Mi volt akkor még Pest?
A mostani «Angol király»-nőn fölül, hol most a harminczad áll, nádas
volt; a legnevezetesehb vendéglő volt a hét választó; a legnagyobb úr
elment a Kemniczer-kávéházba, a belváros egy kőfalhoz támaszkodott a
mostani széna-tér felül, s ha valaki nagyon elunta magát Pesten, elment
«kuglizni» a Beleznay-kertbe; ilyen volt akkor Pest.
Egy rongyos fiú, kit öreganyja, a vén Buda, nem tudott úgy eltakarni,
hogy mosdatlan képét más is meg ne lássa; hanem azért édes kedves és
nagyreményű gyermeke volt az országnak, s habár szégyenlette is, midőn
éppen kiállt a Dunapartra, hogy a fiatal óriás képe a lefolyó vízben
csak oly kuszáltnak látszik, mintha a legjobb tükörbe nézne; de mindegy,
közel a víz, egyszer majd csak tisztára mosdatjuk.
– Idehaza van a méltóságos úr? – kérdi Baltay a czifra ruhás huszárt, ki
N… úrnak, akkori híres szeptemvirnek előszobájában volt.
– Igenis, nagyságos uram, – nincs itthon; hanem egy órakor megjön.
– Már csak itthon találtam volna!… töprenkedék az öreg, s újra kérdé: –
Vajjon hol lehet most?
– A lábát fájdítja, nagyságos uram – lőn rá a felelet – lement a Dunára,
a doktorok az kommendálták neki, ha éppen nem restel utána menni a
nagyságos úr, ott találja a hidon felül.
Baltay megvigyázta a szót és utasítás szerint kiment a Kemniczer-kávéház
felé, s ott a hidon fölül kereste a méltóságos urat a Dunaparton.
– Tehát ott volt akkor a Dunafürdő? – kérdezi valamely fiatalabb olvasó,
ki Pestnek akkori külsejéről nem sokat tud; s éppen azért megsugjuk,
hogy akkor sehol sem volt, hanem azért a Duna vize akkor is használt
sokról: és semmit se essünk kétségbe, a szeptemvir urat megleljük a
Dunaparton, s a mint éppen találni fogjuk, azonképen fogjuk bemutatni.
No már nem messzire vagyunk, a Dunának partján látunk egy öreg urat,
mentéje csak úgy nyakba van vetve, bőszájú inge hátralökve, s egy pár
ezüst sarkantyús csizma a szárazra kitéve ő méltósága mellé, ki egy
tarka vászonkendőt egy ott felejtett kőre terített, s ezen ülőhelyről
lógatta a Dunába fájós lábait, melyeknek a víz csakugyan jót tett.
Persze, ezt ma már az utolsó csizmadia sem tenné meg, hanem az öreg N…
megtette, s ha éppen valaki figyelmeztette, hogy: «Mit gondol?» igen
kurtán ezt felelte: «Én csizmában is szeptemvir vagyok, meg csizma
nélkül is!»
Az öreg úr ülőhelyében bizony ráért körülnézegetni, tehát ezzel ölte az
időt, s midőn egyszer a Kemniczer-kávéház mellől látta kijönni Baltayt,
már messziről integetett neki, hogy jöjjön le hozzá a partra.
– No hiszen, éppenséggel úgy is téged kereslek itt.
– Lábaimat szívatom a vízzel – mondja a szeptemvir, elfogadván a
vendéget, ki szintén egy kőre ült le, s minthogy a nap nagyon melegen
sütött, ő is levetette a mentét, s vállára vetve, beszédbe eredt régi jó
barátjával, kit tizenkét év óta nem látott.
– Az öcsémet hoztam föl! – kezdi meg a beszédet Baltay azon gondolatban,
hogy a másik majd mond rá valamit.
[Illustration: Már messziről integetett neki.]
– Remélem, csak nem bizod másra, mint rám?
– Várj már egy kicsit, hadd könyörögjek is legalább!
– Nem tudom, mi a patvart könyörögnél, hisz talán csak nem szoptatni
hoztad föl?
– De barátom – mondja Baltay – tudom én, mi az emberség; aztán te meg
most már szeptemvir vagy!
– Meg egyúttal hatvanhat esztendős vén ember, ki a szeptemvirségből is
engedne, ha a hatvanhatból is elengednének vagy huszonötöt, talán nem
kellene akkor a Dunába lógatni fáradt lábaimat!
