Jaj nektek farkasok, ha a «Kenyeretlen» csárdára rohantok, oly éhes ott
a gazda, hogy még a farkast is megeszi! Régen ott feledte valaki a
csárdát, még a tetőfát is ott hagyta, hisz miért szedegesse le a korhadt
fát, mikor egy jó szóért a legegyenesebb fát döntheti le a Bakonyban.
Ott maradt tehát farkasordítónak, hová csak kínjában huzódott be egy
elkésett utas, akkor is megelégedett, ha tető alá kapott, fizetésképen
pedig egy szalonnadarabot vagy fél kenyeret hagyott a kenyeretlen
gazdának, ki sokat járkálhatott a nagy világban, mielőtt ideért; mert
ide már csak egy lábát hozta.
Az egykori ivószobában most már csak az ivott, ki csutorát hozott
magával, s a gazdát is megkinálta, a többi pedig kiment a sürüig, s
kalapjával vagy a vödörrel merített vagy neki hasalt a forrásnak, s
ivott, a meddig csak tetszett, mert ebben a csárdában az itcze-számot
nem tartotta számon senki.
Az ablaknak még volt egy pár fiókja, melyen nappal befért egy kis
világosság; de a kinek nem volt elég ennyi, kirántotta a bundadarabot,
melylyel a gazda a hézagot benyomta, és eresztett be annyi friss
levegőt, mennyit elállhatott, – s ha már egyéb kényelmet keresett, végig
nyújtózkodhatott a padon, asztalon vagy földön, ha véletlenül valaki az
asztalról vagy a padról le nem lökte, vagy a földön a képére nem lépett.
Az egyik sarokban egész helyet foglalt el a kályha, melynek a gazda
adott annyi eledelt, a mennyi belefért, hisz a Bakony erdejében
faszükséget nem hallott még senki, – s a gazda naphosszat üldögélt kívül
a konyhán a kályha szájánál, s a favágáson kívül megelégedett annyi
dologgal, – hogy a parazsat piszkálta.
Egy istálló is volt a ház végében, hol a beterelt baromnak tűrhető
menhelye akadt, hanem a padláson nem volt annyi abrak, hogy egy torkos
egér ünnepre valót csíphetne belőle, mert összedült a tető s a gazda
maga is csak akkor ment föl, mikor a bomladozó kéményt támasztotta meg,
hogy valamikor agyon ne verje a padlást.
A czégérnek nyele most is kinyujtózkodik még, de a káposztafej és a
tüskecsomó rég leszakadt, s a mint a tetőn levő rothadt nádat föltúrta a
vihar, messziről úgy látszik, mintha valaki egy póznával állna a
háztetőnek sarkán, s a vendéget akarná elijesztgetni.
A tetőt megnyomta a vénség, itt-ott egy szarufának a vége dugja ki
sovány könyökét, és a varjú messzire röpül ijedtében, mert a kunyhó
füstje közé legfölebb az a dohányszag keveredik, mit a gazda a ház
végében termeszt, s mitől az udvaron is megbolondul a légy, s ki tudja
mikor volt az a nap, mikor itt rántásszag dült ki a konyhából?
Az udvarnak közepén állt a félszer, tán a legjobb épület a csárdánál,
mert a bevonulók előrelátásból nem hagyták kidülni, s a tetejére raktak
annyi tüskét, hogy az esőnek erejét elfogja a letéglázott tetőtől, s ha
a szekér alatta állt, nem érte a vihar.
Itt állapodott meg Meddig Józsi. A mogorva szabados elfoglalta a
gazdátlan helyet, s ha már egyetlenegy élő pára nem volt, a ki
engedelmeskedett volna neki, – legalább élvezte azt a gondolatot, hogy
neki sem parancsol senki.
A «Kenyeretlen» csárdának megszorult vendégei hálaképen tarták el a
szabadost, ki egy kenyérrel, egy kis szalonnával és elviselt ruhával
fizettette magát; és a rengeteg erdőnek megvolt az a jó tulajdonsága,
mint az útmutatófának, hogy néha legalább árnyékot nyújtott az elfáradt
utasnak.
