Pista csak esteledésig maradt otthon, aztán megrakodván élelemmel és
szalmával, visszaindult, de az erdőbe nem mert behatolni, hanem a szélső
faluk egyikében meghált.
Reggelre megszünt már az orkán, de a hótömeg oly nagy volt, hogy egyes
mélyedéseken lehetetlen volt átmenni, de a becsületes falubeliek nagy
csoportban indultak meg az erdőségnek, hogy a «Kenyeretlen» csárdást
éhen veszni ne hagyják, – s ámbár a sok mélyedés adott elég dolgot,
déltájban szerencsésen megnyítottak minden gátot, és a hű barát a
csárdához ért; de nagyot csudálkozott, midőn azt egészen megnépesedve
találta.
Megösmerték egymást, mindenik örvendett a viszontlátásnak, s midőn az
első kérdezkedéseken átestek, a szabados félre hívta Pistát.
– Pajtás! megvan még az írás, mit a kórházban átadtam?
– Megtartottam eddig.
– Barátom! – szólal meg újra a szabados, – nagyon elfáradtam már e
földön – s míg ez a bűn rajtam fekszik, nem tudok elvergődni a más
világra, – azért, ha hazatérsz, az öreg Baltaynak mutasd meg az írást.
– Korán lesz még, Józsi!
– Láttál már engemet szaladni? – kérdé büszkén a szabados.
– Sem én, sem más! – nyugtatja meg őt a másik, megfogván bajtársának
kezét.
– Lásd, Pista, szebb úgy meghalni, ha a halálnak magam megyek szemközt.
– Tehát mit cselekedjem?
– Add át az öregnek az írást, most már talán ő is közelebb áll oda, hova
haragos képpel belépni nem engednek senkit, mondd, hogy bocsásson meg!
– Hisz itt van a csárdában.
– Nem bántom, – mondja a szabados, – tudom, régen örült ennyit; minek
rikassam meg?
– A mint te akarod, pajtás, – nyugtatja meg amaz, – tehát hazamenet.
Pista kocsiját a fiatalabb urak foglalák el és az öreg András, a másikon
pedig a nők és Baltay foglalának helyet, hogy estére még Keszthelyre
érjenek.
Az elválás előtt beszólíták a szabadost s a gróf kérdi tőle:
– Édes jó barátom, adósok nem akarunk maradni! – mondja, egy erszényt
húzva ki, melyben aranyok valának, – de a szabados hunyászkodás vagy
kevélység nélkül mondja:
– Méltóságos uram, én sem fizetek senkinek, nekem sem fizet senki.
– De tőlünk mégis elveszen valamit.
– Semmit sem, méltóságos uram! Mi haszonra is adná, elkölteni úgy sem
tudnám, maradékom nincsen, veszendőnek pedig kár volna itt hagyni.
– Barátom, – unszolá a grófné, – gyermekem boldogságát e helyen értem
meg.
– Adós voltam vele; – mondja hirtelen a szabados, látván, hogy az öreg
Baltay kiment, – mit Pista is észrevett, s a grófnak sietve mondja.
– Hiába kinál ennek valamit, – méltóságos uram, – ez már ilyen ember.
A gróf sajátszerűnek, de egyszersmind megmagyarázhatlannak találván a
dolgot, – nem unszolá tovább, hanem kezet szoríta vele, mire aztán azt
mondja a szabados:
– Egy kérésem volna méltóságos uram, ha szószólómmá lenne.
– Édes örömest – felel rögtön a gróf, – hadd hallom, mit kiván?
– A méltóságos asszonyságok kezeit szeretném megcsókolni, ha tán
megengednék.
A két hölgy örömmel nyújtá oda a kezét, s midőn mindkettőt megcsókolá, a
grófné érzé, hogy egy könycsepp csordult ki a rideg ember szemeiből, mit
a grófné nem tudott megérteni, azért megilletődve kérdi:
– Barátom, könnyezik?
