A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyiljék, mikor jő a kikelet.
Félre azokkal a nagyon okos emberekkel. Előttük hiú boldogság a
szerelem: pedig ők tudhatnák legjobban, hogy a mely fának virága nincs,
gyümölcsöt sem terem. Ki átkozná meg a tavaszt azért, hogy sokat igér, –
míg az ősz az érett gyümölcsöt hullatja le? – és hány okos ember
kivánkozott vissza érett korának bölcseségéből oda, hol a gondtalan
fiatal ember ostobaságait űzi? Ne bántsátok tehát azt a világrendet,
mely úgy akarta, hogy egy kis búzakalásznak oly hosszú szalma-szála
legyen, mely üres ugyan, de a kalász onnét szedett erőt.
Hisz, ha olyan emberek vagytok, kisértsétek meg, tömjetek meg egy
gyermekfőt minden tudománynyal, s ti lesztek legelsők, kik ez elaggott
bölcs gyermeket megszánjátok éppen úgy, mint azt a vén embert, kinek
eszébe jutna ősz fejjel belekeveredni azon tolongásba, hol a hevesebb
vér bolondjait járja.
De ti bölcsek vagytok, véretek meghiggadt, s míg az ifjú szíve verésében
érzelmeket ápol, ti előveszitek a bonczkést, szétvagdaljátok azt s
megmutatjátok a világnak, hogy nem hús, nem porczogó, nem csont, –
tudjátok, hol tolul bele és hol omlik ki belőle a vér, – két kamrája
van, és szerintetek csak véredény, mely ha szétreped, tudománytok össze
nem eszkábálja többé.
Mi érezünk ezzel, örömeink, fájdalmaink tanyájának tartjuk, és
megelégszünk annak tudásával, hogy a mint annak verése megszünik, vége
az életnek, testünk elkéredzik a földről, hol annyi bolondság közt ti
tudósok hordjátok körül a lámpát, s ezredek óta mondjátok, hogy minden
múlandó és hiú bolondság a világon, daróczba öltöztök és szánjátok
azokat az ostobákat, kik az almafáról a gyümölcsöt leszedik, megeszik és
azt mondják, hogy jó – s igen nagy meggyőződéssel mondják, hogy az
ananász még jobb.
Ti ennek nem tudtok örülni, nektek a virág megszárogatva kell, s nagyobb
becse van előttetek azon szénának, melytől egy csontos ökör tizenhat
mázsányira hízik, s így elhiszem, nem leltek gyönyört a furulyahangban,
mely holdvilágos éjszakán oly panaszos hangon szólal meg, mintha
csakugyan szívünkben járna már az a bonczkés, mely sem csontot, sem
porczogót nem talál, s a tudós odaüt magának, hova a mészáros (szinte
boncztudós) az ökörnek méri a taglót, s aztán diadallal mondja: megvan
az eszme; a szív egy véredény.
Mily szívesen összeméregeti a csillagász a csillagok járását, s egész
éjszakán át az égen csavarog, míg a földön alant, néhány ölnyire tőle,
egy pár szerelmes cseléd nyugodtan hagyja sétálni a holdat, nekik két
csillagukkal több van, ha egymás szemébe néznek. A csillagász
összefirkált számainak örül, – a szerelmes pár pedig a mondott szónak, s
ezeket éppen úgy boldogítja a hit, mint a csillagászt a tudat.
Menjünk, menjünk vissza, keressük meg azt a két gyermeket, kiket a
heliconi ünnepélyen összehoztunk, lássuk, mit mívelnek?
*
A fiú levedlette már a gyermekarczot, bátyja öneszére kezdé ereszteni, s
órákig elhallgatta, midőn egy tárgyat részletezni kezdett, mikor pedig
egy-egy vendég megbámulta a fiúnak eszét, tudományát, szívesen
hallgatta, ha bizalmasan megsúgták neki, hogy ebből ugyan derék embert
nevelt.
Ne nyúljunk az öreg úrnak öröméhez, – jól tudta ő maga is, hogy nem
sokat rakott ő az egészhez! de nagy erőszakot tett ő magán, midőn el nem
vett belőle; hanem elszenvedte, mikor látta, hogy az idő belekapaszkodik
az emberbe s magával viszi az embert.
Midőn Baltay észrevette, hogy mennél többször kivánják az emberek, hogy
az isten minél tovább éltesse, annál tovább nyújtózkodik az árnyék, –
számtalanszor gondolt már valamit, hogy a fiúnak megmondja – de az öreg
nagyon megröstelte volna, ha a fiúnak ellenkező véleménye lenne.
– András! – szólítja be ezt a régi jó barátot – mondjon kend valamit.
– Jó idő van, hála istennek – felelt amaz – esőnk volt elegendő, ma meg
napos idő van; azt tartom, alig győzünk majd helyet adni a temérdek
gabonának.
– Ezt már hallottam, András; hanem most már mondjon kend mást is.
– A kis borjuk is!…
– Sántuljon meg valamennyi! – pattant föl Baltay – kérdeztem én azokat?
– Hát mit mondjak a nagyságos úrnak, ha ez nem tetszik?
