Elhiszem, hogy hajdanában jobb volt, még azt is elhiszem, hogy jobb lesz
jövendőben; hanem ha már én ennyit elhiszek, legalább más meg annyit
higyjen el, hogy csakugyan elől vagyunk most.
*
Ha becsületes élő emberek nem mondanák, alig hinné az ember, hogy
harminczhat vagy negyven esztendővel ezelőtt volt Magyarországon egy
város, abban egy gróf, ki azon törte a fejét, hogy vendéget hívjon
mindazon eleven és megholt embereknek tiszteletére, kik egyebet nem
cselekedtek, hanem míg a többi elment a franczia háborúba zabbal
kereskedni, vagy rakatott magának egy kastélyt az országút mellé, hogy
lássa hányat lép a szegény ember gyalog, míg a hintó kereke huszonnégyet
fordul és unalmában ráfeküdt őseinek dicsőségére és elhitte, hogy csak
az az ember, kinek hetvenhét öregapja volt, míg más szegény ember
rettentően megszégyenlené, ha azt mondanák neki, hogy több apja volt
egynél, – mondom, azon emberek nem tettek egyebet, hanem írtak olyanféle
dolgokat, hogy közös örökségünk ez a nyelv, – eladóra nem tehetjük; mert
ez olyan, mint a szabott ruha, más ember meg sem viselheti.
Halódni akart a nemzet s ez egyszerű emberek mondták azt, hogy annyi
millióra szaporodtunk, hogy az irgalmas szomszédok egyenkint eltemetni
is alig birnának.
Ők mondták: ne hagyjuk e nyelvet, melyet megőrzeni szent kötelességünk,
hisz ha szomszédból kértük volna kölcsön ezt a nyelvet, még akkor is az
volna a rendje, hogy az ember adná vissza becsülettel.
Hát ennyi emberben annyi életrevalóság sem volna, hogy mindegyik
vágyakoznék legalább a legutolsó lenni, s ha a mohácsi vész után ennyi
millió árva van, pityergés helyett vigyen mindenik egy darab követ egy
rakásra, s meglátják, hogy annyi anyagból egy új nemzetet lehet megint
építeni.
Annyi bánatot és örömet mondtak el e nyelven és ha mi ezt elvesztenők,
lenne mit hallani a másvilágon, ha minden elhunyt magyar pirongatásképen
csak egy szót szólna is.
Mit siránkozunk annyi századon keresztül? ha összedült az egyik fészek:
míg ott ordítozunk, addig ugyanazt a hangyák réges-régen újra építenék.
Egykor az ősök oly kevesen voltak, hogy a legyőzött szomszédok azért nem
akarták megszámlálni őket, mert e marok néptől legyőzetni százszoros
gyalázat! Százszorosan kellett hát győznie, hogy a világ nemzetnek
ösmerje e csodanyelvű népet – és most annyian vagyunk, hogy ha nem
teszünk is egyebet, csak a nyelvet beszéljük, – meg vagyunk mentve!
Miért esnénk kétségbe a multért? hisz oly dicső volt apáinknak multja,
hogy ha tudnánk, hogy úgy járunk, mint egyszer Lothnak felesége, hogy a
mint hátranézett sóbálványnyá meredt, még akkor is vissza kellene
néznünk.
S most akarunk temetkezni, mikor annyiak vagyunk már, hogy a szomszéd
irgalomból sem vesződik ennyi haldoklóval s végre is fogna rajtunk az a
régi átok, hogy egyik magyar a másiknak ásná meg vermét.
Volt egykor olyan pusztulás az ország hosszán, hogy tán számra több volt
már a farkas, mint az élő magyar és ez is félve nyitá meg az ajtót,
nehogy a bátor ellenség helyett egy kiéhezett vadat leljen a küszöbön.
Ilyen idők voltak, s meghalni még sem tudtunk, most pedig a mennyien
vagyunk, ha egy intésre mindannyian megszólamlanánk – életjelnek
elegendő volna.
Ha már nemzetnek vallottuk magunkat, birjunk el valamit, hogy saját
erőnket megpróbáljuk; és ha megosztjuk az idők terhét, ne feledjük, hogy
annyi millió még temérdeket elbir.
Ezt írta ez a néhány ember, s egy pár jólelkű hazafi elhúzódott félre a
Balaton sarkához, megelégedtek, hogy egy kis szűk hely befogadta őket, s
ha nem adhatott egyebet a lelkesült csoportnak, legalább – becsülést azt
adott.
A dunántúli kerületnek közelebb eső részeiből jöttek az egyszerű
fogatok, a kocsik oldalain nem volt odapingálva sem a törökfej, sem a
zöld mező – hisz most már nem járunk el a törököket verni, s a zöld mező
ma már csak annyit jelent, hogy a juhok legelnek ott; inas sem volt a
bakon, kinek kabátjára elől-hátul föl lehet varrni a híres czímert –
hogy a ki előlről észre nem vette, legalább hátul megláthassa a család
dicsőségét; hisz ezek egyszerű írók – minden czímerük egy árva lúdtoll,
melynek a pecsenyéjét bizonyosan más ette meg, legalább a kit megdicsőit
e toll, az irigység sem foghatja rá, hogy a libapecsenyéért tette.
