Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott,
hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.
Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra
meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és
bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez
hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden
lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom
sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő
feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre
dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a
lakásban. Bizonyára ő a tolvaj.
Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el,
minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan –
levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda
történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most
nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új
dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak
ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a
gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk
megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy
erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött,
este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai,
az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres
volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt.
Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet
kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a
hihetetlent.
Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel
hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az
ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul.
Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy
ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a
bajusza deres, az arca kérges és szomorú.
– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.
Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a
külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél
néz rám, nyugodtan.
– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise
volt, csak maga. Talán tévedésből…
A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a
zsebeit.
– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg,
jelentést teszek a rendőrségnél.
– Tessék.
Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban,
nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz
zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a
szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.
Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös
emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott
ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük.
Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a
rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal
megindul.
– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.
– Biztos – felelem.
Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:
– Valószínű.
Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám
volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is
megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett
rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem.
Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella
sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a
szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt.
Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna.
Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.
– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.
A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én
tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.
– Detektiv – mondta szárazon.
Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha
álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz
diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár
igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem
hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges,
kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá.
Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal
kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a
tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával
körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint
a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak.
Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben
állott.
Egy pohár vizet ittam.
Aztán elszántan szóltam:
– Parancsoljon.
– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.
Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó.
Mennyire megkönnyebbültem.
A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem
vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint
azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez
kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem,
hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell
viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A
rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is
mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám
hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi
értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal
kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más
feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is
meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen,
amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető,
fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül
paplan alá rántottam a kezem.
A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó.
– Min mosolyog?
– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok.
Tessék folytatni.
– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.
A detektiv megint mosolygott.
– Úgy látszik, kissé ideges.
Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a
szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek
az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is
megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam
többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a
zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít
önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává
tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a
kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.
– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom.
– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő.
– De ha én akarom…
– Miért?
Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.
– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?
– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.
– Becsukják?
– Be.
– Börtönbe?
– Börtönbe.
– Vannak már bizonyítékok?
– Vannak.
A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a
szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is
tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát.
– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök.
Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van.
– Honnan tudja?
Mosolygott.
– Tudom.
Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő
biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.
Csak nem keresett máskor is?
Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás
szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze
vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték.
Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban
sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük.
Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez
izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak
ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok,
szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és
ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el.
Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek.
Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa
detektiv leskelődhet.
Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az
árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ
valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta
a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel
szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán
lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább
ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette
gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így
azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a
tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos
délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet
zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.
Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan
titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek.
Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél
üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja
senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy
piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos,
hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak
tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik
rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én
tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes
erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál
leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan,
vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és
magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a
leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.
Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:
– Mit akar tőlem?
Én is szepegve feleltem:
– Semmit.
– Pardon, – mondta.
– Pardon, – mondtam.
Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A
lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon
diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én
azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a
negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a
puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy,
ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki
nemsokára kezünkre kerül.
Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a
szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két
csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű
rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat
és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez
a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és
akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel,
szelíden, lassan.
Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj
meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra.
(1913.)