– Jól esik ez nekem, méltóságos asszonyom; mert akkor sem tudtam sirni,
mikor apámat temették.
Minden oly megfoghatatlan, hogy a család maradni szeretne, – de bejött
az öreg, s unszolja őket a menésre, minek az a sikere lőn, hogy egy
bucsúköszöntés után a nők és a gróf kimenének. Baltay pedig azt mondja a
szabadosnak:
– Nem feledkeztem el, becsületes ember; – hanem addig is isten velünk,
hadd szorítom meg a kezét.
– Nem lehet, nagyságos uram, nem érdemlettem meg.
– A patvarba, – kinek szoríthatnám meg a kezét szivesebben, mint a
kendét?
– Nagyságos uram, – várjuk meg a holnapi napot.
– De én most menni akarok s holnapig nem várok.
– Nem tartóztatom a nagyságos urat, – huzakodék a szabados, – hanem
holnap ilyenkor gondoljon rám, és ha akkor azt gondolja, a mit most,
nékem annyi, mintha kezet szorítana velem.
– Holnap is csak azt gondolom, a mit ma!
– Megtudom én azt is, – hanem éppen azért várjuk el a holnapi napot.
– Na, legyen! – mondja Baltay; – agyafurt ember kend, – hanem azért
derék ember, ezt én mondom, Baltay.
– Bárcsak holnap is azt mondaná, nagyságos uram.
– Jó éjszakát! – búcsúzik Baltay; – tehát holnap ilyenkor egymásra
gondolunk.
– Azért jót állok, hogy nem feledjük el egymást, – végzi be a szót a
szabados, aztán pedig kiállt a csárda elejére s a távozó kocsik után
nézett mindaddig, míg az erdőnyilásból ki nem tértek, aztán pedig a
kályha szája elé ült le, folytatta a munkát: nézte a kályhában a tüzet s
mintha összeszámolt volna a világgal, könnyebbült kebellel piszkálta az
izzó szenet, s újra lerajzolódának emlékében az egykori csaták, melyeket
látni alig lesz már többé alkalma: de a régiekből valamit feledni nem
tud és nem akar.
Tán én is találtam volna egy bitófát, hová ezt az embert kiköthetném s
hű maradtam volna a nagy világ büntető törvényéhez, mely addig nem talál
megnyugvást, míg a bűnöst agyon nem veri.
Oh, mily érdekes olvasmány, látni egy embert, kinek lelkét az író
végighúzkodja a sáron, aztán pedig kilöki a szemétre, hogy még több
undokság ragadjon rá s mikor már egészen bizonyos, hogy minden jó gyomrú
ember megundorodik tőle, a szellemdús író készen van elmondani azt, mi a
varjúknak dobatik, – hisz mi köze hozzá az írónak, hogy a tolvajt fel
szokták kötni, – ő megtette a magáét, földhöz verte a lelket, a testet
miért kimélnék? – a közönség érdekes olvasmányt akar, – ime, nyársba van
már húzva egy ember, tisztelt olvasó közönség, tessék ordítani!
A húsz esztendős gyermek egy bolond órájában elvét egy lépést, nincsen
ember, ki utána nyúljon, hogy negyven-ötven esztendőnek megmentse. Minek
is! megbotlott vagy szántszándékkal esett el, mindegy: kötözd meg. Ha ló
lenne, s a lovat megcsipné egy légy és kínjában kirugván, a kocsist is
eléri, összeszamarazzák a kocsist, s a ló – abrakot kap megint. – A
pénzdarab leesik, felveszik a porból, lefujják róla a port, zsebre
teszik megint, – senki sem emlegeti többé, hogy elesett; – csak az
embert lökik vissza a sárba; – egygyel több vagy kevesebb – az mindegy!
Utálom e lelketlen eljárást, s ha már a többség ilyen bolond, tegyünk
kivételt is, bizony-bizony ráértünk már egyszer.