Pista koronkint megnézte a roskadozó embert, ki kényelemre, zajos
örömökre nem vágyott, és félelem nélkül várta végóráját: hisz annyiszor
nézett szemközt a halállal! – Ha sorsa a csaták zajába nem löki, lett
volna belőle garázda, folyton veszekedő, tán még útonálló is, ha egy
elhibázott ütés kikergeti az emberek közül; de midőn a katonasorban
állt, s megrémülni látott ezer meg ezer embert, akkor a szilaj vérű
ember büszkén megereszté a kantárt, az ellenre vágott, s büszkén nézett
vissza az elmaradókra s az ő lelkében is megszólamlék egy gondolat:
nézd, ezer meg ezer vitéznél vitézebb vagy!
Nem jutott eszébe többé a korcsma, megutálta a dicsőségtelen marakodást,
s míg egykor izmainak erejét részeg pajtásokon próbálta, s dicsősége
befért abba a csárdazugba, honnét néha páronkint szórta ki az embert;
megcsömörlött attól az élettől, midőn megrémült emberek voltak ellenei,
s kiket félerővel lehetett kilökni, hisz félig önmaguktól rohantak
kifelé, hogy öklétől menekülhessenek.
Az ágyúmoraj volt az a harangszó, mely előtte megnyitá a vitézség
templomát, hol erő erő ellenében áll ki, hol az egyik azért meri megölni
a másikat, mert maga is meg mer halni; – mondom, a legelső ágyúszónál
lehullott róla a korhelység, vére megérzé a dicsőség ösztönét, s a
korhely most már nem erősebb, de bátrabb akart lenni, – hisz ilyen
küzdelemben meghalni nem gyalázat, sőt a legszebb érdem.
Mellette állt a béres, – egy nyommal sem maradt hátrább, – s az ágyúk
tüzében elfeledte az egykori kudarczot, tettétől megundorodott, orozva
tett lövését megszégyenlé, s ámbár ezereknél kitünőbb volt, egyetlenegy
gondolatra törekedett, hogy még vitézebb legyen mint a béres.
Őt is megkereste a golyó, a pécsi kórházban temették el egyik lábát; s a
megsebzett vad kínosan nézett elfolyott vérére, – hisz nem versenyezhet
többé, – s midőn Pistával találkozék, kínosan gondolt arra, hogy
elvádoltatván, kit a golyók nem birtak megölni, gyalázattal hal meg.
Pista megint győztes maradt, – nem tudja őt elárulni; pedig tán még a
gyalázatos halált is eltűrné, ha a végórában azt mondhatná neki:
elárultál? nézd nyugodtan halok meg!
Midőn Pistától elvált, utolsó harczát küzdötte végig, arczát megmelegíté
a nagylelkűség, – legyőzte gőgjét, megismerte, hogy ámbár Pista sem
bátrabb, de szive nemesebb, – s ezen pillanattól nem kivánt az emberek
közt élni, hogy közönséges gyarlóságot lásson, s e dibdáb népnek
lábainál annyi legyen, mint a forgács, mit vagy megtipornak, vagy odább
löknek.
Kiment az erdőnek mélyébe, s néha födetlen fővel állt meg a viharban,
jól esett neki, mikor a szél összekóczolá, s ilyenkor felnézett a
százados tölgyre, melynek gyengébb ágait tépi meg a vihar, maga pedig
rendületlenül áll.
Télben a kályha szájánál ült, fütötte a kályhát, s az izzó parázsok közé
tekintve, agyában lerajzolá magát a harczos élet zaja, a pattogó fának
egyhangú zörejében a puskaropogás s olykor egy hatalmas csattanásban
kiegészítve lőn az ágyú, s még így gondolatban is jól esett neki, hogy
annyiszor röpült ő Pistával legelől, s minő hátra marad el tőle a többi!
Történetünk idejében még a vad is szivesen húzódott volna el valami
sürűbe, ha az éhség ki nem veri szegény párát eledel után, miért a
rengetegeket igen gyakran messzire kellett összeszaladgálni; mert tél és
kegyetlen hideg volt, s a hótömeg ölnyire feküdt a föld rétege fölött.