A keszthelyi szőlőkben, nem messze az országúttól, volt egy pincze, s
annak irányában két úr száll le egy csinos fogatról, s egyenesen a
pinczének tartanak, melynek belsejében az öt-hat ember üli körül a
tüzet, szalonnát pirítván az izzó tűznél, a gazda pedig sorba kinál egy
úgynevezett vándorkorsót, mit már harmadszor töltött.
Vigan pattogott a szikra, s midőn a keszthelyi vendégek egyenkint
érkezének, a jelül elsütött mozsárnak hangja a szőlőkben is
visszhangozék, s a borozók egyike mondja:
– De nagyot szól az az ágyú!
– Ez csak mozsár – mondja Holvagy Pista – sorra eresztvén egy újabb
korsót, mit most hozott ki a pinczéből – aztán párbeszédbe keveredve
folytatja – hát ha még az igazi ágyút hallanád, öcsém!
– Ugyan, Pista bácsi – mondja a fiatalabb legény – kelmed már látott
közelről ágyút?
– Meg is lőttek vele a francziák.
– Pedig azt mondták, hogy a franczia nem akarja bántani a szegény
embert, csak az urat meg a papot.
– Már hisz nem tudom akkor, hogy grófnak néztek-e engem vagy püspöknek?
de majd láb nélkül jöttem haza.
[Illustration: Vigan pattogott a szikra.]
– Pedig azt mondták ám minálunk, hogy a franczia azért jött be, hogy
minden ember egyenlő legyen!
– Persze, hogy azért – hagyá helyben Pista – valamennyinkről lehúzták
volna a magyar nadrágot, aztán adtak volna ránk egy nagyszájú bugyogót,
hogy valamennyien egyenlők legyünk.
– Ejnye, hogy a bűne verje meg – mondja amaz – hiszen akkor az a
franczia csakugyan ellenség!
– Bolond ember vagy – tréfálódzék Pista – hisz mit ér a te ruhád? más
volna, ha a gróf jajgatna majd az aranyos mentéért.
– Aztán arról is lehúznák?
– Hát hogyan lennénk egyenlők, ha arról le nem húznák?
– De hát a ki nem hagyná?
– Dehogy nem hagyná – okoskodik amaz – te a grófét hagynád, a gróf meg a
tiedet.
– Hátha összefognánk, Pista bácsi? mi lenne akkor?
– Akkor kivernők a francziát, öcsém – mondja Pista – hanem megint úgy
maradnánk, mint voltunk – egyik lenne paraszt, a másik pedig aranyos
mentéjű gróf.
– De nem kellene bugyogóba bújni?
– A hasznáért megtehetnéd, öcsém – okoskodik amaz – aztán milyent nézne
anyád, ha fecskefarkú ruhában mennél el a ház előtt, aztán eltagadnád,
hogy magyarul is tudtál?
– Tudom megátkozna, szegény édesanyám.
– Ki hallaná meg azt az átkot?
– Meghallaná azt valaki, István bácsi, él még a magyarok istene!
A fiú nem tudott aztán fölvidulni, mert észrevette, hogy a gazda nem ok
nélkül gúnyolódott, tehát szivesen hallgatott, hogy több szó ne érje, s
midőn az ajtón Dunay és Festetics grófokat látta belépni, azon
gondolatban, hogy azok ott künn mindent meghallottak, rettentően
megszégyenlé magát.
Levett kalappal állt valamennyi a váratlan vendégek előtt s Dunay
megismervén a házi gazdát, barátsággal kéri, hogy néhány szép fiatal
berkenyefát láttak meg az országútról, jó pénzért szivesen megveszik.
– Akár valamennyit! méltóságos uram.
– Csak néhány szálat! – felel rá Festetics, ismét kimenvén a szabadba, s
a fák felé tartott, hogy a szükséges szálakat kiválogathassa.
Pista hátraintett, hogy az ásókkal jőjjenek utána, hogy a mely ágat
kiválasztanak, majd rögtön kivehessék, maga azonban ment a szőlőtőkék
között egyenesen a berkenyefáig. Festetics nagyon előre sietett, tehát
Pista megszólítja Dunay grófot, kivel régóta bizalmasabb viszonyban
állott már.
– Ő méltósága nagyon megkivánta talán a berkenyét?
– Ez egészen más okból lesz használva – felel a gróf, mindig lassabban
menve, s éppen e miatt a hátulsók is elérték őket és a beszédet egy
szóig érthették, midőn a gróf folytatta – holnap ez ágakat mi a nagy
kertben fogjuk elültetni, minden ágnak adunk majd egy nevet.
– Valami nagy uraságnak a neve lesz az? – kérdi Pista.
– Nem édes barátom, hanem vannak és voltak hajdanában lelkes hazafiak,
kik olyan magasan állnak, hogy bizonyosan magasabbak nálunknál egy
fejjel az ő érdemeik után – tehát minden esztendőben másért dugunk le
egy ág berkenyét, hogy az élőfa legyen bizonysága, hogy az ő neve nem
halt ki közülünk!
– Vedd le a süvegedet! – löki meg egyik paraszt a másikat, nem tudván
hirtelenében más tiszteletet adni a beszédnek, s a gróf hamar
észrevette, hogy az egyszerű emberek szavainak adnak ily becsületet.
