Befogták a négy lovat, s senior Baltay maga mellé ültetvén junior
Baltayt, kifordultak a pesti országútnak, hogy Imrét emberek közé vigye
Pestre; mert az öreg magyarázgatni kezdé, hogy idáig okos embereket
látott csak; hanem jó lesz megösmerni a bolondokat is, mert hiába, a
fakó lónak fakósága még jobban meglátszik, ha pej mellé állítják. Erre a
czélra pedig Pest akkor is alkalmas hely volt.
Mielőtt elindultak, az öreg egy nagy bankjegycsomót adott át a fiúnak,
derűlt képpel mondván:
– Ezt mind elköltheted, öcsém, s megmondom, hogy haza ne hozd, mert
megharagszom.
– Majd megpróbálom, urambátyám, talán el tudom költeni.
– Ne zsidóskodjál, azt megmondom, – úr vagy, hadd lássa meg más is, a
szegény a gazdagabb után él.
– Meg lesz velem elégedve, kedves urambátyám – mondja Imre, eltevén a
tárczát, s elbúcsuzván Andrástól egy kis időre, helyet foglalt az öreg
úr mellett, ki egész úton tele akarta tömni jó tanácscsal, mint alább
mindjárt meglátjuk; mert hiába, az öreg még mindig azt hitte, hogy úgy
volt legjobb minden, mint ő tett ifjabb korában, s ezen korból sok
dolgot elbeszélt, hogy fogjon a fiún, kit szeretett volna egy kissé a
tömegbe keverni, mert bármily becsületes embernek hitte is magát, mégis
szivesen hallgatta, ha még valaki visszaemlékezett, hogy mennyi fura
dolgot vitt ő végbe, mit már azért is szivesen elbeszélt, hogy
megmutassa, mégis mi vált ki belőle.
– Édes apám engem is így vitt valaha Pestre, mint most én tégedet, édes
öcsém, aztán két álló esztendeig felém sem nézett, úgy, hogy mikor
meglátott, alig ösmert rám. Elég az hozzá, hogy két esztendő elteltével
feljött, s minthogy előre megírta, mikor jő, nagyokat izzadtam, hogy az
utánam küldött harminczezer forint két esztendő alatt hová lett? mert
azt könnyen megmondhattam, hogy nincs meg; de hogy mire kelt el, azt
nehéz volt papirosra tenni. De akármint húztam-halasztottam, mielőtt
megérkezett, éppen az utolsó órában tudtam csak elkészülni, s akkor is
kétezer forintnak sehol sem akadt helye, már tudniilik csak papiroson,
mert hisz amúgy jó helyen volt az már, korhely pajtások között; s én nem
tudtam másként segélni, mint nagyhamar újra írtam az egész számadást,
aztán úgy középtájon beleírtam: subiczkra kétezer forint.
Megjött édes apám, a számadást elébe tettem, s az öreg úr kivette
zsebéből az ácsmértéket (Zollstock), mit mindig magával hordozott, s a
sorokra elfektette, hogy minden tételnél egyszerre rátaláljon a
megfelelő számra, s én rémülve láttam, hogy az ácsmérték egy hajszálig
elvezeti a szemét, s édes apám már a közepén van a kétezer forintnál.
Végre látom, hogy csakugyan a kérdéses tételt nézi, de midőn az
átellenben fekvő kétezer forintot meglátja, pápaszemét jobban az orrára
ereszti, s az írást úgy az orráról nézi, s minthogy a kétezer forint
csakugyan ott áll, nagyobb bizonyosság okáért kiveszi a rajzónt, s az
ácsmértéket vonalzónak használva, aláhúzza a tételt egész hosszán, s
kisül mindenképen, hogy a kétezer forint csakugyan subiczkot tesz.
Én már remegni kezdék, kivált mikor édesapám csízmáimra nézett,
melyekben én alig birtam megállni, úgy remegtem.
– De fényesek a csizmáid, édes fiam – mondá édesapám, minden indulat
nélkül.
– Sokalja, édesapám, a mit rá költöttem?
– Nem én, kedves fiam, – mondja megint – s inkább elnézném, hogy még
kétezer forint legyen ott, mint azt mondják, hogy valamelyik Baltay –
piszkos ember volt.
Elhallgatott az öreg, mintha időt hagyna a fiúnak, hogy gondolkodjék
helyzetéről, s tudja meg, mivel tartozik azon körnek, melyben
nevelteték, s mit várhat tőle a világ, mely az oktalan pazarlást is
megrója, de a túlzott takarékosságot szégyennel bélyegzi.
