A szeptemvir úr gyűlésre készült s éppen most eresztette el Galibát,
kinek még volt némi mondanivalója, hogy a pört okvetlenül megnyerje,
minthogy azt ma végkép befejezik s nincs már egyéb hátra, mint a
végitélet.
– Csak menjen, Galiba uram, mindent tudok már! – mondja a szeptemvir,
mentéje után nyúlván, de midőn az egyik ujjába már bedugá a kezét, az
oldalajtón jő be a méltóságos asszony s az öreg úrról lehúzza a mentét,
mi annyit tett, hogy az asszonyság beszélni akar.
– Nem érek ám rá! – szabadkozék a szeptemvir, megkapaszkodván a
mentében, melynek egyik ujját az asszony fogta.
– De rá kell érni – mondja az asszony egész hangon – mit akart ez a
Galiba?
– Egyebet semmit! – mondja mosolyogva az öreg, szeliden húzván a
lefoglalt mentét.
– Édes gazdám, – esenkedik az asszony – szóltam-e én valaha a te
dolgaidba?
– Hát engem láttál-e fazekaid, lábasaid között?
– Majd elvárnálak – mondja az asszony, jogainak védelmére kelvén –
illenék is a cselédek között bujkálni?
– Ez a szoba pedig az én konyhám, édes feleségem, – vitatkozik a férj, –
nekem sem kell kukta.
– No hiszen kimegyek mindjárt, édes öregem, – szól az asszony
engeszteltebb hangon, – hanem édes öregem, mi már ma-holnap itt hagyjuk
ezt az árnyékvilágot.
– De én bizony még nem kivánkozom ki belőle, anyjuk, – azért csak hadd
el a búcsúztatót, azt más is elvégzi.
– Te szívtelen ember vagy.
– Ejnye, de nagy feneket kerítesz, anyjuk, – talán módi-fejkötőt
kivántál meg nagyon, hogy úgy apróra válogatsz?
– Mintha én azt tőled kérdezném, – szól az asszony egész felsőbbséggel,
– másról van itt a szó.
– Mondtam már, hogy nem érek rá, – pattog az úr, – ma jön itélet alá a
Baltay-pör s nekem ott kell lennem.
– Láttam, hogy az az istentelen Galiba itt volt, tudom már, mi lesz a
vége.
– Majd megmondom holnap.
– Elveszti az özvegy a pört, úgy-e?
– Bizony, nem venném meg öt garasért az egész jussát, annyit mondhatok.
– Aztán te is annak a keményfejű Baltaynak fogod pártját?
– A kinek igaza van!
– Nem az igazságról van itten szó, hanem ha ez a pör el lesz itélve,
annyi, mintha ezt a két gyermeket ölnétek meg, erre persze nem gondoltak
a méltóságos urak?
– De hát mit csináljunk?
– Nem lehetne még húzni a pört vagy tíz esztendeig?
– Két óráig sem, anyjukom, mert két óra alatt meg lesz az itélet.
– Hát mondják, hogy egyiknek sincsen igaza, vagy hogy mindkettőnek igaza
van.
– Anyjuk, Verbőczyt ilyenképen még nem magyarázta senki.
– Hát nincsen valami módja annak, hogy a pört egyik se nyerje meg?
– Volna egy, de mit használ az az egy mód, példáúl, ha egyezségre
utasítjuk őket, – ha valamelyik meg nem egyez, mégis csak itéletet kell
hozni.
– Kedves öregem, – kiált föl az asszony, megcsókolván a szeptemvirnek
piros képét, mit már tíz esztendeje nem cselekedett, – hát minek is
mondjátok azt diákul?
– Amicá-nak mondjuk.
– Na, ez legalább nem hasonlít az executióhoz, – azért, kedves öregem,
most az egyszer tegyen meg nekem is annyit, mennyit egy pörvesztőnek
megtesz.
– Ennyit könnyen megtehetek! – mondja a szeptemvir, az eleresztett
mentét felöltve, s miután irományait egy nagy szíjjal összecsatolá,
megindul a kuria felé, hogy még ülés előtt megcsinálja a többséget, mely
az öreg úrnak úgyis szívesen engedelmeskedett, kivált ez ügyben, hol sem
egyik, sem másik felet nem akarta egyik is megkeseríteni.
Galiba már ismét útra készült, hogy a nagyságos úrnak megvigye a jó
hírt, s előlegesen annyit megírt már neki, hogy huszonnégy óra mulva a
levél vétele után személyesen ott lesz.
Baltay megkapván a levelet, jobban megijedt, mint a diák, kit a
csúszkálásért akarnak lehúzni; de most már minden késő, hisz lehetetlen
megakadályozni az itéletet, melyet inkább ijesztgetőnek tartott, mint
igazságkeresőnek, s éppen azért már kétszer is megindult, hogy maga
béküljön ki velük.