Alig törték meg az utat, már ismét behordta a szél, s a «Kenyeretlen»
csárda előtt hamarabb megállt a kocsi, mint máskor, s a mi kis szénát
összekotort nyáron a gazda, a beszorult emberek mind elrimánkodták, hogy
megkínzott barmaik valamikép éhen ne veszszenek.
Pista volt a legutolsó vendég és látván, hogy a csárdában a
tüzelő-szalma is kifogyott, megigérte a szabadosnak, hogy másnap estig
legfölebb, megjön egy forduló szalmával, s azonkívül a megfogyott
élelmet megint kipótolja.
Néhány órával később az éjszaki szél ujabb vihart hozott, s nem maradt
embernyom az úton, csak a széles erdőnyilás vezette az embert, ha ezen
órában még az úton maradt volna, melyen a vadak is eszeveszetten
rohantak, mert vagy a vihar, vagy az éhség kergethette őket.
A szabados hanyatlani érzé az erőt, sebeit elevenné tette a kemény idő,
melynek mérgétől nem kimélte magát, s néha órákig elácsorgott a csárda
előtt, vagy még messzebb is, ha tán valamely megszorult utast a viharok
künn szorítottak volna, – és Pista nagyon észrevette, hogy a szabados
önmagával birkózik, midőn szenvedéseit tagadja, tehát föltette magában,
hogy másnap visszajön, nehogy inségben feledje az erdőn.
Fáradtan húzkodott be a konyhára néhány darab fát, mit előbb vagdalt
össze, – nehogy tűz nélkül maradjon, mert az utolsó szál szalmát
Pistának lovai ették meg, s míg az Keszthelyről megfordul, ilyen
zivatarban akár meg is fagyhat.
Alig veté le az utolsó fadarabot, s alig helyezkedék el egy bundán,
kegyetlen fájások rohanták meg, s majdnem elfásultan hevert ott néhány
óráig; – midőn pedig megszünvén a fájdalom, az álom is lefogta szemét, a
kályhában a parázs lassankint elhamvadt, s mire fölébredt, már a hamu is
megfázott.
Van-e valaki eleven ember ebben a házban? – szól egy ember, kinek
bajusza, szakálla jégcsappá dermedt, s mint egy csoda nézett be a
konyhaajtón.
– Itt vagyok! – mondja a szabados, fölkapaszkodván nagy kínnal, hogy a
betévedt embernek segéljen, ha tán segítségre lenne szükség.
Az ajtó nyilásán át látta a gazda, hogy egy szánra rakott hintó áll a
félszer alatt, – előtte négy ló gőzölögve várja az enyhelyet, a hintóból
pedig két úrhölgyet segít ki egy úr és karjára fogva vezeti őket az
egykori borivóba.
– Irgalmas Isten, csakhogy megmenekülhettünk; – mondja az idősebb hölgy,
kiről a szépség virágai nem szálltak el, ámbár az ifjabb hölgy gyermeke,
de a két hölgy között alig van több különbség, mint egy ágnak két virága
közt, melyek közől az egyik a nyilott virág egész pompájában, a másik
pedig a most fakadó bimbó.
Utasaink gróf Dunay nejével és leányával, kik az egyezségre indulának s
a zivatar az útban kapta őket s ha a csárdához nem érnek, a fáradt lovak
már az úton összerogynak.
– Anyám, – édes szép anyám! – mondja a gyermeteg hölgy, anyját átölelve,
– már azt hittem, hogy az út közepén fagyunk meg valamennyien.
A szabados megdöbbent a szóra és sietve botorkált a konyhába, hogy a
kályhában éleszsze a tüzet, de midőn kemény ujjaival a hamuba markolt,
egészen hidegnek találta.
Tűzszerszáma után kotorászott, egyetlen kénpapir darabnál többet nem
talált, de tudta azt, hogy egy szál szalma sincsen a csárdában, mi
lángot ereszszen a fa alá, hogy tüzet fogjon, aggódva kérdé a bejövő
kocsistól:
– Jó barátom, nincs széna a bakon?