– Mivel tartozunk az ágakért? – mondja Festetics, három szálat
kiválasztván kiásás végett, de Pista közelebb lépvén a grófhoz,
tisztelettel mondja:
– Nem pénzért adom, méltóságos uram!
– De ingyen nem fogadhatunk el senkitől is olyant, minek értéke van.
– No hát ne mondjuk meg, hogy mennyit ér ez a három szál fa, méltóságos
uram – mondja Pista – legalább mikor leássák, ha nem tudok hozzáadni a
tisztelethez, méltóságos uram, legalább nem mondhatja senki, hogy
elvettem belőle!
Festetics elgondolta, hogy gróf Dunaytól megtudták, mi okból kéri ő a
berkenyefát, tehát nem unszolta tovább az árt, hanem hogy cserében ő is
adjon még valamit, azt mondja:
– Jó – elfogadom a szép ajándékot, hanem a mely fa megtetszik az én
kertemben, szivesen odaadom.
– Ne igérjen semmit, méltóságos uram – én egyebet kérek.
– Hadd hallom, mit tehetek én is?
– Engedjék meg méltóságos urak, hogy én áshassam le az ágakat a földbe.
– Ezer örömmel! – válaszol Festetics – és ha még akar valakit magával
hozni, azt is megengedem.
Pista hátranézett, látta, hogy az előbbeni beszélgető még mindig
halavány, rámutatott Pista a fiúra, s aztán a grófhoz fordulva mondja:
– Ezt viszem el, méltóságos uram engedelmével. A gróf nem firtatta a
dolgot, hanem megmondván a napot és az órát, mikor okvetetlenül ott kell
lenni, nyájassággal vőn búcsút a körülállóktól, s aztán Keszthelyre
hajtatott, hol a vendégek nagy csoportja várta.
Pista elkiséré a vendégeket egész a kocsiig, aztán pedig visszament a
berkenyeágakhoz, melyeket már szorgalmasan ástak ki a földből, kivált a
beszédes fiú, ki legbuzgóbb volt valamennyi között.
– Na fiú – mondja Pista, – cserélnél-e most egy hatökrös gazdával?
– Még a gróffal sem, hallja, Pista bácsi! – mondja szörnyen örvendezve.
– No lásd, édes öcsém, hogyan leszünk legkönnyebben egyenlőkké – nézd ez
a két gróf milyen derék magyar ember – aztán magadat is annak tartod!
Vigan folyt a munka, a fának gyökerét jól körülásták és a kirendelt
időre a kastélyban voltak, ünnepi ruhában és Pista nem is merte volna
hinni, hogy a mai napon kivel találkozik.
Mielőtt azonban idáig érnénk, nézzünk körül, kit látunk az érkezett
vendégek közt, nem értvén a szájtátókat, vagy a világlátókat, hanem azt
a kis csoportot, mely az akkori irodalom embereiből került ki és a
vendéglátó «Keszthelyi gróf» körül összesereglének.
Ruszek apát vezeté karonfogva Kis Jánost, a későbbi szuperintendenst,
szemközt pedig Dukai Takács Judit jött, s a két férfi nyájasan üdvözli a
hölgyet.
– Épen Kist keresem – modja Takács Judit – valami közlendőm lenne.
– Titok? – kérdi Ruszek, hogy alkalmatlan ne legyen.
– Éppen nem, sőt kérem az apát urat, kisérjen bennünket egyik terembe!
Mindhárman elváltak a nagyobb társaságtól, hogy a bizalmas közlést
meghallhassák, s a mint a harmadik ajtót megnyitják, egy ősz földmívelő
áll a három vendég előtt.
– Édes apám! – mondja Kis, meglepetve lépvén apjához, ki örömkönyűk közt
karolá át fiát, ki, midőn apja karjaiból kibontakozék, a két kisérőnek
mondja:
– Ez az öreg férfiú az én édes apám.
– Gondolta-e édes öregem – mondja a hölgy – hogy ma fiát fogja itt
meglátni?
– Álmomban sem hittem volna, nagyasszonyom (így ám), hanem mivel
berendelt az én méltóságos uraságom, kinek én is egyik jobbágya vagyok…
– Mától fogva nem – mondja a hölgy – fogadja ez írást, kedves öreg…
földjét öröktulajdonban birja, s most maga az első jobbágy, kinek
földesura nincsen!
Az öreg remegő kézzel nyúlt az írás után, mit a nemeslelkű gróf ily
gyöngéd kezek által nyújtott neki, s a négy ember sokáig szótlanúl állt,
e nem várt tettet megbámulván, míg utóbb az ajtó lassan megnyilt és a
gróf is közöttük állt.
Kis még most sem tudott a meglepetéstől magán uralkodni, s ámbár
erőlködött, hogy valami hálát mondjon, utóbb a nagy küzdelemben végtére
is ennyit mondott:
– Méltóságos uram, maga az oka, hogy én most azt mondom, hogy semmit sem
tudok mondani! – Bármennyire szivesen időzném e képnél, mégis inkább
kedves olvasóimra hagyom elképzelni ezt az öt embert, kik a nagy
boldogságban oly ügyetlenül álltak, hogy azt le nem merem írni, csak
annyit mondok, hogy mégis mind az ötnek vajmi nagyon jól állt ez a kis
ügyetlenség, s akár mit mondtak volna, vagy igen nagy dicsekedés, vagy
igen alázatos köszöngetés volna. Hagyjuk tehát őket, majd valahogy csak
szétválnak, mi meg menjünk odább.
