Fogyni kezdett a somogyi oldalon az erdőség, és annál inkább szaporodott
a jólét, melynek külső bizonyítványai valának azok a rendezett fasorok,
melyek a terményfiókokat körülszegélyezék.
A jó lassan haladt, de haladt; s a műértő szem ma már biztosan megleli a
nyomot, mely Keszthelyről Somogy- s Veszprémmegyén keresztül még
Fehérmegyén is átért a Dunáig, s megtermé gyümölcsét az a fa, melyet
György grófnak mélyen érző lelke a Balaton legalsó végén ültetett le a
földbe.
Füred akkor még csak tengődő fészek volt, hova unalmában vetődött el
néhány zalamegyei család, a veszprémiek meg is fürödtek ott, s egy pár
üveget megtöltögettek; mert ezt ingyen kapták, míg a rohicsit pénzért. –
Somogyból azonban már csak úgy akadt vendég, ha a füredi háztulajdonos
Szent-Györgyi Horváth Zsigmond vörös nadrágos és zöld mentés czigányait
lerendelte, s a lányok bizonyosan tudták, hogy lesz nagy mulatság, csak
ne resteljenek átjőni a szántódi réven.
Keszthely már nem volt elég, egész Füredig kiért a vágy, hogy
csoportokba gyülhessenek s a négyes fogatok egy pár hétre megszaporodtak
a savanyú forrásnál, melyből olykor már a beteget is kezdték kinálgatni.
A sétány sarkánál volt egy nagyon kicsiny imaház, melyből még a
ministráló gyermek lába is kiért, ha térdepelt, a mostani szinház helyén
trágyadomb volt, s minden oly szegényes állapotban, hogy bizony nagy
becsület volt a fürdőnek, ha annyi úri vendég meglátogatta két hétre,
akkor is a legnagyobb rész rászánta magát, hogy szénán vagy szalmán
fekszik, csak tető alá jusson, s a kinek ott nem jutott hely, még a fák
alatt is megfeküdt az angol kert hűsében, tudniillik, ha nem esett az
eső.
Hanem azért nem unták el magukat, volt akkor is már kártya,
megválasztották azt közös akarattal birónak, az aztán elitélte, hogy a
nagyságos úr ezer forintja azé a lókupeczé, ki előbb levett sapkával
alkudozott egy pár rossz gebén a szomszéd faluban, most pedig a
kártyaasztal mellett szedi a nyereséget, hisz mindegy, akár a kártyán
nyer, akár egy sánta lovon, csak nyerjen.
A nádort várták Füredre, hova mindenfelől tódul a vendég, s időtöltésül
a kártyát választották.
– Imre, velünk tartasz? – kérdi egy jó pajtás az ifjú Baltayt.
– Nem tudok kártyázni, – lőn rá az érthető válasz.
– Egy pár forinttal több vagy kevesebb, az mindegy! – mondja
rábeszélőleg az első.
– A többet nem kivánom, a kevesebbet pedig sajnálnám, – felel Imre – nem
megyek.
– Te! – szólítja meg őt a pajtás egész bizalommal félre hiva, – én jó
barátod vagyok, s figyelmeztetlek, hogy ilyenekből óvatosan húzd ki
magadat; mert azt mondják –
Nem folytathatá a beszédet a fiatal ember; mert a fehérvári égettek
számára kéregettek, minthogy három utcza égett le, s a szerencsétlen
népnek nyomora irtóztató vala.
A hír már szétfutott, s a kiküldött segélyszedők Füredre is elértek, hol
a gazdag urak közt bő segedelmet vártak, mit részben kaptak is, ámbár
elég savanyú arcz akadt a többi között, kivált mikor azon asztalhoz
értek, hol a kártyázni akarók ültek.
– Jaj, – megint koldusok, – mondja az előbbi verbunkos fiatal ember,
nagy kínnal nyulván zsebébe, s kivett belőle egy huszast ezen szóval:
itt van minden pénzem!
– Itt van az enyém is mind, – teszi hozzá Imre kivévén tárczáját,
melynek egész tartalmát a kéregetők kalapjába üríté, s aztán hirtelen
karonfogva a pajtást, az angolkertben tűnt el.
– Hát mit is akartál mondani, barátom? – kérdi a fiatal barátot, ki úgy
is fülig vörösödött.
– Már elfeledém, barátom! – mondja még mindig pirulva a másik, s egész
alkonyatig sétált Imrével a nélkül, hogy a kártyát elő merte volna
hozni, s midőn estefelé a társasághoz visszamentek, annyira megtért,
hogy ezt a történetet bizalmasan minden embernek elbeszélte, s így ment
szájról-szájra, úgy, hogy végtére az öreg Baltay is megtudta.
