Alig képzelhetnénk nagyobb csapást hazánkra nézve, mint ha valaki és
pedig olyan ember, kinek népszerűsége és befolyása van, azzal hitegetné
a népet, hogy az ő természetes esze minden czivilizácziót kipótol.
Pedig ily hamis és veszélyes doktrina van ama párbeszédben, mely a «Nagy
idők, nagy emberek» czímű jeles korrajz mai számában olvasható.
Szerző oly itéletet és véleményt ad a nagy míveltségű angol szájába,
mely Bowring minden enthuziazmusa daczára képzelhetetlen.
Az angol bámulhatta a magyar béresnek tiszta eszét s értelmes
feleleteit, de egy angol 1794-ből szükségkép érezte a különbséget az
angol czivilizáczió s magyarországi nomád állapotok között – s
bizonyosan nem fakadt a fürgedi puszta közepén azon felkiáltásra: «Mit
akarnak itt czivilizálni?»
Szerzőt a nemzeti önszeretet elragadá, s korrajzoló helyett költővé
tette.
Igenis, a természetes tiszta ész, az isteni gondviselés kegyelméből a
magyar fajnak öröksége, – és sok más nemzethez képest mondhatni, tán
kiváltsága.
Valószinűleg a magyar nyelv szelleme, világossága és szerkezete
gyakorolja a kisded kortól kezdve a magyar ember velejére azon rejtélyes
hatást, melynél fogva a legvadabb csikósnak is az esze oly tiszta, s
itéletei oly helyesek és alaposak, hogy bámulatot gerjeszt.
Ebből az első tanulság az, hogy míg a nép a magyar nyelvet megőrzi, s
míg azt az anyatejjel szívja be, – addig ritka természetes eszét is
megtartja.
De azt nem szabad hinnie, hogy ez már magában elég, s hogy az a
czivilizácziót feleslegessé teszi.
Ma már tán maga a fürgedi béres is kimondja, éppen természetes eszénél
és józan belátásánál fogva, hogy az ész tudomány, a lélek miveltség és
pallérozottság nélküli elásott tőkék, parlag mezők.
S mindenesetre a legrejtélyesebb, a legnehezebben megfejthető dolgok
közé tartozik, megmagyarázni azt, mikép maradhatott egy ország, mint
hazánk, mely egészben véve számosabb művelt középosztálylyal birt, mint
bármely más tartomány, melynek magas arisztokrácziája s egyháznagyjai
angol pairekkel vetélkedtek, s hol az államélet s a polgári szabadság
már oly magas mértékben ki voltak fejlődve, – daczára a sok természetes
észnek, oly messze hátra az európai kultura mögött?
Csupán a hűbéri viszonyokat okolni nem lehet, mert hiszen azok legalább
a nemességet nem gátolhatták életmódjukban, környezetökben, majorjaikban
minden állapotra a kultura bélyegét nyomni; sőt a hűbériség még a
parasztot sem akadályoztatta udvarán gaz, bojtorján és bodzafa helyett
gyümölcsfát és zöldséget tenyészteni, rendesen megmosdani,
megfésülködni, s azt a pénzt, mit a csapszékekben elkölt, háztartása s
gazdasága rendezésére fordítani.
Nekünk, úgy látszik, Magyarország hátramaradása főleg élelmi bőségből, s
kiadásai csekélységéből származott.
Könnyen megszerezvén mindennapi élelmét, kenyerét, – nem ismervén azon
életszükségeket, a melyeket kultura fejlése, polgári kényelem és izlés
nemesedése s az erkölcsök szelidülése magával hoz, nem érezte nyers
egyszerűségének hiányait, s azon a nagy és meghálálhatlan kincs,
melylyel természetes eszében a nemzetet a gondviselés megajándékozá, –
századokon keresztül nyom és eredmény nélkül maradt.
A jelen nemzedéknek jutott a sors, egy új magyar aerát, a czivilizáczió
korszakát vállaira venni.
E korszak nagy fájdalmak és vonaglások közt született, s kevésbe mult, s
csakis istennek köszönhető, hogy maga a gyermek bele nem veszett.
A bálványimádók vállain feltolakodott bábák mellőzvén az egyetlen jó
vezért, a legnagyobb életveszélybe hozták a nemzetet.