– Máskor annyit beszél kend, hogy elúnom hallgatni: most beszéljen kend
hát! – zörgölődik amaz.
– Beszélnék ám, ha mindjárt torkon nem fogná nagyságos uram az embert.
– Egy szót sem szólok, csak kezdjen kend el akármit; mert már megúntam
az életet!
– Hát mért nem örül a nagyságos úr? – kérdi András – most már itthon
lakik az ifjú uraság is, biz azt pedig elhallgathatja a nagyságos úr.
Baltay nyugodtabb lőn, András jó helyen tapogat, nem is zavarta, hogy
hadd menjen az öreg lépést, talán majd csak hozzá dülleszkedik ő is más
eszéhez; mert a mit gondolt, nem meri magától elsütni. Zsebében ma ismét
sokat kotorászott, s a herczeg levele mellett egy kis vékony fadarab
van, azt pedig ok nélkül nem tette oda.
András jól ismerte az öreget, észrevette, hogy valamit akar, de már az
öreg úr olyan volt, mint a nedves fa, sokáig kellett szárogatni, nehogy
ha előbb a tűzhelyre rakják, kirúgja a szakácsné szemét; azért hagyta
magára, nem kérdezkedett, s íme, már maga szólal meg:
– Bizony, András, hallja kend, több esze van a fiúnak, mint az egész
vármegyének!
– Meghiszem azt! – mondja András olyan jóízűen, mintha egy falat
pörkölthúst nyelt volna le – aztán pedig hozzáteszi: de ezt más okos
ember is mondta ám.
Nem merte megkérdezni az uraság, hogy András kit gondolt, mert tudta,
hogy András átjár néha a szomszédba, a mit ugyan nem bánt, de ő legalább
nem küldte.
– Nem dobtuk ki hiába a pénzt, András – okoskodik az úr – hanem már most
azt szeretném, ha annak a sok észnek hasznát is venné.
– Majd veszi.
– De nem akarom ám, hogy úgy tegyen, mint én, vagy kend, hogy
fölmagzottunk, mint a saláta, aztán sem magunknak nem tetszünk, sem
másnak.
– Ne búsuljon a nagyságos úr, majd tetszik az ifjú nagyságos úr jobban
mint mink.
– Szólt már valamit?
– Majd nekem beszélgeti el az ilyen dolgot! – véli András, az ablakon
kinézvén az épületnek azon szárnyára, mely a szomszédház felé
sarkallott, s András észrevette, hogy a fiú az ablakredőny mellé
húzódott s a külső kertbe néz le.
Nagyhamar meggyőződött, hogy az úrfi nem hiában feledte el a kezében
levő könyvet, s minthogy az öreg úrnak nem akart fájdalmat csinálni, a
mint Baltay ő nagysága föl s alá járt, az ablakot mindig úgy állta el,
hogy az öreg meg ne lássa azt, a mit ő lát.
András már maga is megsokalta, hogy az ablaknál álldogáljon, utóbb
ugyanott dolgot keresett, az üvegeken talált valami ledörgölni valót,
vagy az ablakkereteken, de utóbb ez is elfogyott. Imre pedig még mindig
ott méláz; mert Jolán a virágágyak közelében ült, s így Baltay is
megúnta a sétát s változatosság okáért az ablakhoz akart lépni.
– Hová menne a nagyságos úr, – mondja András, az öregnek útját állva –
már meg hol porosodott el? – kérdi a mentét tisztogatva, pedig egy
porszemet sem látott, hanem az öreg úr báránymódra állta ezt a dolgot
egy darabig, de bármennyiszer mondja is az öreg úr, hogy «jó lesz már
no», csak nem tágít, nehogy észrevegye a titkot.
Végre addig huzakodott, hogy mégis kiszabadult, az ablakhoz állt, de
András szokása ellenére az öreg úr mellett maradt, abban a jó hitben,
hogy az ő fejétől majd mégsem lát oda, ürügyül pedig minden meglátott
dologra mondott valamit, csakhogy elfoglalja a figyelmét.
– Ott van ni! – egy csibe már megint a kertben sétál.
– Hadd szaladjon szegény pára, úgy is nemsokára nyársba húzzák – mondja
Baltay.
– Azután azon a szilvafán is mennyi a hernyó! – beszél tovább András az
ablakban, kivált midőn észrevette, hogy a nagyságos úr másfelé akar
nézni; de valahányszor jobbra akart nézni, ő is arra kapta fejét, s
mikor balra tekintett, András feje mindig útban volt.
Akármennyit igyekezett is András, Baltay nagyon hamar észrevette Imrét s
éppen oda akart nézni, de András még mindig útjában állt.
– Addig kapkodja kend a fejét, András, hogy az ablakfához üti, aztán
küldhetek javasasszonyért.
– Én majd csak kiállom nyögés nélkül – felel András – hanem ha majd a
nagyságos urat itt az ablaknál megcsípi a dér, aztán melegíthetünk
korpát, zabot – teszi még hozzá – miért is áll ide a nagyságos úr, mikor
úgy is tudja, hogy nem jó? Erre egy nyomást adott a nagyságos úrnak, ki
most az egyszer rászedette magát Andrással, maga tette be az ablakot, de
sőt még füllentésre is rávetette a fejét, s azt mondá, hogy lenyugszik,
úgy tudta Andrást elkomendérozni.
