Szavamat beváltám, a legközelebbi félszázad első részéből néhány alakot
mutattam föl, s megkisértém lerajzolni azon állapotokat, melyek az újabb
kornak ébredését megelőzték.
Ha megint akad olyan olvasóm, ki azt mondja: Jó volna, ha igaz volna!
mondom, ha megint akadna olyan olvasóm: kérem, ne röstelje fáradságát,
kérdezzen meg, s azt hiszem, feleletem kielégítő lesz.
Számos ember van még, ki Festeticset ismerte, s azok bizonyságaim
lesznek annál inkább, minthogy a közlött dolgok nagy részét közlésük
után tudtam. Herczeg Batthyányi Lajos kisebb körben élt, de becsült
hazafi volt, s a ki Horváth Mihálynak «Magyarország történetét» olvasta,
még inkább megtudja, hogy miért becsülték?
Egykor egyik írótársam azt mondá irataimról, hogy azoknak ugyanazon egy
bűne, s ugyanazon egy erénye van, hogy alakjaim sem szebbek, sem
csunyábbak, mint az életben vannak! Köszönöm ez ismertetést, s én
alakjaimnak ez erényét vagy bűnét mai napig változatlanul hagyom, még
pedig azon okból, hogy igen sok ember van, kinek önmagunk iránti hitét
kell megerősítenünk, s ha a valót látja, könnyebben kibékül önmagával.
Ha tehát a pirosítót elengedtem, igen természetes, hogy legalább rútabbá
nem kivántam tenni saját embereinket, s így én lelkiismeretesen kimentem
azt a bűnt, mi az élethűség vádjából rám háramolhatik.
Míg a munka szakadozottan jelent meg a «Magyar Sajtó»-ban, a tisztelt
szerkesztőség jónak látta egyik párbeszédet megvezérczikkezni, mit én
nem hagyhatok szó nélkül; mert én azon párbeszédet nem hézagpótlóul
irtam, vagy túlságos hazafiúi buzgóságból; hanem meggyőződésből.
És mivel meggyőződésemet mondám ki, felelek a vezérczikkre, talán
bővebben magyarázom ki a dolgot, s megérthetjük egymást.
A vezérczikk a következő: