Olvasóm lámpája elalvófélben van, tán nem is látja meg a vékony fonalat,
melynek vége mindjárt kezembe jő, pedig még egy csomót kell eloldanom, s
még egyszer meghurczolom azt a türelmet, mely e fonaleregetést három
köteten keresztül végigvárni tudta.
Még egyszer keressük föl az egykori bérest, kitől láttatlanban magam sem
tudnék elbúcsúzni, ki tán mai napig is csak olyan erős, mint az ozorai
búcsún, csakhogy a ki izengetne neki, a föld alatt nyugszik már.
Sümeg felől jön a grófi fogat, a négy táltos tajtékot ver az úton, s
Holvagy Pistának lakása előtt száll ki a kocsiból Kisfaludy Sándor, s a
gazdát az udvaron találja.
– Megint látjuk egymást! – mondja Kisfaludy, megszorítván a megkeresett
jobbot.
– Hála legyen érte a felséges úristennek, – válaszol rá Pista.
– Gondolja-e, miért jöttem ily sebes vágtatást?
– Ellenséget nem láttam erre jönni, – véli Pista, – különben azt hinném,
hogy vitéz őrnagy uram talán ellenséget hajtott.
– Budáról jövök, még pedig egyenesen a nádor ő fönségétől.
– Bizony odáig is hosszú az út, hát még onnét vissza! – üres kocsinak is
elég.
– Én pedig nem jöttem üresen! mondja Kisfaludy.
– Okos embernek a fejében is elég hordani valója van.
– Emlékszik-e barátom azon napra, midőn az erdőszélen legelőször láttuk
egymást?
– Egy kicsit emlékszem még az ágyúszóról, – mondja a másik, – egy pár
ágyút elsütöttek ránk emlékezet okáért.
– No hát, hogy még bizonyosabban megemlékezzék, kedves jó barátom, –
mondja Kisfaludy, oldalzsebébe nyúlva, – ime ez arany érdempénz, ezt a
nádor küldi.
Kisfaludy a bámuló embernek mellére tűzte az érdempénzt, s az egyszerű
embert oly remegés fogta el, mintha éppen most állítanák szemközt azon
ágyúkkal, melyeket egykor az erdőszélen rájok sütögettek, s mintha a
mellére azért tennének olyan fényes aranykarikát, hogy az ágyúsütögetők
odalőhessenek.
Míg Kisfaludy a feltűzéssel vesződött, a ház népe összeszaladt, előbb a
kapu mellől bámulták a dolgot, később megközelíték őket, utóbb a férfiak
levett kalappal álltak meg, utoljára pedig egyik sem tudta megállni a
sirást, hanem megeresztette a könyűt, mely törületlenül folydogált le, s
midőn még közelebb mertek jőni, Pista kinyujtá kezét, melyet sorban
szorongattak, és ránéztek a tündöklő pénzre, melyért az ágyúk közé kell
napszámba menni, s mit nem szokás apróbbra váltani, mert ilyen mellett
éhen is szivesen meghalhat az ember.
Tudta az egyszerű nép, hogy azt a csillogó aranyat azért tették a
mellére, hogy az nem a költőpénz közé való s milyen szépen odaillik a
széles mellre, legalább mikor a gazda nagy ünnepen második harangszóra
szentegyházba indul, jobbról-balról kitér a sok ember, és még a
szentegyházban is a legelső padig eresztik, hogy minden ember lássa
példának okáért!
Mire föltűzte Kisfaludy az érdempénzt, a hátulsók közül kiszalad egy
surjány legény az utczára s minden arra menőt becsődített, hogy a nagy
becsületnek több nézője legyen. Pista pedig még mindig egy helyben állt,
mint a gyermek, kit husvétnapra öltöztet az anyja.