– Tyhű!… huszonöt esztendővel ezelőtt! – sóhajt föl Baltay.
– Akkor otthon első aljegyző voltam, tudod, mikor a nagygyűlés napján
főtt kukoriczát vettünk az utczán, s aztán kardosan mentünk s úgy ettük;
no hiszen volt is ám beszéd!
– Azt mondták, hogy elment az eszünk!
– Pedig dehogy ment – mondja N… meglubiczkolván lábával a vizet – te egy
derék fiút neveltél föl, mint hallom; engem meg szeptemvirré tettek;
tehát a kukoriczától, ha meg nem híztunk, bizonyosan nem is soványodtunk
meg.
– De hát igazán magadhoz veszed öcsémet?
– Mégis könyörögsz!… neheztel a szeptemvir – most mindjárt megbánom,
hogy főtt kukoriczát ettem veled.
– Bizony bolondos ember vagy te most is! – mondja Baltay, kitörvén
belőle a régi bizalmasság.
– No, csak hogy igaz nyelveden beszélsz már egyszer! – nevet amaz,
felhúzván csizmáját, s megindulván a város felé, s minthogy a nap
melegen sütött, mentéjét még mindig lógva hagyta a vállán, mire aztán a
másik ember sem akart külömb lenni, hanem hagyta lógni ő is a mentét, s
így keresztül a mostani nagyhíd és váczi utczán szépen elballagtak, s
azért mégis alig győzték a sok süvegelést, mert minden nyomon került egy
tisztelet.
Útközben szemközt jött Imre, kit a bácsi azonnal bemutatott kedves
barátjának.
– Van-e már szeretőd, öcsém? – kérdi a szeptemvir első szóra a fiút, ki
vörös lett, mint a rák, azt gondolván, hogy egy szeptemvir legalább is
országos kérdést teszen hozzá.
– No csak az kellene! – mondja Baltay szörnyű komoly képpel, mintegy
figyelmeztetni akarván barátját, kitől fiatalabb korában nagyon sok
furcsaság kikerült.
– Nem tőled kérdeztem, – vág közbe a szeptemvir – mi már rég kivástunk,
most már ezeken a sor.
– Ráér még!
– Most mindjárt kivetem az esztendő számról – okoskodik amaz,… mikor K…
ban együtt voltunk – tudod – hány esztendős is lehettél, mikor az a kis
sző…
Megint köszöntött valaki, s így félbenmaradt a szó, különben a
szeptemvir előlről elmondta volna Baltay uramnak egykori dolgait, pedig
az öreg úr maga is szivesen elmondta minden kalandját, csak az
asszonyokról nem akart beszélni, mert ő az asszonyokról csak úgy
félvállról beszélt – s nem szerette volna, hogy olyat mondjanak róla is,
mint a mesebeli rókáról, hogy savanyú volt neki a szőlő, mikor el nem
érte.
Nem akarom most már a további beszédet folytatni, – elég annyit
fölemlíteni, hogy az öreg elment haza, Imre pedig itt maradt Pesten, a
szeptemvir gondja alatt, hol bizonyosan nem a legrosszabb helyen volt.
Dunayék a szeptemvirékkel nagyon összejártak, s itt már lehetetlen volt
egymást kikerülni, mit igazán megvallva, egyik sem akart; hanem engedte
magát a sorsnak, hogyan és merre vezetgeti őket?
Hanem akárminek inkább kell vezető, mint egy szép leánynak, s egy igen
csinos fiúnak, kivált ha olyan viszonyban vannak, mint Etelka és Imre,
mikor egyiknek az öreganyja, másiknak pedig a bátyja minduntalan azt
mondja: neked azt nem szabad meglátnod.
Ezen tilalomfélének legeslegelső hatása az volt, hogy a két gyermek már
azért is kiváncsi volt egymást megösmerni, hogy legalább tudja, kit kell
kerülnie? s midőn ez a kis alkalom szeptemviréknél a kezükre játszott, –
a tilalomnak az lőn a következménye, mi minden tilalomé: hogy azt meg
kellene szegni!
Kótaforgatás, zsebkendőelejtés, székadás, vízhordás, köpenyegfeladás
mind igen alkalmas szükségben segítőszer, kivált mikor egyik sem kiván
egyebet, mint hogy a másikat közelebbről lássa.