Egy igénytelen külsejű, rövid homlokú, meglehetős komor képű úr válik ki
a többi közől, s mindenütt elmaradozik, mintha ki akarna szökni, azonban
csak azt veszi észre, hogy valamennyi szemközt fordul neki, s a merre ő
előbb visszahúzódott, most minden ember arra tart, s némelyik alig
várja, hogy az a kis barna ember mondjon már valamit, mert hiába,
akármennyire húzódozik a sok ösmeretlen között, mégis sokan ösmerik, mit
ő maga legkevésbé látszik tudni, mert annyira hátrál, hogy már az
ajtóhoz ér, hol éppen Kisfaludy Sándor lép be, hanem a hátráló ember
egész csizmasarokkal rálép a lábára.
Egy nagy kiáltás hallik, csakhogy nem az kiáltott, kinek tyúkszemére
léptek, hanem a hátráló kiált engedelemért, azt gondolván, hogy hátha
valami nagyságos úrnak lábát tiporta le.
– Ne búsuljon Berzsenyi uram, én vagyok! – mondja Kisfaludy meg sem
hunyorodván, s ekkép megnyugodott, s minthogy Kisfaludy őt kereste,
elment vele a szomszéd szobába, de a mit valaha becsülettudásképen
belévertek, az ma mind fölengedett benne, mert akármennyire tuszkolta is
Kisfaludy, hogy ő menjen elől, sehogysem bírt vele.
A szobába érkezvén, egy papirt mutatott Berzsenyinek, s leolvasák róla
azon adományokat, melyek a heliconi ünnepély napján elosztandók voltak.
1-ször. Kétezer forintot szántam a megcsonkult magyar vitézeknek, hogyan
keressenek szegények, hisz ha utána kellene menni, nem vinné a lábuk,
mert nincsen, s ha találnak valahol egy fillért, egy kézzel könnyen
fölvehetik.
2-or. Házi szegényeimnek szintén kétezer forintot adok, én eltartom a
magam szegényeit, meghagyom a többit másnak, hogy legyen nekik kivel jót
cselekedni.
3-or. A keszthelyi diákoknak adok ötszáz forintot, – azok legalább nem
rakják a láda fenekére, aztán a mit nekik adok, az leghamarább szétmegy
a világon, annyi, mintha azoknak is adnám.
4-er. A hazai íróknak kétezer forintot bátorkodom ajánlani; – ők
legalább tudják, hogy ez nem ajándék; valamint azt is tudják, hogy
mennyivel tartozik egy ember édes hazájának.
Berzsenyit úgy meglepte a dolog, hogy egy pillanatra azt is megbánta,
hogy a «Romlásnak indult» kezdetű verset írta s minthogy most már a
nyomtatásból ki nem lehetett vakarni, legalább azt gondolta, hogy ez az
ember mindenesetre kivétel, csak a többi a nem jó.
Midőn eléggé elteltek a nagy hazafinak sokoldalú figyelmével, saját
körülményeiről kezdett beszélni a két jeles ember és Kisfaludy nagy
örömét nyilvánítá, hogy Berzsenyit is valahára el lehetett csalni
Keszthelyre, hol ő ugyan máskor is megfordult, de sehogysem tudták a
grófhoz fölczipelni.
A gróf ezt jól tudta, mert a vendéglősök szerződés szerént tartoztak
minden úri vendéget a kastélyba küldeni, mit annál inkább szivesen
megtettek, mert a vendégért azért ők is megkapták a tartáspénzt, ha nem
evett is a korcsmában; de Berzsenyi annyira tartózkodó volt, hogy inkább
nem evett, de még sem ment el a kastélyba.
A vendéglős mindig fölrovogatta Berzsenyiért a tartáspénzt, s utóbb a
gróf végignézvén a vendéglős számadását, csodálkozva látja, hogy
Berzsenyinek neve háromszor is előfordul, de ő nála egyetlenegyszer sem
volt, tehát mi dolog ez?
Elhivatták a korcsmárost.
– Hallja az úr, – mondja a gróf – nem panaszolkodott Berzsenyi úr a
kastélybeli szakácsra?
– Egy szót sem hallottam tőle, méltóságos uram – mondja a korcsmáros
egész becsülettel.
– De mindig evett valamit, mikor ismét visszament?
– Egy falatot sem, méltóságos uram, – állítja a korcsmáros – hiába is
kért volna; mert nem adtam volna neki, mint az megparancsolva van.
– Pedig lássa az úr, – mondja a gróf – én nálam egyszer sem volt
Berzsenyi úr sem ebéden, sem vacsorán, akár voltam itthon, akár nem.
– Akkor éhesen is ment haza, vagy abból evett, méltóságos uram, a mit
magával hozott.