– Csakhogy magunk ide értünk, hisz utóbb már a kocsiládákat is
lecsavartam és a hóba hánytam, mert a lovak alig birták el a terhet,
hanem fél zsákra való abrakom van.
– Adja a lovaknak barátom! – mondja a szabados és egy törzsökre
hanyatlott, mert megriadt a gondolattól, hogy ennyi embert az isten
hidege vegyen meg, s az istálló sokkal tágasabb volt, minthogy azt a
négy darab ló megmelegíteni birja.
Dunay kijött a szobából, hihetőleg megérezte a melegnek fogytát, s azt
mondja a gazdának:
– Van-e fája, édes jó barátom?
– Az erdőnek legmélyében vagyunk uram, hisz a fára látok ki az ajtón.
– Szokták füteni a kályhát?
– Ma reggel még ökröt is megsüthettem volna benne, de lenyomott a
fájdalom, – beszéli a szabados, – s míg később elszunnyadtam, az alatt
elhamvadt az utolsó szikra is.
– Rakunk újra tüzet – mondja a gróf.
– Nem vártam volna a parancsolást uram; de nincs mit elgyújtani.
– Hisz akkor megfagyunk! – véli a gróf rémülten.
– Nekem jótétemény lenne uram; de szánom ott benn azt a két ártatlan
cselédet.
– Barátom!… mondja a gróf megriadva… ez igazság vagy tréfa?
– Uram, már mondám, hogy azokat sajnálom ott benn; mert hisz mi férfiak
nem ijedünk meg a haláltól, akár ma érjen el, akár holnap – fejezi be a
szabados, a kénpapir-szeletet forgatván kezében.
– Barátom, – mondja a gróf, – egy könnyű kendő meggyúl még ettől!
– Nem hiszem, – okoskodik amaz, – alig akkora a papir, hogy a ként
rámázolhatták, – azonban próbáljuk meg, ha meg nem gyúl, – megfagyni
akkor is ráérünk.
A gróf beszaladt, de a téli ruhák között nem akadt egy darab, mely
használhatott volna, azért mielőtt a nőknek szólna, újra kiment a
konyhára, hogy finom ingét próbálja meg letépni, tán az megfogja majd a
lángot.
A szabados kiment a csárda elejére, hogyha tán elszóródott valahol
néhány szalmaszál, azonban a hó már a házoldalon kezdett
összegyülekezni, hanem midőn az erdőnyiláson végig nézne, három-négy
puskalövésnyire lát egy elakadt hintót, s valamivel idább négy ember
törtetett egyik fától a másikig.
– Nem hittem, hogy ennyien lesznek a temetésemen! – dörmögi a szabados,
ki után a gróf kisietett, s minthogy a jövőket meglátta, a pihentebb
lovakat elővezetteté, ha még megtennék a szolgálatot, és a hóban
bukdácsolókat egyenkint elhoznák.
A kocsis az első; a gróf a hátulsó lovak egyikére kapott, s az alsó útra
gázolának szél után, s ámbár elég kínnal, de mégis elég jókor elérték a
négy gyalogoló embert.
Az ösmerkedés nem sokáig tartott, – az inség előtt a lenyujtott kéz a
legnemesebb emberbarát keze, s midőn az ember halódni készül, utolsónak
vélt órájában önként nyúl leghalálosabb ellenének keze után s a végső
végórában felebarátjait látja.
Baltayt fölsegíté a gróf a lóra, s mind a négyet átengedték a lihegő
utasoknak, a gróf pedig kocsisával a törésen ballagott, s mire a két nő
akart a gróf után tekinteni, hatan nyitottak be.
Baltay és Imre, valamint András és a kocsis volt az ujon érkezett
vendég, kik bámulva néztek egymásra a szoba közepén, de itt is András
törte meg a csöndet, levetvén hóna alól egy nagy csomót, aztán pedig a
nagyságos urat kezdé kiszedni a fagyból.
– Most már itt vagyunk valamennyien, – dörmögi András, – csak a
prókátorok hiányzanak ebben a farkasordítóban, hanem találunk majd
helyettük farkasokat.