Pesti vásár ideje lévén, a vidéki urak seregesen mentek Pestre, s a jó
ismerősök mindenfelől összetalálkoztak az úton; így történt, hogy az
egyik megállapodásnál Festeticscsel is találkoztak, az meg még előbb
Dunayval, kivel abban egyeztek meg, hogy Martonvásárott a vendéglőben
ebédelnek, hol úgy is még többen is fognak találkozni.
Dunayék a télre Pestre szándékoztak lányuk miatt, kit a nagy világnak is
be kellett mutatni, s e czélból Dunay korábban indult el, hogy
körülnézzen Pesten alkalmas szállás után, s a vásári alkalmat egy pár jó
barátjáért örömest használta.
Imrét addig hintálta a kényelmes kocsi, hogy elaludt, az öreg pedig
megunván már a pipát, oldalzsebébe nyult, s előhúzta felekenyerét,
Kisfaludy regéit, s újra meg újra végigolvasta, s ilyenkor elandalodott
a multon, melynek sok gyarlósága lehetett ugyan, de hogy a magyar akkor
elpuhult lett volna, azt már tréfából sem hinné.
Nem olvasott többet ennél az egy könyvnél, de azt aztán úgy tudta, hogy
akár a közepén elkezdje, s visszájáról is elmondja, s éppen azért
olvasta el újra meg újra, hogy el ne feledhesse.
A martonvásári lejtőhöz értek, Imrét fölébreszté, hogy kiverje szeméből
az álmot, mire a vendéglőbe érnek, hol egy előre küldött cselédje
Festeticsnek a legnagyobb szobát étteremnek lefoglalta, hol majdnem
huszonnégyre föl is terítettek.
Behelyezkedtek, s ámbár Dunay is ott volt, Baltay talált alkalmat a
gróffal is beszélni, vagy akárkivel, a nélkül, hogy egymással
érintkezniök kellett volna, mert mindenik elég büszke volt arra, hogy a
másikat bármi áron vagy ürügy alatt megközelíthesse.
Midőn az asztalhoz leültek, a vidékbeli legrosszabb czigánybandák egyike
állta el az ajtó elejét, s kezdett elhúzni egy gazdátlan nótát, mely
összevissza vakaródzva a hangszeren, mintha talán össze sem beszéltek
volna, hogy voltaképen mit akarnak húzni, mire aztán a korcsmáros kutyái
is úgy ordítottak, hogy megszánta őket az ember.
Baltay legközelebb esett az ajtóhoz, tehát kivett egy jókora bankót,
mely elég volt arra, hogy a czigányoktól megvegye a hallást; de a többi
is sietett az adóval, s a czigányoknak maradt elég idejök elmenni a
másik korcsmába, hogy ott szintén szerencsét próbáljanak, nem annyira
azért, hogy hegedüljenek, hanem hogy ne hegedüljenek.
A czigányok elpusztultak, s a társalgás lassankint megkezdődött, mikor
tudniillik a leves már elkölt, s az étvágynak jutott annyi, hogy a
második ételig most már türelmesebb, ha nem hozzák is valami rendkívüli
gyorsasággal, mint az a martonvásári korcsmárostól nem is telik; mert
ámbár a pinczérnek maga is segít, de az keveset használ, mert csak egyik
kezével hoz valamit, a másikkal pedig a pipát fogja egész az ajtóig, s
ott teszi le egy nagy szippantás után, hogy visszamenet égve találhassa.
Az ebéd folytán élénkebb lőn a társalgás; mert a kocsikról leszedett
pinczetokok tartalma is fogyni kezdett, s ilyenkor aztán mindkevésbbé
fért meg a hang a szűk teremben, hol ennyi ember bizony csak barátságból
fért meg.
A pohárkocczintás a nagy világért el nem maradt volna, s ekkor már
egy-két vers a kedvencz emberektől közszájon forgott, néhol ugyan
kitörött lábbal, ferde nyakkal, hanem az mindegy, csakhogy mégis
rákaptak, jó volt az úgy is, akkor még az akarat is jó volt.
Baltay távolabb esett Festeticstől, ki Dunay mellett ült, s minthogy
most már zajosabb lőn a társalgás, nem igen váltott szót, hanem füleit
hegyezé, midőn egy fiatalabb úriember a másik asztalvégen a regéket
sorra mondogatta, elhagyván néha három, négy szakaszt is, mire Baltay,
mintha csak magának mondaná, átható hangját azonban könnyű volt
meghallani, kivált mikor már többször ismétlé, kivált mikor a fiatal
ember akadozott:
– Nem úgy van!