De várjunk még egy kicsinyt, majd találkozunk velük később, most
kisérjük el Kisfaludyt, ki egymaga járta körül kora reggelen a
fürdőhelyet, elábrándozék a nyugodt tükrű vizen, hol akkor csak néhány
halász-sajka járt, s a gőzhajónak eszméje még mesében sem volt meg,
annál kevésbbé a Balatonon, hol most az ő nevével jár szét.
Fölkerült a sétánynak éjszaki oldalára, hol trágyadombok álltak, s
addig-addig nézett és tünődött, míg kigondolta, hogy egy szinház mily jó
volna ide, csak volna rávaló pénz, hanem egy pár séta után azt is
kigondolta, hogy majd lesz.
Sokat, igen sokat gondolkozott, hisz az ő agyában egész multunk megvolt,
s hordta elő a példákat, hogy jobbá és lelkesültebbé tegye kortársait,
kiknek a füredi szinház eszméjét még nem merte megmondani, s birt annyi
türelemmel, hogy tíz évnél tovább érlelgesse titkon, míg azt egykor
csakugyan kivitte.
Lassankint összecsődültek a vendégek, hogy a nádort fogadhassák, a
gyönyörű fogatok megindultak Felső-Örs felé, honnét már kiindult a nagy
vendég, mint azt néhány taraczklövés éppen jelentette, tehát ki-ki
elfoglalta helyét.
Megjött a vendég, körülnézte a látni valókat, gyönyörködött a kies tájék
szépségein, aztán pedig elfoglalta a szállást, mely kényelmére szolgált,
s a röviden tartó ünnepiesség után Kisfaludyt fogadá, ki már rég nem
találkozott a nádorral.
– Segítsen papirjaimat kikeresni, Kisfaludy, – kezdi a szót a nádor, –
egy nevet kell megtalálnom, melyről én igen régen elfeledkezém.
– Miről ösmerhetnénk a névre? – kérdé tisztelettel a költő.
– Önnek ösmernie kellett az embert, kinek nevét keresem, önre
legemlékezetesebb lehet, hisz ön állitá őt ki az erdő szélére, midőn a
nagy visszavonulás volt.
– Fönséges uram, – a halottak nem támadnak föl itéletnap előtt.
– Igaza van önnek, hanem ez az ember megmenekült s én saját szemeimmel
láttam, mikor Keszthelyen valék, hol egy hosszú sora volt a vitézeknek.
Sokáig keresgélék együtt a bizalmas jegyzeteket, midőn csakugyan
meglelték Szapárynak jegyzékei között e nevet: Kajáry István.
Ekkor a nádor röviden közlé Kisfaludyval, mi körülmények közt
találkozott ez emberrel, s hogy okvetetlenül Zalamegyében kell
tartózkodnia, tehát az alispáni hivatal útján tudakozódjék utána, s a
mint nyomába jön, rögtön tudósítsa a nádort, ki az előbbeni zajos
időkben e dolgokról megfeledkezett.
A kis fürdőt ellepte a sok vendég s mint mindig, úgy most is a feltünő
dolog szájról-szájra járt, s az öreg Baltayt minden ember karra vette,
hogy megdicsérje Imrét, ki a kártya helyett a kárvallottak ügyével
foglalkozik s ekkép mindenik elmondá a fönnebbi történetet.
Ha nyakig gombolva nem lenne rajta a mellény, most mindjárt nagyot
hiznék az öreg, azért alig várta, hogy a fiúval egyedül maradjon; mert a
jó öreg annyira gyarló lőn saját boldogságában, hogy tökéletesen hitte,
miszerint a fiú maga fog dicsekedni a furcsa történettel.
A fiú azonban épenséggel nem kivánt találkozni; mert már rég észrevette,
hogy az öreg nem elégszik meg az örömmel; hanem most szemben is
megdicséri, sőt másoknak is szivesen eldicsekszik: ez pedig a fiúnak
kellemetlen vala.
Andrást eleget lóttatta, futtatta az öreg, hogy ha valahol meglátja,
hivja haza Imrét, – csakhogy András most már nagyon meggazdálkodta a
lépést, Imre pedig gyanítván a dolgot, mindenütt kerülte Andrást, ki
csak későn este találta meg, s minthogy tovább elmaradnia nem igen
lehetett, haza ment az öreg úrhoz, ki már estebédre várta.
Megkivánta Imre a «jó estét», az öreg szivesen elfogadta, s alig várta,
hogy a fiú beszélni kezdjen, egy csipetnyit sem kételkedett, hogy majd
maga beszéli el; de hisz hasztalan várta az öreg a szót, Imre beszélt
már mindenről, még arról is, hogy mit álmodott; de csak arról nem, mit
az öreg úr várt.