Kiment András, hanem hallgatódzott, hogy csakugyan elcsöndesedett-e? mit
a másik is bizton tudott, azért lehúzódott a nyugágyra s csak akkor kelt
föl, mikor a külső ajtó nagy későn behúzódott, kétségtelen jeléül, hogy
András máshol talált dolgot.
Fölkelt és óvatosan az ablakhoz ment, honnét hosszú időig kémlelte, hogy
Imre véletlenségből feledkezett-e el az ablaknál, vagy a szomszédházban
van a meglátni való? s ezen szokatlan munkában igen sokáig
gyönyörködött, mert Jolánt is meglátta, midőn egy-egy kerülő után azon
oldalon jött, melyről Imrét ő is megláthatta.
– Tehát Galiba mégis jó helyen tapogatott – szóla magában s midőn eleget
látott, ő is elment, ott hagyván Imrét az ablaknál, honnét valamivel
később András szólította el.
– Én vagyok, nagyságos úrfi – szólt be András minden kopogtatás nélkül –
csak azt akarom mondani, hogy a nagyságos úr majd ide lát.
Imre megdöbbent.
– De még nem látott meg? – kérdi némi izgatottsággal.
– Alig tudtam eltenni láb alól, nagyságos úrfi, mért nem is vigyáz
jobban?
– Hát mire vigyázzak, édes András bácsi? – kérdi Imre, összeszedve
magát, mintha helyre akarná hozni legelső zavarát; mert András előtt is
titkolódzni akart.
– Ejnye már, hogy engem is el akar bolondítani az úrfi; hát én ma látom
az úrfit legelőször az ablaknál? bizony még rám fogja, hogy nem vagyok
ébren.
– Bárcsak én álmodnám ezt inkább, András – mondja Imre bizalommal –
legalább reggel tudnám, hogy álom volt, s azzal vége lenne mindennek.
– Hallja az úrfi, engem meg ne ríkasson ilyen keserves képpel, hanem
hadd örüljek, mondja meg igazán, szereti a kisasszonyt?
– Mi tagadás benne, András? – régóta szeretem.
– Ezt hát már tudom, azaz, hogy tudtam én előbb is, hanem hát azt is
mondja meg kedves úrfi, hogy a kisasszony szivelheti-e az úrfit?
– Na… ha már azt is nekem kell megmondanom, az is jó szemmel néz rám.
– Talán már kérdezte is az úrfi?
– Felelt ís rá, András bácsi.
– Ugyan mit felelt, galambom, nagyságos úrfi?
– Jól tudja azt, András bácsi, mit szoktak a leányok felelni, magáról
tudhatja.
– Nagy filkó voltam én ahhoz a mesterséghez, úrfi – mondja András némi
búval – azt gondoltam, hogy majd a leányok könyörögnek, pedig biz azok a
faképnél hagytak maig, s minthogy később bánni kezdém a dolgot, magamnak
maradtam; mert később a szépnek én nem kellettem, a csúnya meg nekem.
Míg Imre Andrással beszélgetett, az öreg úr addig magában tünődött, mert
már nem birta végigvárni a hosszú haragot, melyből sem ő nem akart
kimozdulni, sem pedig a szomszédok, s ime most már kétségtelenűl látja,
hogy Imrének olyan viszonya van, melyet eltagadni alig lehetne már.
Kínjában mindenütt kereste Andrást, ki csakugyan meghallotta a külső
neszt, s kiment az öreghez.
– Tessék parancsolni! – mondja András, lépésről-lépésre kisérvén az
öreget; de az még mindig némán járkál, s nem birja lefogni a nagy
indulatot, mely lelkében csatát vív, mert az jutott eszébe az öregnek,
hogy ha már Imre szereti is a lányt, ezt nem bánná; de hogy a lány
kikosarazza a fiút, ezt már nem birná túlélni.
Már a szobában volt, s András még mindig hiába várja a feleletet, s
bámulva látja, hogy Imre megint az ablaknál van, Jolán pedig most lép ki
a virágágyak közül s egy rózsabimbót eresztett le a patakra, mely a
szomszédkertből az innenső részbe kanyarodott.
Imre rögtön elment az ablakból s néhány gondolat alatt már a kertnek
azon szárnyán állt, hol a víz újra visszakanyarodik s meghozta a küldött
rózsát, mit Imre kivesz s mellére tűz fel.
A lány várni látszik s midőn Imrét a rózsával meglátta, nyugodtan
távozék, a nélkül, hogy gyaníthatá, miként az öreg is végig szemlélte a
jelenetet, s midőn előbbi nyugtalansága egy csöndes boldogságba ment át,
utóbb egész jó kedélylyel mondja fönhangon: «Ezeket aztán jól
megőriztük.» Persze, az öreg úr még messze volt azon időtől, mikor a
költő megírta:
A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, mikor jő a kikelet.