Andrásnak nem mert szólni, félt azon embertől, ki e tettét úgyis oly
gyakran korholta, s e gyámoltalanságában az önérzet is fölserkent benne
s nem akarta mutatni, mintha az utolsó órában tán a kétséges
kimeneteltől való félelem indítná útnak, valamint azt is elgondolta,
hogy ő a legöregebb s egy-két jó szót azok is adhatnának neki.
Meggyúlt körülötte a föld, s mindinkább kisebb körbe szorult, honnét a
menekülés lehetetlen, csak az órákat számíthatja még, tudniillik a
mennyi idő alatt Galiba megérkezik azon itélettel, melynek végét
voltaképen sohasem kivánta, s ha megnyeri, újabb zavar, s ha meg nem
nyeri, még nagyobb szégyen.
Imrére gondolt, tán jó volna a fiú eszének hasznát venni: de nem azon
világ volt még akkor, hogy az öregebb a fiatalabbtól kérjen tanácsot;
tehát ha meggyúlt a ház, égjen le.
Volt az öreg úrnak ökölnyi órája, mely minden nyomásra megszólalt; azzal
beszélget most, mert a huszonnégy órából mindig fogy és még könnyebben
esik neki, ha tudja, hány óra még az élet, de annál kevesebb reménye
van, hogy a szomszédházból békélni jőjjenek.
Most már minduntalan kinéz, mert ha kocsizörejt hallott, mindannyiszor
azt várta, hogy Galiba lép be.
Be is lépett, és az öreg úr az ablakfalhoz támaszkodék, hogy ha dűl, hát
jó helyre dűljön. Ilyen helyzetben találta Galiba Baltay ő nagyságát.
– Hic sum, magnifice, – egy secundum minutummal sem késtem.
– Miattam elkéshetett volna egy álló esztendővel.
– Talán már tud mindent, magnifice domine?
– Ha mindent tudnék, nem tartanék még Pesten is prókátort.
– Magnifice, tudja-e, mi az a fátum?
– Egy ostoba diák szó, Galiba uram, a mit csakugyan nem érdemes magyarra
fordítani.
– De azt nem tudja magnifice, hogy ez engem continue persequál.
– Jaj, csak utólérné, domine, bizony magam is tolnám hátulról.
– Magnifice domine, én egy szerencsétlen flótás vagyok, – panaszkodik
Galiba, – miseratur mei, üssön agyon, mert látom, hogy nem érdemlek
egyebet.
– Elvesztettük a pört? – mondja az öreg olyan arczczal, mintha tán ennek
mégis jobban örülne, mint a megnyerésnek.
– El nem vesztettük, instálom alássan, de nem is nyertük még meg, –
mondja Galiba félájultan, – kérem, magnifice domine, csak fogjon nekem
egy puskát.
– Beszéljen, okosan, Galiba uram, – sietteti Baltay, ki nem okoskodván e
zagyvalékból, – talán a hóna alól vesztette el a pört?
– Nihil horum, magnifice domine, hanem gondolja csak per amorem Dei…
– Semmit sem gondolok, hanem vegyen lélekzetet, mert látom, hogy
megfullad, s ha kinyugodta magát, a lehető legrövidebben mondjon el
mindent magyarán.
– Egyetlenegy szó, magnifice, hanem salva venia, az az egyetlenegy is
diák szó.
– Várjon egy kissé… mondja Baltay, sülve és főlve, s miután nagy
lélekzetet vett, intett a fejével a remegő embernek, – no hát mondja ki
azt a diák szót…
– Amicára eresztették a dolgot.
– András!… kiáltott egy nagyot az öreg úr, mire Galiba térdei
megreszkettek s már a keze után nyúlt a nagyságos úrnak, mert
tökéletesen hitte, hogy Baltay szonika kidobatja nemcsak a házból, hanem
a faluból is.
– Itt vagyok! – felel András, a lármára benyitva a másik szobából.
– A tekintetes úr szobáját készítsék el kendtek szaporán, – mondja
Baltay Andrásnak, aztán pedig Galibához szól: – evett-e már spektábilis?
mit parancsol? hideget, meleget?
– Volt már részem benne, – höbög Galiba, még mindig remegve és valóban
igazat mondott, hogy volt benne része, mert a keze reszket, a fejéről
pedig csak úgy csörgedezik le a veríték.