A gróf nem vallatta tovább a korcsmárost, hanem nagyon érzékenyen vette,
hogy a köztiszteletű férfi ennyire kerüli, tehát nincs más mód, mint
hogy ő menjen Niklára, s kiadta a parancsot, hogy minden késedelem
nélkül álljon elő a fogat. Még jól fönn volt a nap, mikor a gróf Niklára
ért, illetőleg a határba s a tehénpásztor éppen az út mellett
legeltetvén, megkérdi a tehenestől, hogy Berzsenyi úr körülbelül melyik
házban lakik.
– Éppen ott megy az úton – mondja a tehenes – alig van ide kétszáz
lépésnyire, ő maga legkönnyebben elvezet házáig.
Megköszönte a gróf az emberséget, azután pedig leszállván a kocsiról s
az országút szélén haladva, a faluvégén már jól megközelíté Berzsenyit,
s mindenütt vagy három ölnyire követé; midőn Berzsenyi a kapuig ért,
megállt a kapu előtt, hanem úgy, hogy még mindig nem látta a grófot, ki
most éppen egy magyar mentés úrral beszélt.
– Ugy-e, ebben a házban lakik Berzsenyi Dániel úr?
– Igen is! – válaszol a megszólított, egyenesen a grófra nézvén, ki elég
hangosan beszélt, hogy Berzsenyi is meghallhassa.
– Én, kérem alázatosan, gróf Festetics György vagyok – mondja a gróf
sietve, hogy a másiknak ne maradjon ideje hálálkodni – nagyon szépen
kérem uraságodat, mondja meg tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak, hogy
ugyan jól tudom, hol lakik; hanem ha ő elkerülte az én házamat, én sem
merek ő hozzá bemenni!
Berzsenyi az utolsó szóig hallott mindent, visszafordult, s odasietett a
grófhoz, hogy valami mentséget mondjon, azaz, hogy ne az igazi okot
mondja meg, mi nem egyéb volt, mint hogy nem igen vágyakozott nagy
urakkal egy tálból cseresznyét enni. A becsületes ember odament; hanem
már az arczáról meglátta Festetics azt a gyötrelmet, hogy akar ugyan
hazudni kénytelenségből; de bármennyire erőlködik is, nem tud.
– Ne is törje az eszét, Berzsenyi úr, csak mondja ki, hogy nem akart
bejönni hozzám.
– Nagyon nagy nekem az a kastély, méltóságos uram!
– Én inkább azt hinném, hogy Berzsenyinek igen kicsiny, – igazítá ki a
gróf.
– Nézze a gróf, – mutatja Berzsenyi a niklai kis tanyát – mily kicsiny
helyen elférek.
– Azért is bemegyek, – mondja nevetve – higye meg, Berzsenyi, tudom,
hogy kicsiny helyt megférek; tehát menjünk! – kezdi a gróf.
– Mivel érdemlem meg ezt a megtiszteltetést, méltóságos uram?
– Kettővel, édes Berzsenyi. Először, ha nem hí engem méltóságos úrnak,
mert akkor én még egygyel fölebb kezdem, másodszor pedig, ha Keszthelyre
is eljő!
– Nem kerülöm el többé!… (Itt egy nagyot nyögött Berzsenyi; mert már nem
merte megméltóságosozni; hanem valahányszor hasonló helyre került, a
czímezés helyett egy darabb időig rendesen kitartá a nagy pauzát, s
aztán ment még odább.)
Így tudták Berzsenyit elhozni Keszthelyre, hol az ünnepélyen kitünő
vendég vala, s mi azon ünnepélyek leírását negyven esztendőnek elmúlta
után részben neki köszönhetjük.
Az akkori dunántúli írók nagy részben jelen voltak, valamint az
irodalombarátok is, kik közől első helyen gróf Dunayt említhetjük, ki ez
ünnepélyre serdülő lányát is elhozta, kinek ez ünnepélyen az a
foglalatosság jutott, hogy a költőknek és szavalóknak koszorúkat
nyujtson.
Mindenki készült az ünnepélyre, az öreg Baltay legaranyosabb mentéjét
öltötte magára, s a mi legföltünőbb, daczára annak, hogy Dunayék is itt
valának, nem maradt el a nagy ünnepélyről.
András felöltöztette a nagyságos urat, mi természetesen szó nélkül nem
esett meg, tehát halljuk ezt a két öreget, összeférnek-e már?
Egészen felöltözött az öreg, csak az aprólék hiányzott, hogy azt is
elrakja valahol a mentezsebekben.
– Hol a dohányzacskóm? hadd teszem el.
– Éppen bizony, – dörmög András – még utóbb is az én szégyenemre azt
mondanák, hogy én milyen vén szamár vagyok, s az uraságomat úgy
kibéllelem, mintha a kaszások után akarnám ereszteni.
Baltay csakugyan észvette, hogy Andrásnak igaza van; reggel óta igen
szórakozott, kiállt az ajtóba, Dunaynak leányát látta előtte elmenni, s
a kemény ember nem birt elfordulni tőle, s midőn a gyönyörű hölgy
elmenvén előtte, s egy szép jóreggelt kivánt, úgy elbámészkodott, hogy
majd a leány nyakába dült. Aztán pedig kihúzott oldalzsebéből egy rég
megviselt levelet, eltette, elolvasta, megint elolvasta, megint eltette,
s tán tovább is ismételné ezt a munkát, ha András meg nem csudálja a
dolgot és azt nem mondja szokatlan tréfával:
– Már látom, hogy a nagyságos úr is mond egy verset, nagyon sokáig
tanulja!
