Az iskola brigantija_. Még van húsz. Melyiket parancsolod?
Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty
tata, legyünk jó barátok.
Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító
arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál,
borzasztó komolyan.
Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ
legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és
bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat
hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy
önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember
vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki
érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam,
higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy
éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és
iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok
rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak
azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a
helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam
Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak
jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és
keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne
vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?
Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy
nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész
véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az
ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a
kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák
felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng
az ajtó felé.
Kimegyek a pályaudvarra.
Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga,
hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán
büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.
A vonat elindul.
Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra
hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki
vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok.
Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek
ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.
Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik.
Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a
tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi
rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg
akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez
– jó.
Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok
engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül,
szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban,
tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök,
kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól.
Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék
hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.
Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: –
szervusztok.
(1913.)