A magyarnak abba a természetes józan eszébe vetjük bizalmunkat, sőt
attól követeljük, hogy a jelen átalakulás nehéz fázisában bölcs
mérsékletet és tapintatot fog tanusítani, s a korszak, a czivilizáczió
igényeit áldozatkészséggel és erőmegfeszítéssel karolandja fel.
Ama természetes, világos ész helyes és erélyes használata, s a
tudománynyal és értelmes munkával szövetkezése a legbiztosabb,
leghathatósabb eszköz, hogy a magyar az európai kultura terén az
elmulasztott századokat évtizedek alatt helyrehozza, – s a most még
parlagkülsejű Magyarország művelt, virágzó édenné legyen.
*
Erre a vezérczikkre következő mondanivalóm van.
Semmi esetre sem vagyok olyan gyermek, ki azt hinné, hogy egy krajczáron
az egész bábossátort megveheti; de még olyan sem, ki azt képzelné, hogy
a magyar köznépnek természetes esze minden czivilizácziót kipótoljon, –
hanem még egyszer kérdem most már, hogy mit akarnak ezzel a szóval:
czivilizáczió?
Sokat megértünk már az igaz, még azt is, hogy az ökröt Párisba viszik,
hogy aztán az összehasonlítás nyomán megmondják, melyik faj mennyit ér?
Bár azt is megérnénk, hogy az emberi faj közt lelkiismeretes párhuzamot
tehetnénk, talán akkor jobban meggondolnák, hogy a czivilizáczió szó nem
olyan szó, mint az izé, – hogy mindent ki lehet vele mondani, ha a szó
megakad a gége belsejében.
Nem rég történt, éppen 1855-ben, hogy egy párisi ügyvéd Magyarországba
kivánván jőni, Bécsben salva gvardiáért tett lépést, hogy itt a
zsiványoknál biztosítsa magát. Emlékezhetnek önök angol parlamenti
tagok, franczia és német írók műveire, melyekben rólunk képtelen
dolgokat beszélnek komoly képpel, hogy valóságos botrány; míg mi
czivilizálatlan magyar kaputosok legkevesebb három nyelvet beszélünk
jól, s nem ritkán, azaz minden városban akad husz-harmincz ember, ki a
negyediket és az ötödiket is érti, ez persze nagy bárdolatlanság, az meg
még nagyobb, hogy nálunk világtörténetet, földrajzot, statisztikát nem
tudni nagy szégyen volt, s ha magyar ember Francziaországba salva
gvardiát akarna váltani zsiványok ellen, – világ csúfjává lenne.
Oh, mi tehát még igen czivilizálatlan emberek vagyunk; pedig kaputban
járunk, és annyi nyelvet beszélünk! hát még a népünk milyen vad faj
lehet?
De kár, hogy emberkiállítást nem rendeznek, látnák azt a vadmagyart, ki
búzakenyéren és szalonnán, füstölt húson élődik! Minő vadság, hogy még
szurrogátkávét nem iszik, mint a cseh földmívelő, vagy rossz teát nem
szörpöl, mint az angol és irlandi, ki ünnepnapokon lakik jól csak
burgonyával, hanem ez mindegy, ez azért czivilizált ember, hiszen angol;
ámbár annyira van már czivilizálva, hogy nem nyom egy felnőtt ember száz
fontot, azaz egy mázsát, s alig várja, hogy megszökhessék valami vadonba
Amerikába, hol valahára olyan állapotra vergődhetik, minőt otthon az
angol gőbölyöktől és egyéb igavonó marhától megirigylett, daczára minden
czivilizácziójának.
Ne zavarjuk tehát össze az eszméket, – és ha már a nagyvilág azt hiszi,
hogy nálunk gazdátlan föld is van és hogy Magyarországban a medve és
farkas nem kevesebb, mint a zsivány, – legalább mi értsünk szót, s midőn
néhány gyarló ember azt hiszi, hogy nálunk az emberek még «Struvel
Péter»-ek, kik olyan hosszú körmöket viselnek, hogy egy egész napig csak
az egyik kezükről lehet lefürészelni, mint azt egy német könyvben
lepingálva, gyermekijesztőnek magam is láttam, legalább mi magunk ne
hitessük el magunkkal, hogy a czivilizácziónak azon értelmében kell
közibénk jőni, hogy erkölcseinket szelídítse.