– Tudom, szeretné kend hallani ezt a verset!
– Ha én tarthatnám azt a papirost, aztán látnám, hogy szóról-szóra el
tudja mondani.
– Ha azt megérem még, András, a mi ebben van megírva.
– Csak ne búsuljon megint a nagyságos úr, mert aztán én is együtt
jajgatok ám!
Baltay eltette az írást, melynek egyik részét mi is jól ismerjük, ez a
herczeg levele, melyből Baltay újra meg újra olvassa, a mit még nem
tudunk.
– Benn van minden a zsebemben? – kérdi újra a szórakozott ember.
– Ott van minden! – felel András, hogy megnyugtassa, pedig felét sem
tette oda a megszokottnak, hanem az öreg körültapogatódzott, nem
hiányzik-e valami?
– Hát a Kisfaludym itt van-e? (Értsd a könyvet.)
– De már az ott van, – annyit mondhatok! – mondja András itt-ott
igazítván el az öreg úron, s aztán elkisérte a nagy teremig, hol a
vendégek helyet foglaltak már.
A későn jövőnek oda kell ülni, a hol helye marad, s az a furcsa
véletlenség a kis Dunay Jolán mellett hagyott egy üres helyet, s az öreg
a sor elején végigmenvén, kénytelen volt leülni, s a fölolvasásokat a
kis leány mellett hallgatni; hanem az öreg úr most már engedelmesebb
volt maga iránt, s a kedves gyermeket szüntelenül nézte.
Az intézeti növendékek kardala nyitá meg az ünnepélyt, aztán pedig a
pályajutalmazottak nevei olvastatának föl.
Kisfaludy Sándor ült az itélőszéken, s a következő sorokat olvasá, míg
Jolán előtt a jutalmak álltak, hogy a nyerteseknek oszsza:
«Mi volt őseink kötelessége a haza iránt a multban, s mi a mienk a
jelenben?» szól az első kérdés, melynek megfejtője ezüstkoszorút kap
gróf Dunay Jolán ajándékából – olvassa a biró – megfejtőjének jeligéje:
Kard és könyv!
A mondott jeligéjű levél a hölgy előtt feküdt, s a gyengéd gyermek
halványan ült a kis emelvény előtt, melyről a levelet fölvette és midőn
fölbontá a levelet, a benne levő nevet nem merte kimondani.
Baltay közelebb hajolt, s a lány elébe tartá a levélkét, hogy könnyebben
olvashassa: de Baltay maga is néma maradt, mi a körülülőket, valamint az
egész hallgatóságot nagyon meglepte; de még inkább az, hogy András
leghátulról szólamlott meg, s azt mondja:
– Az biz az úrfinak a neve, csak mondja ki nagyságos uram! – mondja a
kínlódó szolga, ki alig várta, hogy ifjú uraságának dicsőségét lássa.
A derültség általános lőn, s a biró a meglepett ifjút a jutalomért
vezeté; a fiú nem mert bátyjára nézni, valamint a leány is reszketve
nyúlt a koszorú után.
A grófné és az öreg asszony már készen valának, hogy a reszkető lányt az
összerogyástól megóvják, de az öreg még többet is tett, s öcscsének
egyik kezét, s a lánynak nyújtva a másikat, mind a kettőt annyira
bátorítá, hogy a leány a koszorút átnyújthatta, s a fiú Jolánra mert
nézni.
– Én Baltay Imre vagyok! – mutatja be magát Imre a jutalomosztó
hölgynél.
– S én e nevet megkoszorúzom – mondja Jolán, odanyújtva a jutalmat.
– Tehát elvihetem? – kérdi bizalmasabban Imre.
– Ejnye, öcsém – szól bele az öreg úr – talán ráadást is akarsz?
– Jutalomnak csekély! – mondja Jolán, átengedvén a csinos művet, melyet
Imre remegő kézzel vőn át.
– Kicsiny érdemnek óriás jutalom! – Béke velünk! – mondja czélzatosan
Imre, egész erejét összeszedvén, hogy a leány arczán a búcsúszónak
hatását is meglássa, ki neki a legjobbat mondá.
A jutalomosztások után következének a szavallatok, azután pedig az egész
társaság kiment a kastély melletti kertbe, hogy a berkenyeültetésnek
tanúja lehessen.
Az irodalom emberei kiosztott rendben, utánuk a vendégek menének a
kertbe, hova nagy tömeg ember kéredzett, s a virágállványokat mászták
meg, hogy a leültetést megláthassák, a kinek pedig szék jutott, azon
foglalt helyet.
András addig csinálta a helyet másnak, hogy saját úrfiához közel jutott
s a jó öreg ember legelőször életében most süvegelte le magát a fiatal
ember előtt, ki szárnyai alatt nőtt fel. A fiú hirtelenében azt
gondolta, hogy András valakinek másnak teszen ily nagy tiszteletet,
hanem midőn látta, hogy András a karjára fűzött koszorú előtt úgy áll
meg, mintha oltárképet látna, mindenkép akarta, hogy András ne álljon
előtte ilyen födetlen fővel.
– Tegye fel édes jó öregem!