Akkor nem lehetett máskép, az embereket ölte az unalom, tehát egymás
nyakára jártak, a barátságos összejövetelek egymást érték, s a két
fiatal már mégis találkozott annyi szóra, hogy ők semmi esetre sem
haragusznak egymásra, s ők ezt egymásnak nagyon is elhitték.
– Édes apjukom! – mond a szeptemvirné egy ebéd után, mikor az öregek még
az asztalnál maradtak, s a fiatalok eltávoztak – mondok valamit.
Ez a hang ösmeretes volt az öreg úr előtt, – tudta, hogy az asszonyság
nem tudja megállni a szót, s már az is kínjára volt, hogy egész ebéd
alatt hallgatnia kellett: – mert hisz, engedelmet kérek, van-e a nőnek
nagyobb élvezete, mint azt megmutatni, hogy ő olyant mondhat, a mit még
más nem tud?
– Mit akarsz, édes anyjukom? – felel a szeptemvir, ki erkölcsében sehogy
sem birt megváltozni, s a mai napon csak olyan egyszerű tettében,
szólásában, mint mikor a főtt kukoriczát az utcza hosszán ette.
– Tudod, mit akarok mondani?
– Tudom! – mondja kötekedve az öreg, nem birván leszoktatni az asszonyt
arról, hogy azt kérdezzék tőle, mit bizonyosan nem tud.
– Tudod a ludvérczét! – kottyant bele az asszony – hisz magam is most
tudom még.
– No hát nem tudom. – Engesztelé ki a nőt, ki csakugyan megint a
csapdába jő.
– Ez az Imre, meglásd, beleszeret Dunay leányába.
– Nem hinném! – mondja a férj, mintha csakugyan azon meggyőződésben
volna, hogy nem hiszi.
– De már szereti is! – mondja az asszony egy hanggal fölebb, nem
tűrhetvén, hogy a férj kételkedni akar.
– Dehogy szereti! – beszéli megint az öreg, éppen azt akarván, hogy az
asszony hamarabb mondja el a dolgot, különben olyan nagy feneket kerít a
dolognak, hogy majd a vacsorával is ott érik őket az asztalnál; tehát
tagadni kellett.
– Ugyan már hogy tudsz ellentmondani, – zörög a nő, – mikor én azt
jobban tudom, mint te.
– Csak gondolod, hogy tudod, édes anyjukom, aztán azt gondolod, hogy az
igaz.
– No hát tudd meg, ha másként nem hiszed, – türelmetlenkedik az asszony,
– hogy a fiú tegnap este vallotta ki nekem.
– Ez még csak a fele! – volt reá az ellenvetés, a mi megint egy új
töltés volt, hogy az aknát egészen föllobbantsa a legrövidebb idő alatt,
minthogy az asszony bizonyosan többet is tud még, különben már eddig azt
mondta volna: aztán hitted volna ezt édes apjukom?
S minthogy a méltóságos asszony ezen mondásig még nem ért, kétségtelen,
hogy még többet is tud.
– A másik fele pedig az, hogy a leány is szereti, ma vallotta meg nekem,
mikor reggel velem a szentegyházba jött.
– Ejnye! ejnye! – csodálkozék a szeptemvir majdnem hosszú öt perczig,
mikor aztán azt mondja az asszonyság egész fontossággal:
– Aztán hitted volna ezt, édes apjukom?
– Eszem ágában sem volt! inkább hittem volna, hogy rám dül a ház. (Ennek
aztán volt hatása, az asszony tökéletesen ki volt elégítve, s a
szeptemvir fölkelhetett az asztaltól, hogy írószobájába menjen.)
Midőn már künn volt a szeptemvir, elmosolyodott s megelégedetten
gyujtott pipára, mintha egy ütközetet nyert volna meg szoros kombináczió
után, hol gyalogság, lovasság és tüzérség jól kiszámított mozdulattal
egyszerre meglepi az ellent.
Hanem midőn később eszébe jutott, hogy a Baltay-pör nemsokára
végitéletre kerül, nagyon elszomorodott, mintha félne, hogy e viszonyt a
pörnek kimenetele agyon fogná verni.
Minthogy a méltóságos asszony így elárulta a dolgot, s a méltóságos úr
sem kételkedik benne, adjuk meg magunkat, fogadjuk el kész dolognak az
egészet, s várjuk el, hogy Imre miben töri a fejét, minthogy ő is nagyon
jól tudta, hogy olyan viszonyba került, hol egy kéznek sok megoldani
valója akad.