Mindenki hallgatott, egyik sem tudta folytatni a beszédet, s minthogy
sokáig tartott a hallgatás, Dunay gróf kihívta Andrást a konyhába.
– András! – mondja a gróf, – mi itt abban a veszedelemben vagyunk, hogy
az erdőben a fa között fagyunk meg; mert nincsen mivel alágyujtsuk a
fát.
– Itt van minden gyújtószerünk, – mondja a szabados a kis kénpapirt
előmutatva, – pedig ezzel a nyers fát tudom meg nem gyújtjuk.
– Hála légyen a jó úristenek, – mondja András, – csakhogy itt vagyunk.
– De megkivánta kend a halódást, atyafi, – boszankodik a szabados, –
hogy így megörült kend neki.
– De még nem kivánkozom kihordozóskodni ebből a világból, hallja, jó
barátom, – mondja András, – majd csinálok én tüzet, ha még olyan nedves
is a kelmed fája.
– Az angyalok szólnak belőle, édes öregem, – véli a gróf, – hanem ne
késsék vele, fogjon rögtön hozzá, mert már a nők nagyon érzik a hideget.
– Csak fél órát várjunk méltóságos uram, – hadd adjam meg a módját, –
azért menjen csak be, majd én az én uraimat hívom ki.
A gróf Andrásra hagyta a dolgot, – bement a nőkhöz, kik a kályha mellett
foglaltak helyet, az öreg úr pedig Imrét akarta kiküldeni, hogy nézzen
körül a házánál, hogy meg ne fagyjanak.
András kihívta a férfiakat, kik a hívásnak engedtek, s az öreg úr
Andrástól kérdezte:
– Mi a baj, András?
– Az, hogy itt fogunk megfagyni! – mondja András egész komolysággal
nézve szemközt, s elmondván, hogy nincs mit meggyújtani.
– Ne kiáltson kend olyan hangosan! – mondja Baltay, – hisz én is
megijedtem, hát még azok a szerencsétlen asszonyok!
– No hát elhiszi a nagyságos úr, a mit mondtam? – kérdezkedék András.
– El hát, – mondja kínosan, – csak azt sajnálom, hogy ezek a szegény nők
itt vannak.
– Magát sajnálja a nagyságos úr, jobb lesz!
– Legyen kendnek esze a pokolban, engem már elevenen kinyújtóztathat
kend!
András nem birta könyű nélkül megállni az öreg úrnak lemondását, kivált
mikor egy hosszú hallgatás után Baltay Imrére nézett, s annak kezét
részvéttel fogta meg.
– Imre, – mondja az öreg, – remélem emberré neveltelek, hanem ha, mint
remélem, tovább kibirod, mint mi, ezt a kis lányt megőrzöd, a mig lehet.
– Bátyám, – nem tagadom, – érette szivesen meghalok.
– Szereted?
– Nem mertem eddig megmondani! – vallja be a fiú.
– Régen vártam erre, s én nem mertelek rákényszeríteni; – mondja az öreg
is megkönnyezve a végszót, s midőn kendőjeért nyúlna, hogy könyűjét
letörülje, oldalzsebében nem lelé, hanem a helyett Kisfaludy munkáit
húzta ki, mit a kilépő gróf is meglátott már.
– Nagyságos uram, – mondja András, – még van egy szál kéngyertyánk.
– Hát aztán!
– Nem bánná meg, ha az úrfi a kisasszonyt elvenné?
– Ne támaszsza föl kend az embert, – András! – szól reménykedve az öreg.
– Ha azt a Kisfaludyt meggyújtom ezzel a kéngyertyával, mindjárt lesz
tüzünk.
– Nem ezt akarta kend mondani, András? – véli az öreg, – tudja kend,
hogy ez legkedvesebb jószágom.
Dunay meghatottan állt az öreg háta mögött, – s láthatta, hogy remegnek
az öregnek kezei, melyekben a könyveket tartja.
– Hát nem adja oda, nagyságos uram?
– Meggyújtaná kend az imádságos könyvét? – kérdi átható hangon Baltay.
– Nem tudom, nagyságos uram! – mondja meglepetve a hajdú.