– Ez az érdemnek jutalma! mondja Kisfaludy hangosan, egyszersmind kezet
szorított vele a nézők láttára. – Pista pedig azt mondja Kisfaludynak:
– Uram, okosabb ember jobban tudja, miért osztogatják az ilyen
becsületet, hanem vitéz őrnagy uram, – hát csak magam álltam én ott az
erdőnél?
– Ketten, édes jó barátom, de hisz elég isten csudája, ha az egyik
megszabadult.
– Megszabadultunk mi mind a ketten, uram.
– És a másik is élne még?
– Él még, de a más világon, – uram, mondja Pista födetlen fővel, –
tegnap temettem el.
– Hol fekszik? – kérdé élénken a másik.
– Körülbelül három órányira ide, a Bakony egyik elhagyottabb részén.
– Megnézhetem én azt a sírt?
– A mikor parancsolni méltóztatik, mindenkor oda kisérhetem; akár éjjel,
akár nappal megtalálom szegény pajtásomat.
– Holnap, ha jöhet barátom.
– Elmegyek, uram, korán reggel, mire megvirrad, előre ott leszek; a
helyet pedig megmondom, hogy odataláljanak.
– Együtt megyünk, egy kocsin elférünk! – mondja Kisfaludy.
– Engedelmeskedném, uram, hanem dolgom is lesz ott még előbb, hadd
végzem azt úgy, a hogy illendő, s a hogy nekem szent kötelességem.
– Isten velünk, – mondja Kisfaludy, a vett utasítást följegyezve, és
szentül megigérve, hogy a kitűzött időre jelen leend, s magára nem
várat.
Pistát sorban ölelgette össze a becsődült nép, midőn pedig az ujságlátók
torkig laktak a bámulásban s elszéledtek a háztól, Pista levette
melléről az érdempénzt, kendőbe takarta, s elment vele a városba, nem
eresztvén magával senkit, hogy tanúja legyen annak, a mit most
véghezvinni akar.
Azonban meg kell még mondanunk, hogy a hír már végigszaladt az utczán, s
midőn egy aranyműves boltjába lépne, száz kérdésre kellett felelnie.
Midőn ezek is jól laktak, Pista kibontja a kendőt, az aranypénzt
kiveszi, s az aranyművesnek nyugalommal mondja:
– Hallja az úr, vágja ezt kétfelé!
Erre az aranyműves azt hitte, hogy ő maga esik kétfelé, s midőn egy
kissé eszére tért a nagy csudálkozásból, szerette volna azt kérdezni,
hogy tán megbolondult?
– Azt mondtam uram, – ismétlé Pista, – hogy ezt vágja el kétfelé.
– Barátom, – mondja az aranyműves, én már ettem gombát, de még azért nem
bolondultam meg.
– Nem is azért jöttem ide az úrhoz, mert bolondnak tartom, –
magyarázkodik amaz, – hanem azt gondoltam, hogy mégis szebben esik ki az
úr keze alatt a munka, mintha én vágnám fejszével kétfelé.
– Éppen bizony!… mintha fejsze nélkül nem tudnám megmondani, hogy ez
tiszta, valóságos arany, még pedig a legjava.
– Mind elhiszem én azt uram, hanem azért csak vágja ketté.
– Ha éppen azt akarja kedves jó barátom, megcselekedhetem; – okoskodék a
becsületes művész, – hanem mondja meg legalább, hogy miért kell ezt
kétfelé vágni?
– Sietős dolga van az úrnak? – kérdi Pista.
– Biz édes jó barátom a számtól esik el a falat, ha munka után nem
látok, mert biz még a fejemet sem érek rá megvakarni, ha viszket.
– Ha ráért volna az úr, akkor elmondtam volna igen szivesen; de így nem
tartóztatom az urat, hanem vágja hamar ketté.
– Mi a manó, egy negyed órával több vagy kevesebb, – annál tovább csak
nem tart?
– Eltartana az estélig is uram, azért bele sem kapok.