– Nem én, nagyságos úrfi, hadd gyönyörködjék bennem az úristen, midőn én
azt köszönöm meg, hogy az úrfiban megadta érnem, a mit csak reméltem.
– Megelégszik velem, András bácsi?
– Meg, édes úrfi – mondja az öreg jókedvvel – már most elkisértem idáig,
nem kell vezetőnek az öreg András, már most azt mondja a nagyságos úr,
hogy nem töri el egykönnyen a csontját, én pedig azt látom, hogy a
padlásra felhordjuk a legjava szemet, – isten áldja meg az úrfit.
Nem lehet őszintébb az édes anyának öröme, mint ezé az egyszerű emberé,
ki a tarka vendégek közt is meg mert szólalni, midőn tudta, hogy azt éri
kitüntetés, kit ő gyermekkorától nagyranőni látott.
Siettek a vendégek, csak az öreg asszonyság ment lassan, hogy a
tolongást elkerülje, s ha már éppen nem látja is a további ünnepélyt,
majd elbeszéli azt neki a kis unokaleány.
– Csókolom kegyes kezét a nagyságos asszonynak – mondja András,
kitörölvén szeméből egy nagy könyűt, mit némileg szégyenlett volna
kemény hajdú létére annyi ember előtt elcsöppenteni, hanem addig
erőlködött, hogy egy tarka kendőbe nyomhatta szét, s mikor megint
kinyitá a szemét, a nagyságos asszony mellett állt már.
– Öreg, öreg! – kezdi az asszonyság, – még csak mindig nem akar
megvénülni?
– De bizony már nagyon megpuhulok, nagyságos asszonyom, – felel András
kulimászos bajszát jobban oldalra húzva, – hanem azért még nincs
mindennek vége.
– Mi jót remél, András gazda? – mondja meg nekem is!
– Nagyságos asszonyom, ezek a gyerekek ma megríkattak, de a mint az ízét
éreztem annak a könycseppnek, mintha nem volna olyan keserű, mint
véltem.
A két öreg elbeszélgetett még, addig pedig a kertbe ért már az egész
társaság, hogy a berkenyefát a halhatatlanok emlékére leássák a földbe,
s a megkeresztelésnek tanúja legyen az egész népség.
Rövid beszéd után Kis János elvette a Pistától a berkenyeágak egyikét, s
a nyitott gödörbe helyezte, mindaddig tartván, míg a fát a körülrakott
földtömeg saját gyökerén megtartotta, ekkor azt mondja Kis:
«Gyöngyösy Istvánnak emléke legyen köztünk áldott!»
A zene megszólalt, s egy kis hézagul szolgált, míg a fa helyén állt már,
aztán pedig Kisfaludy Sándor ment a körbe, s a fiatalabbaktól átvette az
ágát, hogy a gödörbe ereszsze. Már behelyezé az ágat, s Holvagy Pista
rakni kezdé a földet, néhányszor azonban fölnézett munka közben, hogy a
fának egyenességét a szomszéd fáéhoz mérje, s midőn így felnézett,
Kisfaludy tisztán meglátja az arczot, melyet ugyan sohasem feledt el, de
hogy egykor megláthassa, még azután is kételkedett, midőn a nádortól
megtudta, hogy még életben van.
– Jó barátom, – mondja Kisfaludy, – soha sem láttuk mi egymást?
– Egyszer, nagyon régen! – mondja Pista, megismervén Kisfaludyt.
– Akkor megigértem, hogyha találkozunk, megszólítom, – úgy-e, hogy így
mondám?
– Minden szóra emlékszem, uram! – mondja Pista, egészen megtömvén a fa
mellékét, s időt engedett Kisfaludynak, hogy a fát jobb kézzel fogván,
az ünnepélyt folytassa.
– Kisnek, a nagynak! – szól ünnepélyes hangon a lelkes férfiú, oldalt
fordulván, hol Festetics és Dunay közt állt Kis, nem is gyanítva, hogy
az egyik fát az ő tiszteletére szánták, s midőn nevét hallá a tegnapi
meglepetés által megzaklatott ember, alig tudott támaszkodás nélkül
megállni, s Dunay karjára fogván mutatá a vendégseregnek, mely harsogó
éljenekkel üdvözlé az ünnepelt költőt.
Visszament az ünnepi sereg a grófi lakba, s míg a menet beért,
Kisfaludynak elég alkalma volt elmaradni a többitől, hogy Pistával
beszéljen.
– Legelőször is azt mondja meg barátom, hol lakik?
– Keszthelyen, uram, az alsó városon.
– Nem szenved szükséget valamiben?
– Vitéz őrnagy uram, ilyen erős ember, mint én, csak délig koplal.
– De tán mégis volna valami kérni valója, lássa barátom, én sokban
segíthetek.
– Magamért soha sem kérek, őrnagy uram, koldus pedig nincs a környéken,
mert a méltóságos gróf minden szegénynek juttat valamit.
– Az érdemet nem lehet jutalmazatlanul hagyni – mondja Kisfaludy.
– Nem tudok én annak mértéket venni, őrnagy uram, meg az árát sem tudom.