Imre bizonyosan azon korban élt, mely legalkalmasabb arra, hogy a fiatal
ember a csörgedező patak mellett egy kunyhóval, s egy sült burgonyával
megelégedjék, csakhogy ő sokkal többet tanult, mint hogy azt is ne
tudná, hogy a második szakaszban már a burgonya mellé más is kell, a
kunyhó pedig nagyon szellős lakás lesz; de hát mit csináljon?
Galiba úr meglátogatta az urfit, s bejelenté, hogy a pörnek kivonatát
elkészítteti, s e végett az illető kir. táblai ülnök kiadójával már
értekezett is.
– Mennyi függ attól a dologtól? – kérdi Imre Galiba urat.
– Minden! – válaszol reá Galiba.
– Úgy hagyja rám a dolgot! – mondja Imre – magam fogom a kivonatot
megcsinálni, s mikorra szükségünk lesz reá, itt lesz.
Galiba megnyugodott, hisz jobb kézben nem lehet a dolog, tehát engedett
a fiatal jogtudós kedvének, annál inkább, minthogy néhány nap óta
tövéről hegyére kikérdezett mindent, s a vén prókátor bámulta a türelmet
és avatottságot, mit ily fiatal embertől nem várt; de végre azzal
nyugtatá meg magát, hogy itt nagy összegről lesz szó, s a fáradtságot
nagyon megérdemli.
Imre magához kéreté a fiatal embert, kire a kivonatkészítés bízva volt,
s kiadván neki a megszabott díjt, magára vállalta a munkát, mely rá
nézve oly nagy kérdés, – mire a fiatal kiadó nem győzött köszöngetni,
Imre pedig a munkához fogott.
A ki ezt a mesterséget nem érti, talán érti a vegytant, s látott már egy
gyógyszerészt, ki egy pár itcze ásványos vizet főző fazékába tesz, s egy
pár óra mulva külön edényekben kitálal sziksót, haméleget, szikéleget,
mészéleget, keseréleget, agyagot, kovacsot, szénsavat és az ég tudja
mit, hanem már most tessék belőle kitalálni hamarjában, hogy az együtt
valóságos budai keserű-víz volt, milyent üvegszámra tíz krajczárért
minden pesti füszeresnél kaphat.
Tessék ebből némi hasonlat útján megérteni, hogy egy pár száz ívre
fölhizott pört, midőn három ívre lesoványkodtatnak, s a felpörös a
legnagyobb szorgalommal kifeled belőle minden bizonyítékot, míg az
alpörösét mind fölhordja, valóban nehéz lesz kitalálni, hogy a felpörös
miért czivakodott ennyi ideig? és senki sem csudálkozik rajt, ha
okvetetlenül elbukik.
Midőn a kivonat készen lőn, Imre egy példányt átadott a szeptemvirnek,
ki azt ismét Dunaynak adta, hogy ügyének állását tudhassa, – s a
nemeslelkű férfiú közölvén a dolgot, könnyen átlátta, hogy itt Imrének
keze működik, tehát figyelmeztette Galibát, hogy új kivonatot
készíttessen, nehogy e hiányos értesítés neki, a grófnak és Galibának
számíttassék be.
Galiba szerencséjére nyakig be volt gombolva egy vastagon zsinórozott
attilába, különben kiesik belőle a kuria előtt, hol ezt a levelet az
alperes-prókátor neki kézbesítette. Nem elég, hogy a pesti házból
kimaradt, hanem még a pört is elveszítse, ez már két olyan csapás lenne,
minőt el nem viselhet egy olyan ember, kinek az egész vastag corpus
juris a legkisebb ujjában van, s daczára annak, a legzsirosabb pörét
elveszítené, nem egyszer, hanem kétszer.
A szerencsétlen kiadót majd agyonverte a csonka munkáért; hanem az
kivallotta, hogy Imre úrfi dolgozott a pörben, s így Galiba valamelyest
lecsendesedett; hanem most már Imre urfi után szaglászott, s nem sokára
kisütötte, hogy itt olyan kérdések fordulnak elő, hova nem prókátor
szükséges, hanem pap.
Meg kell ezt írni a nagyságos úrnak.
Az illő czím után valóságos prókátori pontossággal az egyes vessző alá
mellékelte Dunay levelét, a kettős vessző alá a pörnek Imre által
készített kivonatát, fölül reá pedig elmondá, hogy a rossz nyelvek
szerint Imre úrfi nem vevén tekintetbe a család közt fenforgó pörös
viszonyokat, Dunay gróf leányának legelső tisztelői közé tartozik.