– Furcsa egy ember lehet kelmed az igaz, – tűrhetetlenkedék az
aranyműves, átvevén a pénzt, hogy ha már máskép nem lehet, a kivánság
szerint elvágja. – Talán elbolondították kelmedet, aztán azt mondták,
hogy így két darabban valamiről használ.
– Én egy szót sem szólok uram, mert éppen nem használ, hanem vágja vagy
nem vágja?
– Itt van hát, elvágtam! – mondja a boszus ember, két darabban adván át
a pénzt.
– Most már egy lyukat is fúrjon rá, hogy a szalagot bele tudjam húzni.
Ezt is megtette a másik, folyvást dörmögvén magában s midőn Pista
elment, azt mondja legényének, ki szintén nem érté a dolgot:
– Ez a bolond paraszt bizonyosan azért vágatta kétfelé, hogy
jobbról-balról felköthesse, ha már kettőt nem küldtek neki Budáról.
Ez a magyarázat megnyugtatá a mestert is, legényt is, s minthogy a
munkának ára megvolt, nem töprenkedtek tovább a dolgon, mi pedig menjünk
Pista után, ki éjfél után nemsokára fölkantározta lovait, s mire
megvirradt, már a Bakonyban fogott ki a csárda mellett, mely most már
gazdátlanul álldogált az út mellett, s beszállt a ki beszállt, ha az eső
vagy az éjszaka beverte.
Kisfaludy szintén jó korán felébredt, s a négy ló készen várta, hogy
találkozóra menjen, s az idő sem hátráltatván, a tegnapi utasítás nyomán
a hegyeknek tartottak.
A zalai hegyek nem puszta kőhalmazok többé, megelevenedett rajtuk a
multnak emléke, s a mellettük elmenő vándor önkéntelen fölnéz, mintha
lekiáltaná rá a mult idő, hogy vesse le a sarút, mert szent helyen jár,
– s a magyarnak búcsúra kell ide vándorolni.
Csobáncz, Tátika, Somló, Szigliget és a többi, egymásra néznek, mintha
jól esnék nekik az az új élet, mire a költő tolla föltámasztá őket, s
nevük puszta megemlítésére most már őseire tekint vissza az ifjuló
nemzet. A négy ló büszkén hordja fejét, mintha diadallal menne el az
őshegyek alatt; a költő pedig áhítattal néz önmagába, mintha saját
lánglelkében élne a multnak tükre s oly jól esik meglátnia ősapáink
arczát.
– Megállj,… itt vagyunk! – mondja Kisfaludy mélázásából fölébredve,
midőn a csárdához értek s a kipányvázott lovak mellett Pistát
megismerte.
– Rég várakozik reám?
– Mondám, uram, hogy napkeletkor itt leszek! – válaszol Pista,
lesegítvén vendégét a kocsiról, egyszersmind utasítást adván a
kocsisnak, hogy valamivel odább könnyebben megfordulhat, mint a csárda
előtt.
– Tehát nézzük meg a sírt! – mondja Kisfaludy megindulván Pistával, ki a
csárdától nem messze lévő sűrűbe vezette, melynek indái között egy kis
kanyargón át az újon hantozott sírhoz értek el.
Egy nyirfakereszt fehérlett a sírnál, a keresztnél új szedett virágból
volt egy koszorúja, s egy piros szalagon lógott az érdempénznek a fele.
Kisfaludy hamar észrevette azt, s Pistához fordulva mondja:
– Ez az ön érdempénzének fele?
– Uram, felét ő érdemlette meg!
*
A fonal vége itt van, most már elveszthetem.
Jó szándékkal mentem vissza a multhoz, hasztalan, sokan vagyunk, kik nem
birunk egyetmást feledni.
Minden embernek megvan a maga nótája, s azt százszor is elhegedülheti,
mégis újra reávágyik.
Én hiszek a jelenben, remélem a jövőt, és szeretem a multat, melyben
nagy idők, nagy emberek voltak.
[Illustration: Egy nyirfa kereszt fehérlett a sirnál…]