– Majd tudja más! – viszonzá Kisfaludy, a kapuig kisérteté magát, hol
aztán azt is megmagyaráztatá, hogy Pista merre lakik, adandó alkalommal
föl akarván keresni Pistát, midőn Kisfaludy majd Budáról megfordul.
Imre bátyjával van, jól esett az öregnek az a tudat, hogy mellőle
hajtott ki az ág; de azért egy szót sem szólt néki, hanem csak lógósnak
ereszté, hogy a gyerek ne tudja a bácsi büszkeségét, mikor az a sok
ember között olyanképen vezeti a kitüntetett fiút, mintha mutatóba
vinné.
Még mindenki ünnepi köntösben van, s az egyik teremben látunk egy zömök
embert keményen kisodrott bajuszszal, nagy szakállal, széles karddal, s
az egész ember oly készen áll az ütközetre, mintha már azt várná, hogy
mondják neki, hova kell bevágni.
Az elmenők nagy figyelemmel köszöntik, környezete sohasem fogy, hanem
inkább szaporodik, s ő nem hagyja unatkozni a körülállókat.
Éppen most bámulja valamennyi, mert azt állította, hogy a magyarnak van
csak egyedül istene a keresztény faj között, mert a többi már mind
megtagadta.
– Hát az angolnak nincsen? – kérdi valaki.
– Nincs bizony, – mondja oly komoly képpel, mintha meg akarna rá
esküdni.
– Hát a francziának sincs? – kérdi megint egy másik.
– Annak sincs, és még rosszabb, mint az angol, mert csak félig tagadta
meg, nem úgy, mint az angol vagy olasz.
– De hát miből bizonyítja meg ezt, édes Ádám bácsi? – kérdi egy harmadik
fiatal ember, ki a vitatkozóval bizalmasabb lábon áll.
– Az legkönnyebb, – mondja a kérdett egy nagy olajfestményhez fordulva,
mely éppen az atya istent ábrázolá, szokott helyzetben ülvén mennyei
székében.
– Hasonlít ez a kép valami francziához, angolhoz vagy olaszhoz? – kérdi
a körülállókat.
– Hisz a francziának csak bajusza van; de szakála nincs! – szól az
egyik.
– Az olasznak pedig csak szakála van; de bajusza nincs! – mondja egy
másik.
– Az angolnak sem bajusza sem szakála! – jegyzi meg egy harmadik.
– Nekünk pedig szakálunk is van, meg bajuszunk is! – mondja diadallal
Ádám bácsi, magára hagyván a bámuló tömeget, melyből valaki kérdi:
– Ki ez az ember?
– Horváth Ádám – nevezi őt meg a kérdett, s egyszersmind elmondá a
sajátságokkal megrakott embernek akkor közszájon forgott furcsaságait,
minthogy mindig azon törte a fejét, hogy vigyen föl bennünket Adámig,
mit aztán névrokona Horváth István meg is cselekedett.
Még többet is mondott Horváth Ádám a heliconi ünnepélyen, melyeket
azonban egyenkint fölhordani körünkön kívül esik, hanem mégis
említetlenül nem hagyhatánk őt; mert a heliconi ünnepélyeknek mindenkor
feltünő tagja volt, s ezen alkalomra mindig tartogatott valami
furcsaságot, mit előkerült alkalommal közreadott, s ha bár különczsége
nem is volt szentírás, de mindig megbocsátható egy nemzetnek, ha egyes
emberei ez előszeretetben akár a legszélső vonalig mennek is el.
Néhány óranegyedig Horváth Ádámmal foglalkozott az egész társaság, s
legalább annyi jutalma volt, hogy mindenki vágyott őt meglátni, s ennyi
jutalom neki untig elegendő volt elolthatlan buzgalmáért; s ha már e
nagy hitnek nem térített is meg sokat, de hallgatni mindenki szerette.
A nagy ebéd elég nagy volt, ennek leírásához nem is fogok; mert először
nem értek hozzá, másodszor pedig azt gondolom, hogy ha jó volt, azoknak
volt legjobb, kik részt vehettek benne, kiknek annál jobb ízűen
eshetett, mert a vendégszeretet olyan embertől jött, ki tetteit nem
méltóságos czímével, hazafiúságával mérte föl.
Midőn a vendégsereg nyugodni ment, Dunay még sokáig beszélgetett
nejével, s a házastársak boldog reménységgel beszélgettek gyermekük
jövendője fölött, s minthogy az öreg asszony már előbb mondott
némelyeket, bevallák egymásnak, hogy a mit láttak, elegendő arra, hogy
tudomásul vegyék.
Néhány nap múlva szétment a vendégsereg, csak a meghittebb barátok
maradtak hátra, hogy a jövőről beszélgessenek, s ugyanekkor
megállapíták, hogy a heliconi ünnepélyt minden évben megtartják.
– Sokra jó ez ünnepély! – mondja Dunay.
– Még leánynézőnek is! – nevet a házigazda, megsimogatván a piruló kis
leányt, ki utiköntösben állt s az elindulást várta.
*
Ha való dolog nem lett volna ez ünnepély, melynek még élő tanúi is
vannak, ma már könnyen azt hinnék széles nagy Magyarországon, hogy az
egész dolog mese: a heliconi ünnepély csak képzelet s Festetics György
nem élt.
Élt… még pedig úgy élt, hogy halhatatlanná lett.