Galiba most már tökéletesen hitte, hogy az öreg úr e fontos
közleményeket aranyhalmazzal méri vissza, azonban nézzük meg, hogy az
öreg úr mit csinált.
– Nagyságos uram – mondja András – levél érkezett Pestről.
– Csak hamar ide! – mondja örvendve az öreg, azon jó hitben, hogy
Imrétől jő; – hanem midőn meglátta, hogy Galiba irása, valamint a külső
alak is mutatta, hogy mily vastag a tartalom, az asztalra lökte.
– Hát el sem olvassa a nagyságos úr?
– Majd én fél mázsás levelet olvasgatok, hallja kend.
– Ha dolga nem volna, hát nem írna, véli András, mire aztán mégis
engedett, s feltörte a levelet, melynek tartalma nagyon is meglepte.
Mindenesetre három fontos ujdonságot írt Galiba úr, csakhogy aligha
gyanította azt a hatást, melyet okozni fog, mert az öreg úr az illető
tanulevelek mellé kivett egy harmadikat, mit igen régen zsebében hordoz,
s melyet oly vidám képpel teszen ismét vissza, mintha e három darab
papirból kerülne ki az a boldogság, a mit ő leginkább óhajt.
Dunay levelét elolvasván, látta, hogy itt nem közönséges emberrel van
dolga, tehát az öreg úr sem szégyenlé hibáját megvallani, azért elment a
másik szobába, hogy előkeresse a régi rovásokat.
Andrást nem vette észre a nagy buzgóságban, pedig az ódon épület
ablakmélyedésében volt, s kinézegetett a kertbe, midőn a nagyságos úr
bejött, s egyenesen a rovásokhoz ment. András egy szót sem szólt, várta,
mit csinál az uraság, ki már előkereste a mit akart, s midőn meglelte a
rovást, a kis asztalon heverő kertészkést vette föl, hogy a második
rovást is lefaraghassa.
Mielőtt hozzáfogna, még egyszer megnézi, vajjon ugyanaz-e, melyet ő
keres, és éppen az ablak felé fordult, hogy a régi irást elolvassa; de e
figyelemben úgy elmerült, hogy a rováson feledvén szemét, Andrást nem
vehette észre. András még mindig nem szólt, megösmerte a rovást, azonban
a nagyságos úr is megszólamlott, mintha maga magát kérdezné:
– Vajjon ez-e az a rovás?
– Persze hogy az, csak faragjon le egyet a nagyságos úr! – mondja
András, – mintha őt kérdezték volna.
– Ki hívta kendet ide, úgy-e? – szólamlik meg az öreg a váratlan
feleletre.
– Én előbb is itt benn voltam, nagyságos uram.
– Úgy… az már más! – teszi hozzá egész ügyetlenséggel, – egyszersmind
leeresztvén a rovást.
– Soha se röstelje a fáradságot, kedves nagyságos uram, – kéri András
szokatlan nyájassággal, – csak faragjon le megint egyet; majd a
harmadiknak is elkövetkezik a napja.
– Tudja is kend, hogy mit akarok?… csak azt akartam megnézni, hogy
megvan-e?
– Hát a kertészkés, minek a nagyságos úr kezében?
– No hát itt van!… mondja Baltay, lefaragván egy rovást, aztán pedig a
fát oldalzsebébe tette, s most már mindig magánál hordozta.
Ezen naptól fogva mindig vidámabb lőn az öreg. Galibának megirta, hogy a
pört ő rá bizta, nem pedig Imrére, ki az ilyen dolgokban járatlan, azt
meg pedig, hogy Imre mit csinál, ne firtassa, fiatal emberek ráérnek
bolondot csinálni, s ezzel az egygyel több vagy kevesebb.
Ebből átláthatják olvasóim, hogy az öreg nem azért kapaszkodott a régi
haragba, mert csakugyan haragudott; hanem már vén legény volt ahhoz,
hogy ő kérlelgessen mást, hanem azt ő mástól várta, bár már igen régen
várja.
Hány magyar család veszett így össze, és hány békélt volna meg
réges-régen, ha meg nem volna bennünk az a furcsa szokás, hogy a jó szót
nagyon is megvárjuk?
Jó barátaim, fogadjuk meg, hogy minden ostobaságért nem haragszunk
össze, mert bizony, bizony mindkettőnknek egyfélekép ártalmunk a harag.