– Süssenek, főzzenek szaporán, – mondja Baltay, – el kell hívni
vacsorára a papot is, mikor ilyen érdemes úri vendégünk van, – menjen
kend szaporán, András, ne várakoztassa a tekintetes urat. Üljön le a
tekintetes úr, – szól Galibához, – bizony még itt álldogál, mint valami
diákgyerek, – foglaljon helyet, a hol jobban tetszik, széken, nyugágyon,
vagy a hol jobb lesz!
– Ad animam, azt hittem, hogy rossz hírt hoztam, – véli Galiba.
– A lehető legjobbat, – eszem ágában sem volt ilyent várni, – hát hogy
van, fiskális úr?
– Mediocriter! – válaszol a másik megszokott módon, hogy a kliensek
valahogy azt ne gyanítsák, hogy a honoráriumra nincsen szüksége.
– Gyújtson pipára, addig a tisztelendő úr is megjön, aztán beszélhetnek
diákul, a mennyit tetszik, bizvást, ma még azt is megszenvedem.
– Quid dicit magnifice?
– Azt, hogy ma még diákul is beszélhet; ha elmegy, úgy is kifüstöltetem
a házat.
A nagyságos úr lement a kertbe, Galiba pedig el nem tudta gondolni, mit
gyanítson az egészből, hanem azért, ha már így is jó, – ő örül neki
legjobban.
– András!… mondja Baltay lemenet… ne hagyja kend koplalni azt a pesti
urat; a mit kér, csak adjon kend neki, legalább emlegesse meg, hogy itt
volt.
– De jó kedve van a nagyságos úrnak! – csudálkozik András; – czigányokat
ne hozzak?
– Két bandát, András, – nevet az úr, – az egyik banda jobbról
hegedüljön, a másik pedig balról.
– Jó lesz, jó! – teszi hozzá András, egy tányérhalmazzal odább menve; –
de úgy elszomorodott, hogy már nagy kedvet érzett volna a tányérhalmazt
földre csöppenteni.
András nem gondolhatott egyebet, mint hogy Galiba a pört megnyerte;
azért van ily nagy kelete a nagyságos úr előtt; hanem mivel az öreg nem
szólt magától, András elhatározta, hogy Galibát kérdi meg.
– Tekintetes uram, ugyan jó kedvet csinált az öreg uraságnak.
– Én ugyan nem tudom mivel, – mondja a prókátor, – sőt még most is azt
hiszem, hogy ki akar dobatni.
– Elvesztettük a nagy pört? – kérdi némi gyanítással András.
– Nem vesztettük biz azt; hanem nem is nyertük meg.
– Ilyen pört sem hallottam, tekintetes uram, hol kell ennek örülni.
– Én legalább nem örülök neki, András, hanem ha ki nem egyeznek…
– Hát egyezkedni kell nekik? – kérdi András egész kiváncsisággal, mit
Galiba megint nem értett.
– A kuria megrendelte, hogy az egyezséget próbálják meg.
– Nem éhes a tekintetes úr? – kiáltja András, az ajtó felé fordulva,
hogy ételért rohanjon; mert most már mégis értette a nagyságos urat, ki
a kibékülhetés miatt lett olyan jókedvű, valamint András is, ki annyira
beléjött az emberségbe, hogy Galibának még a csizmáját is lehúzta
lefekvéskor minden parancsolás nélkül, s annyira sürgött-forgott, hogy a
nagy szívességből kicsinyben mult, hogy magát is, mint a kocsija
kerekét, meg nem hájaztatta.
Galibát jó ajándékkal eresztette el a nagyságos úr, és csak azt kivánta,
hogy a pört küldje le, az egyezséget pedig megkisérti, mikor maga ráér
vagy a szomszédok kérik.
Az öreg úr mindig halasztotta a dolgot, mert nem tudta, mi volna a
legjobb módja, hogy a végét békével megérjék, valamint a helyet sem
tudta meghatározni, minthogy ő sem akart máshoz menni, meg mást sem
magához hívni, valamint Keszthelyen sem akart alkalmatlankodni, tehát
mivel a pör Körmenden került meg, végre oda kivánt menni az öreg úr.
Jó messze esett Körmend, a tél is erős volt; de már mindegy, Körmend
elég messze esik Pesttől, hol Galiba a nyakában lett volna, tehát
megegyeztek, hogy egy bizonyos napon valamennyien ott lesznek, s az öreg
úr értette mások által, hogy ő senkinek nem kivánja a kárát.
Ilyen körülmények közt egy héttel előbb megindult mind a két fél, még
pedig Keszthelynek, hol a gróf mind a két félnek tudott egy-két szót
mondani, nem is gyanítván, hogy az isten ezt a dolgot másképen akarja
elintézni, tehát menjünk egymás után.
Ezen útban megleljük ösmerőseinket, azért olvasóinkat még egy kis
türelemre kérjük: sétáljanak velünk.