– Együnk már no! – türhetetlenkedék az öreg András felé, – ki még mindig
nem jelenti az estelit.
– Eddig már el is fogyott volna, ha szól a nagyságos úr! – lőn a
felelet.
– Miért nem szólt kend?
– Mert nem akartam a beszédbe kiáltani! – fejezi be András a beszédet, –
egyszersmind kimenvén, hogy a szakácsné adja be az ételt, mert a
nagyságos úr már nem várhatja.
Az esteli is elfogyott; hanem a két ember még mindig az asztalnál ül,
Imre nem tudott elszabadulni jó módjával, az öreg pedig látszék még
valamire várni, mintha nem lakott volna jól; mert minden sürgölése
mellett is keveset evett.
– Nincs több? – kérdi szórakozottan az öreg a bejövő Andrást, ki már azt
várta, mikor szedheti le az asztalt.
– Egy tálat sem vittem ki üresen, – behozhatom megint?
– Egye kend meg maga!
– Hozzak sajtot?
– Hát egy kis heringet nem hozna kend? – zsörtölődik az úr, eltolván az
abroszt, mi megszokott jele volt annak, hogy a terítéket el lehet vinni,
s azért ő még az asztalnál maradt.
A terítéket is hamar elszedték, a két ember az asztalnál maradt, s az
öreg most már látta, hogy az nem fog dicsekedni; tehát nincs más mód,
mint oldalról kerülni, – talán majd mégis eloldózik a nyelve.
– De sok gyenge legény van e fiúk közt! – mondja az öreg, rákezdvén a
szót.
– Legalább a java könnyebben kilátszik a sok közül.
– Könnyű volna a javát kiválogatni, – azt tartom, a legtöbb a kártya
mellett virraszt. – Elakadt itt a szó; mert Imre nem akart odáig menni,
hova az öreg úr tuszkolta, hanem hagyta felelet nélkül a szót annál
inkább, minthogy nem volt kérdéskép téve.
Az öreg itt is bensült, tehát hosszan elgondolkozott, miképen tudhatná
meg legalább azt, hogy mennyit adott; tehát egy másik kerülőt csinált, s
azon oldalról legbiztosabbnak hitte a támadást s így fogott hozzá:
– Imre öcsém, holnap én haza megyek, azért ha maradni akarsz, mint
mondád, most szólj, kell-e még pénz? vagy hogy van-e még?
– Egy fillérem sincs, kedves bátyám, – rosszul gazdálkodtam.
– No ugyan, hogyan gazdálkodtál volna rosszul, – számítsd össze, aztán
meglátod, mire mennyit adtál?
– Könnyen összeszámlálhatom, – felel Imre, – kihúzván tárczáját, s a
jegyzékpapirokból kihuzván egy oldalt, néhány perczig foglalkozott az
összeszámítással, míg a bácsi pipára gyújtott s föl-alá járta a szoba
hosszát s itt-ott mosolygott magában, hogy denique, az öregnek is van
esze s a mit a fiú eddig egyenesen meg nem mondott, majd kimondatja vele
máskép.
Szegény öreg, bizony rosszul számította ki ezt, a mint tüstént meg is
látja.
Imre készen lőn a számadással, az öreg úr elé tette az egész jegyzéket,
melyben pontosan meg volt írva hány ezer forintot kapott a legközelebbi
félévre? mennyit költött el és mire?
– Itt van, kedves bátyám, – terjeszti elő Imre a számlát, – ezekre
költöttem el.
– Na, – gondolja magában az öreg, – tehát írva könnyebb lesz megvallani.
– Tessék! – mondja Imre egészen az öreghez nyujtva az írást, mit az
pápaszemmel néz meg,
Pontról-pontra nézi a számadást, de hiába keresi a kivánt
fölvilágosítást, azonban se baj, mert a sorozat elég hosszú, majd
rákerül a sor, s a mint az egyes pontoknak megfelelő összegeket nézi,
könnyen láthatja, hogy a legnagyobb összeg még hátra van, azért ujjával
minden soron végig megy és csak az hiányzik, hogy úgy tegyen öcscsével,
mint egykor vele is tettek, hogy vonalzóval mérje ki, melyik szónak
micsoda összeg felel meg.
Végre már a legutolsóhoz ér, hol tisztán olvashatólag ezen szó áll:
«Subiczkra 2000 frt.»
Az öreg most már átlátta, hogy a fiú tettével nem akar semmikép
dicsekedni; tehát nem nyaggatja tovább és csak az esett most már
nehezére az öregnek, hogy már most nem illik dicsekednie azzal, hogy az
öcscse nem dicsekszik.
– Sokalja urambátyám? – kérdi Imre a tünődő bácsit, ki még most is az
utolsó pontot nézi.
– Nem én, öcsém, – hisz elég piszkos ember van még.