Az igaz, hogy vendégszeretetünk, nagylelkűségünk, barátságunk egész
odáig terjed, hogy egy jó szóért az ingünket is odaadjuk; de hisz ez
vadság, – ide tehát az oltóággal, tegyünk bele egy kis angol
hidegvérűséget, ültessünk teát, hogy czivilizálódjunk!
Pusztítsuk ki ezen rossz tulajdonságokat, a czivilizáczióval ezek össze
nem férnek, minálunk még nincsenek börzei kupeczek, ügyes zsebmetszők,
világhíres csalók, – csak ide azzal a finom czivilizáczióval, majd lesz.
Tehát extra Hungariam non est vita? kérdi valaki, kinek én azt
válaszolom, kegyes engedelemmel, hogy nálunk temérdek fogyatkozás van,
min azonban nem czivilizáczióval segítünk, s az erre legalkalmatlanabb
württembergi éhenhalókkal; hanem ha már éppen diákszóval kell
kimondanunk, majd keresünk egyet.
– Furcsa, minden kornak megvan a maga divatkórsága s valamint egykor
mindent homeopaticze, aztán hidropaticze, még később magneticze akartak
gyógyítani, most meg nekünk estek a czivilizáczióval és öt-hat év óta
birkatürelemmel hallgatjuk, milyen vadmarháknak kürtölnek bennünket, kik
még nomád állapotban és marhaőrzésből élünk, napot imádunk és jóformán
még beszélni sem tudunk.
Tehát czivilizálni kell!
Ezt mondja minden ember és nem győzzük irgalomfillérrel azon prófétákat,
kik karavánonkint jönnek ide bennünket megtéríteni a czivilizácziónak,
melynek értelméről, úgy látszik, alig vannak mindenütt egy véleményen.
Igaz, hogy mi nem tudunk egy arasznyi földön ötven fej salátát
termeszteni; de nem is szorultunk rá. Hanem ezzel ismét nem azt akarjuk
mondani, hogy a szorgalom nem szép dolog; hanem ha már éppen valaminek
hiányát érezzük, az bizonyosan nem a czivilizáczió; hanem egy másik szó,
minek magyarul ugyan szorgalom a neve; de ha önök itt benn és ott kinn
jobban szeretik a diák szót, ám legyen: indusztria.
Soha, de soha nem fogja nekem bebizonyítani senki, hogy ép és egészséges
észjárásban akármely nemzet kifogjon rajtunk, – ösmerem Auerbach
Dorfgeschichte-it, Boz, Thakeraynak regényeit, számos utazási leírást, s
én, ámbár bámultam az indusztriának óriási fejlettségét, de a népéletet
seholsem irigylem és csak szánni tudom azon balgákat, kik önmagukat
elámítják, s azt hiszik, hogy a czivilizácziót egy tarisznyában, éhes
gyomorral és fáradt testtel hozzánk ültetik be.
Emlékszem én jól azon időre, midőn Magyarországban a jobbágyok sorsa
fölött vitáztak, – hány nagy úr mondá, hogy ha mi ösmernénk a népnek
állapotát idegen országokban is, azt mondanánk, hogy a mi jobbágyunk úr,
ki húst, pecsenyét, tésztákat eszik, jó bort iszik; ettől pedig,
engedelemmel mondva, meg sem bolondul az ember, de meg nem is aljasul
el.
Ma talán többet kiván tőlünk a világ? meghiszem, – kivánjon szorgalmat,
– ezt értem, hanem czivilizáczióra már mégis nem szorultunk és ha nem
hiszik önök, rendezzünk emberkiállítást, elkezdve az első
arisztokratától egész a csikósbojtárig, s ha még alább tetszik, egész a
koldusig, mert nálunk még a koldus sem nyomorult, mint máshol, mert még
a koldus is visszaadja sok helyütt a kenyeret; mert elég van neki, hanem
kér krajczárt.