Mire beesteledett volna végképen, Keszthelyre értek a vendégek.
Festetics a kocsizörejre lesietett s a nagy lépcsőhöz érve bámult el,
midőn a haragos atyafiakat együtt jönni látta, – azonban nem sokáig
késtek a megmagyarázással, s általános öröm lőn a keszthelyi kastélyban.
Másnap reggel együtt reggelizett a család. András az előteremben
beszélgetett Pistával, kit a gróf felkéretett, mert hitte, hogy a
«Kenyeretlen» csárdának lakójáról többet tud mondani, – különösen pedig
azt akarta tudni, miért volna adósa nejének még boldogságával is?
A reggelizés után Baltay kezét a grófnak nyujtván, átment saját
szobájába, hová András Pistát vezette be.
– Mi jót hozott, édes barátom? – kérdi nagy szivességgel az öreg.
– Ezt a kis papirdarabot hoztam el, nagyságos uram, – mondja Pista, –
most már nincs mit titkolódznom, tessék elolvasni.
Baltay elhalaványult, valamint a gróf is, és az öreg remegő kézzel nyult
a papiros után, mely jól megöregedett, mióta Pista tartogatta; hanem
azért a belseje tisztán olvasható s az öreg úr elolvasta a vallomást.
– Ki írta alá mint tanú? – kérdi az öreg.
– Én és a kórházi felügyelő, – felel Pista, – hisz ott van az én nevem
mellett a főorvosé, tisztán ki van írva.
– Semmi kétség! – mondja az öreg, – a főorvos kezeírását ösmerem, ő
általa tudtam meg, hogy a pör a körmendi levéltárban van letéve.
– A másik tanú pedig én vagyok.
– S a ki megölte?
– Ott a neve, nagyságos uraim, – a boldogtalan nekem szánta a golyót és
az úrfit találta el!
– Bocsásson meg neki a jó isten, én nem átkozhatom el.
– Nagyságos uram! – mondja Pista, – én még más szót is várok.
– Mit mondjak még, édes jó barátom?
– Hogy nemcsak nem átkozza el, de meg is bocsát neki.
– Tehát megbocsátok neki!
– Tüstént megyek, nagyságos uram, megviszem neki ezt a vigasztalást.
– És még élne ez az ember?
– Tegnap valamennyien vendégei voltunk a csárdában, nagyságos uram!
– Az a sánta ember?
– Kit úgy vert meg a sors, hogy az enyém helyett az ő lábát vágta el az
orvos, – mondja Pista, egyszersmind elbeszélvén az egész dolgot, mint a
hogy az Pécsett megtörtént velük.
– Úgy ez az az ember, kivel a hadjáratban az erdőnyilásban álltak? kérdi
a gróf.
– Ott kaptuk a sebeket s az ágyúzás után kerültünk kórházba.
– Nem avatkozom az isten dolgába, – mondja az öreg, – látom, büntető
keze hamarabb elérte, mint én tudtam volna; ha az ég megelégelé e
szenvedést, én meg is sokallom és megbocsátok neki.
– Isten velünk! – mondja Pista s egy negyed mulva már megint az erdő
felé tartott. Baltay nem birt megválni a gondolattól, mely néhány óráig
nyomta, de midőn újra visszaélte a multat s elért a jelenig, mely
boldogságot kinált öreg napjainak, lassankint lemaradozott a bánat s a
két fiatalnak boldogsága félretolta az utolsó ködöt is.
Alkonyatkor utólszor emlékezék a dologról s midőn elérte azt a pontot,
mely a tegnapi órának ideje volt, a mogorva szabados arczát maga előtt
látta, – megérté, hogy e vad vonásokon az erő duzzadt ki egykoron s bár
nagyot hibázott egyszer a kéz, elszenvedte azt százszor és megrettenés
nélkül vádolja el magát.
