(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán
király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia
sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a
tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».)
_A kövér princ._
A princ egy decemberi havas reggelen született meg.
Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a
homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett
a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két
tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a
keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná
lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan
inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a
bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos
vihar, tombolni, harsogni, hódítani.
– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.
Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat
öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai
feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis
nyakát. Igazi vasgyúró volt.
– Ez lesz aztán a király.
– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek,
hogy akár a koronát is elbírná.
A király elkomorult a tréfa hallatára.
Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.
_Álom._
Egész nap látta az álmát.
Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna.
Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra
megelevenedett az álom.
Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a
koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején.
Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy
vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen
megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme
bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a
nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a
száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a
mosolygása.
Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.
_A király jósoltat._
Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami
rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban
megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét
kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét
ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott
és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát
régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját,
pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten
alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem
nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok
közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a
vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig
sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az
ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel
keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az
asztrológust hivatta:
– Készítsd el a horoszkópot.
A királyfi a _Bak_ () jegyében, újhold idején született.
– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld
szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom
vállára helyezni.
Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a
pohár.
_A konstelláció nem szerencsés._
Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és
cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját
jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az
ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars
tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb
Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és
ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen
bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt
igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan
ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig
ugyanaz az eredmény.
Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába.
– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a
királynak.
A király némán ült le a végzet előtt.
– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus
vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az
egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán
rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is
megmenekül.
Az asztrológus köhögött.
– Beszélhetek? – kérdezte félénken.
Most ránézett a király, könyörögve és intett.
– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus.
Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni
fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon
fiatalon, tizennyolc éves korában.
A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.
Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt.
Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az
apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el
fölötte.
– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.
– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert
megfázol.
Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik.
– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.
November derekán leesett a hó.
– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.
– Ne, kisfiam, meghülsz.
Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte,
hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték.
Még a labdáit is elvették.
Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre
porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre
gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.
– Miért nem eszel? – kérdezte a király.
– Mert megárt – szólt a kis bölcs.
Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.
– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá.
A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor,
nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik,
nemsokára sokat alszik.
Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt
ajtók mögött beszélt vele.
– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult,
aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon
szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg.
Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot.
A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a
horoszkópot és eléje tette.
– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.
Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt,
a kabbalisztikus jeleket.
– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész
életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem
teljesedik be.
– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája
körül, alázatosan, de idegenkedve.
_Holdas eperfák._
Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a
holdfény terített átlátszó hálót.
– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és
szerelmes.
Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a
padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen.
Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt
a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.
– Mit busulsz? – nevetett az árnyék.
– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon
halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged
szerettelek, Ilona.
Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy
eperfalomb fekete foltot vetett.
– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé
nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét
szemgolyóval.
– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.
Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül
bandsitott magára.
– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett
egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott.
– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a
koporsóba.
_Háború._
Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy
falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan
szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen
kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán,
pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az
oktalan állat és hörgött:
– Háború.
Vasas vitézek tüntek fel a határon.
A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb
veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem
volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig
lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci
szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a
háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt,
hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca
verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször
egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után
aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha
kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban
meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a
földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a
térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve.
– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.
– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját.
– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett.
A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni,
mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy
éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve
kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna
– egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról.
– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat.
Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap
már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a
tengerpartnál voltak.
– Tovább – dobogott a királyfi szíve.
A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a
vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni
kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az
orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak.
Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a
reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg
is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan
tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor
esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot
értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult
beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig
eszméletlenül jutott a partra.
Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához
robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint
az ólom. Ekkor megijedt.
A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora
megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt,
bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.
– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota
előtt megállt a királyfi szekere.
– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon
búsan.
Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert
meg senkit. Haldokolt.
Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a
leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti
szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal
nevenapján.
Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt.
_A pap, az asztrológus és az orvos._
Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya
közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.
Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán
magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.
A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az
orvos.
Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.
– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.
– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.
Az orvos csak nézett maga elé.
– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…
– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán.
– Éppen ezért vagy csaló.
– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós.
– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.
A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az
orvoshoz fordult:
– Szóval te is hiszel a csodákban.
– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.
A király is az orvoshoz fordult:
– Nem értelek.
– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem
szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted
el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem
nem titok.
Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta:
– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.
– Az isten vette el – mondta a pap.
– A sors – mondta az asztrológus.
– A betegsége – mondta a király.
– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.
– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét?
– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz,
akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban.
– Hát nem az istentől függ a sorsunk?
– Nem a csillagok járásától?
– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.
– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.
– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.
Az orvos halkan beszélt:
– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat
megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit
rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán
hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre
sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy
meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek.
– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap.
– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós.
– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes
természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én
láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a
szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet
tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy
magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az
égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a
kezében tartja, hogy az ember mindenható.
– Istenkáromló – kelt ki a pap.
– Bolond – mosolygott az asztrológus.
– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az
ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.
– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.
Az orvos gondolkozott:
– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak
végrehajtotta.
A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában,
hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a
papon, az asztrológuson és az orvoson.
Végre döntött.
Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és
szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is,
közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot
készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit
mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki.
_A király szava._
Ezt mondta:
– Gyilkos!
(1913.)