Meglehet, hogy egy kissé zajosabb mulatságaink voltak és vannak, mint
máshol; de ez a természetes kifolyása az erőnek, azonban inkább ez, mint
azon sápadt és bágyadt halhatatlanság, minek tanyája nem Magyarország. A
mely lóra azért kell vigyázni, mert megrúg, – annak még lehet hasznát
venni; hanem jaj annak, melyet azért kell elkerülni, hogy az elmenőre rá
ne düljön nyomorúságában.
Nem csodálkozom, hogy minden ember most nekünk akar tanácsot adni,
bennünket valóságos indiánoknak néznek, s azt hiszik, hogy egy darab
üvegért adunk ötven hold földet cserében, s majd megtanítanak bennünket
mindenre; mert mi még csak ujjunkkal mutogatjuk, hogy enni akarunk.
Hanem sajnálni lehet ezeket a jó embereket, kik még annyit sem tanultak
meg otthon a nagy czivilizáczióban, hogy az éghajlat is könnyen megöli
az embert, azért, a ki czitromon nevelkedett, ne jőjjön ide, ha a
czitromot nagyon szereti; valamint a ki kávéra szokott, tudja meg, hogy
az alföldön hétszámra is a tanyán kell maradni, s kávé helyett
szalonnával élni; végre pedig az isten szabad ege alatt lesz az éjjeli
szállás és ha aztán a hideg kileli, vége akkor a szerencsétlennek, ki
meleg kávéhoz és vetett ágyhoz szokott.
Persze, hogy a czivilizált nem tartja megtanulásra érdemesnek azt, a mit
egy magunkféle ember tud, azért neki indul Magyarországnak, itt van
esztendeig; s ekkor már szeretne visszamenni, de lefogta a láz, a
szokatlan lég és életmód, ide jött meghalni.
Szja, uraim, az egér sem akkor búsúl, mikor a csapdába bemegyen; hanem
mikor vissza akar jönni, miből aztán az az üdvösséges tanulság, hogy ha
még annyit tudnak is a tisztelt urak, tanulják meg legalább azt a
kicsit, a mit mi is tudunk, – talán majd nekünk is engednek valamit.
Saját hazánkfiainak gyöngeségét senki sem verte újabb időben annyit,
mint én; de a mi igaz, az igaz: bárdolatlansággal soha sem merném a
nemzetemet vádolni.
Biztassuk, ösztönözzük egymást szorgalomra, takarékosságra, – ez a szó
még sokszor méltán lesz kimondva; de végignézvén a vén Európának minden
népét, czivilizáczióját fölcserélni semmi kedvem nincsen.
*
Ezen kitérés után korrajzomra vonatkozólag van még néhány szóm.
Kisfaludynak kétségtelenül óriási érdeme volt a nemzeti öntudat
ébresztésében, s ámbár irótársai a regéknek irodalmi becsét tagadták,
sőt azoknak érdemét még Kazinczy sem értette meg, mint az Kishez írt
leveleiből is kitetszik, – mégis mindenki tudja most már, hogy az
olvasóközönséget a magyar irodalomnak főleg Kisfaludy Sándor és utána
testvére Károly nyerte meg.
E történeti igazság kimondásától ma már nem vonakodhatunk és én
részemről tettem annyit, hogy korrajzomnak egyik czéljaként az irodalom
terjedésének első szakaszait mutatám föl, – a legközelebbi regényemben
pedig egyéb hasonló dolgokra terjeszkedem.
Nagy szerencsétlenségnek tartanám, ha kivülem senki, vagy éppen igen
kevesen foglalkoznának a legközelebb multtal, melynek óriási
anyagtömegéből számtalan történt dolog vár hálás kézre, mely a
feledségtől megmentse. Ne riaszszon el senkit a munkától az, hogy az
élőknek ez nem ujdonság; de az lesz az utódoknak, kik csak ezek nyomán
emlékezhetnek meg rólunk.
Isten velünk!
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ne feledjük, hogy Vas Gereben korrajzot ír, tehát a kornak
megfelelő kifejezéseket adja személyeinek szájába. E történet idejében
még nem volt a burgonyának magyar neve.]
[Footnote 2: Lajos-Komárom telepítvény, és minden kétség nélkül
mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas, szabályosan fölosztott
utczákkal és minden keresztülutazónak feltünő, hogy ilyent
Magyarországon is láthat.