– Derék ember! – mondja hangosan az öreg, bemenvén kedvenczeihez, kik a
háborítatlan látás boldog örömeit érzék, – míg a szabados étlen-szomjan
várta Pistát a csárda előtt, mert megigérte Pista, hogy hírmondónak
bármi későn megjön.
Az időnek rideg képe lassankint elhomályosodott, hanem még tisztán látta
az úton a fekete pontot, mely fához mérve mindinkább közeleg s néhány
óranegyed mulva megérkezett a nagy kínnal várt vendég.
– Megbocsátott! – mondja Pista a szabadosnak, ki egy szót nem tudott
felelni, hanem állva maradt egy helyben, míg Pista gőzölgő lovait a
nyughelyre vezette s a nagy istállóban tüzet rakott, hogy szegény
párákat meg ne ölje majd a hideg.
Magunk is érezzük, hogy e pillanatban lehető legkevesebbet kell
mondanunk s magunk is habozunk, nem tudván megosztani e fejezetet,
melybe két különvált képet kell illesztenünk, – az egyik a mogorva
szabados, kit a bocsánat fogott le, a másik a boldog család, melyből
most már az öreg anya sem hiányzik, hanem szerettei között ül, nem
gondolván a multnak szenvedéseire, ajkára nem fért egyetlen
szemrehányás, hanem áhítatos buzgalommal bámulta a gondviselés művét,
mely a szétszakadt szálakat ily nem várt módon illesztette össze.
Alakjainkkal nem fogunk többé találkozni, sorsuk most már nem érdekel
bennünket, – küzdelmük közben megérett az az eszme, melyért tollat
fogánk: az irodalom nem árva többé, hanem egy harczos, mely eszméivel
hódít.
Baltay hű maradt Kisfaludyjához; András megelégedett önmagával, hisz ő
azon emberek közé tartozott, kik nem várnak dicséretet, – mert az
igazságot gorombán is megmondja, ha máskép meg nem hallgatják, – s midőn
egyedül maradt, egyet ránt dolmánya szárán, mi nála körülbelül annyit
tesz, mintha valami nálánál is külömb ember megveregetné a vállát.
Festetics végighallgatván a történetet, midőn Baltayval megint
végignézék a keszthelyi intézetet, elégülten mondja:
– Barátom! – a mi szerepünk eddig tart; a többi a fiatalok dolga.
*
Midőn a Bakony erdején oly sűrű lőn a falevél, hogy a madárfészek
elrejtőzködhetett, Pista megint az erdő felé megyen; de lovait most már
nem ereszté meg oly sebesen, mint máskor, hisz nincsen, ki vendégképen
várja, meghalt a kifáradt ember s ma már a nyughely várakozik reá.
Pista néhány csonka vitézt rakott föl kocsira s ezekkel adta meg a
legutolsó tiszteletet, a hidegült tetemet visszaadván a földnek.
A csárdától nem messze, a forráshoz is közel kikereste a legárnyékosabb
helyet s elkészíté az öröktanyát, míg az ébredésnek órája el nem jön.
Nem volt ének, nem volt búcsúztató; nem volt osztozkodó nép, hogy a
temetésről visszajövén, elosztozzék a maradékon és még össze is
marakodjanak az aprólékon, hol a gombostűt is megválogatják, nehogy
egygyel többet vagy jobbat hordjon el a másik.
A legszebb hantokat válogatták s nyirfának ágából illesztettek össze egy
keresztet s a mező virágaiból még koszorú is került.
Ledült a fa, árnyéka sincs többé, elrothadt porát fogja majd csak egykor
széthordani a szél, messze, mindenfelé; ki szedi megint azt össze?
A hitetlennek nagyobb kínja nem lehet végórájában, mint hogy a léleknek
halhatatlanságát nem meri elhinni, pedig de szívesen elhinné!
Higyjetek és üdvözülni fogtok!