– Nekem ez imádságos könyvem! – bizonykolja az öreg, mire Dunay elébe
lép és először annyi idő után megszólítja az öreget.
– Most meg én faragok róvást! – mondja Dunay a multakra czélozva, mire
Baltay a gróf kezét megfogván, mondja:
– Nem fogja azt tenni, – egyszersmind Andrásnak azt mondja: – láttam,
hogy elhozta kend azt a nagy pört, – gyújtsa meg kend azt, – de
Kisfaludyt el nem pörköli kend.
– Inkább a pört, mint a könyvet? – kérdi Dunay boldogságtól csillogó
arczczal.
– Megadom magamat! – vallja be az öreg, helyet adván Andrásnak, ki a
nagy csomó papirt a kályha szájához vitte, hol az aprófa készen volt,
azután egy ütet taplóval föllobbanták a kéngyertyát, s a kis szelet
papirról a láng a pörhalmaznak egyes csomóiba kapott, s mire egy része
elégett, a nedves fát is megjárta a láng, durrogva égvén a kályhában,
melyhez a didergő vendégek egy nagy körbe ültek.
Midőn András a tűzbe lökte a pörnek utolsó levelét, azt mondja:
– Mondtam ugy-e, nagyságos uram, hogy én vetem ezt tűzbe!
– No, hogy jobban égjen, – teszi hozzá az öreg, – itt még a rovás is, –
mondja, kihúzván oldalzsebéből a rovást, mit oly régóta hordozgat
magával, – szent a béke köztünk.
Mire bemelegedett a kályha, Baltay megösmerkedett a kis lánynyal, kit ma
ölelt meg legelőször s kezét Imréébe adván, azt mondja:
– Édes kis hugocskám, rég neked szántam én már ezt a fiút.
– Azt gondolja a nagyságos úr, – kiált közbe András, – hogy én azt már
régen nem tudtam?
– De nem tudta kend.
– Dehogy nem tudtam, – csak hogy nem akartam mondani a nagyságos úrnak,
hogy szivesen megbékülne, – csak valaki szép módjával elkezdeni tudná.
– Semmit sem tud kend! – mondja Baltay, nagy diadallal szedvén elő
tárczájából egy rég meggyűrt levelet, s odaadá Dunaynak, ki rögtön
megismerte a boldogult herczeg írását, melynek hiányzó sorai következők
valának:
«– – – – – – – – – –
A végóra nagy későn mondja meg, édes jó barátom, hogy rövid életünkben
is temérdek jót tehettünk volna, s higyj nekem, nagy nyugalom tudni,
hogy sokan szerettek bennünket igazán, s elfeledni akarva sem tudnak.
Öcséd, mint Dunaytól tudom, szép lelkü gyermek – Dunaynak leánygyermeke
van, ne engedd, hogy hajlékodból idegenek tanyája legyen, a míg lehet; –
vezesd össze a két gyermeket, hogy szeretteid úgy sirassanak meg, mint
az enyéim most engemet. – Ez első és utolsó kérelme annak, ki hű barátod
a sírig Herczeg Batthyányi Lajos m. k.»
A sorokat Dunay hangosan olvasá, a két gyermek összefogózkodék, s a
nyomorult viskóban ölelkezék össze a rég küzködő család, mely nem lelt
elég helyet a széles birtokon egy istenáldott szóra, míg a közös
veszedelem egy csárda falai közt hozta őket össze.
András három lépésről nézte őket, mint a fáradt művész nézte ezt a
munkát, mely nélküle nem tudott megkészülni, s melyből neki csak az az
osztaléka volt, a mi becsületes embernek mindenütt jut, s miért a
gazember fáradni nem akar; – az egyiknek kevés, a másiknak pedig az
öntudat végtelen jutalom.
– András! – kiált örömében Baltay, – ha haza megyünk, minden rovást
égessen kend össze.
– Senkire sem haragszik meg ezután nagyságos úr?
– Nem én, még kendre sem! – Tréfálódzék az öreg.
– Azt hiszi nagyságos uram, hogy nem lesz még olyan magyar ember, kinek
rováson a helye?
– Azt már ezután nem mi rójuk meg, hallja kend; de a közvélemény.