Egy darabig nem tűnt föl senkinek ez észrevétel, kivévén Imrét, ki
bátyjának arczán látta a kínt, mintha haját húznák, mikor így
megfejelik, megtalpalják Kisfaludyt, mit ő most is magánál hord és
szörnyű módon szeretné az ifjú úr fejéhez vágni, ha illendő volna, hogy
a bibliát ilyenre is használja az ember.
– Nem úgy van!
Néha megesik az minden társaságban, hogy egy-egy pillanatra a legzajlóbb
körben is elcsendesednek, s aztán egyiknek vagy másiknak szóló hangját
szörnyen meghallják. Éppen így volt, midőn a szavaló egy tételt
elfordítva mondott, mire Baltay megint szólt, de már éppen a csöndbe
vágott, mikor mondá:
– Nem úgy van!
– Mi az? – kérdi a szavaló megállapodva a nagy tűzben.
– Nem úgy van! – ismétli Baltay hátra sem fordulva, mit bizonyosan nem
megvetésből tett, hanem megszokásból, hogy az öregebb a fiatalért nem
mindig fordul meg, ha hangosan megmondja, mit akar, aztán a fiatalabb
értse.
– De úgy van, tessék elhinni! – erőlködik a fiatal ember, még egyszer
elmondván a tételt, miben valami föltünő hiba ugyan nem látszék, hanem
azért Baltay nem engedte el, mert nem úgy volt a könyvben.
– És most is azt mondom, hogy nem úgy van! – mondja az öreg.
– Ejnye, már ezt urambátyám jobban tudná, mint én? – duzzog a fiatal
ember, s hogy szégyenbe ne maradjon, még hozzá teszi: mibe tetszik
fogadni?
– Akármibe, édes öcsém – mondja Baltay még mindig háttal.
– No hát, fogadjunk egy…
– Ne fogadjon, fiatal barátom – mondja egy kopaszfejű úr – bizony
elveszti.
– Mit tud bele az úr? – mondja már neki tüzesedve az ifjú, nem ismervén
azt, ki őt visszatartóztatni szándékozott.
– Már pedig nekem legjobban kell tudnom, mert én vagyok Kisfaludy
Sándor.
– Engedelmet kérek – szól lehangoltabban a fiú – de ön is elfeledhette,
aztán mégis úgy van, mint én mondám.
– Csak már volna nálam egy példány – mondja Kisfaludy mosolyogva.
– Van nálam! – mondja Baltay, a megviselt példányt kihúzva zsebéből, s
az asztalra téve, egyszersmind nagy hirtelen rámutatva az idézett
helyre, hol csakugyan nem úgy volt, mint a fiatal ember mondá.
– Mondtam én, hogy nem úgy van, – ismétli Baltay egész egykedvűséggel, a
könyvet pedig visszadugta oldalzsebébe, a hol azt rendesen tartani
szokta.
A furcsa megoldást némi csend követé, de valamennyi közt Festetics
bámult leginkább, míg Dunay magában azt mondá:
– Szavam beteljesedett, megmondám, hogy ez ember még olvasni fog!
*
Imre legjobban megörült az öreg úr diadalának – mi az öregnek annál
inkább jól esett, mert tőle jött, kinek képzettségét családi hiúságból
szerette inkább, mint személyes indulatból, mert hiába, a tekintélyek
kora még meg volt, s az öreg nem igen szerette volna, hogy ez a hatalom
kurtább legyen.
Az egész társaság különösen egészségére kivánta Baltay ő nagyságának az
ebédet, mi bizonyosan ma nagyon jóizűn esett neki, nem mintha a
visszakivánásban nagy bókokat csinált volna, mert a mint észrevette,
hogy ilyen nagy becsületet tesznek neki, mindjárt hátrább szegte a
nyakát, hanem mivel Festetics és Kisfaludy mindkét kezét elokkupálták
(engedelmet kérek e diákszóért, rettenetes kedvem volt használni ezt a
szót azért, hogy valakit boszantsak vele), s így észrevehetőleg tudatták
vele nagyrabecsülésüket; ettől pedig, ha nem hízott is éppen egy
arasznyira, de nem is soványkodott ám meg vele.
Baltay már előbb fogatott, s még nem is került rá alkalom, hogy a
dologról újra előhozakodjanak, már ő kocsiba helyezkedék, hogy
eltávozzék. Ebben nem mondom, hogy nem volt egy kis kiszámítás, mert az
öregekben meg volt az a sajátszerű tapintat, hogy nem merítették a vizet
sárosáig, hanem tudták, mikor kell eltávozni, hogy az ott maradók csak
jót mondhassanak rólok.
Behajtatott Pestre, hogy kedves öcscsét N… szeptemvirnél, egykori kedves
jó barátjánál elhelyezze, hogy a törvényes dolgokban is jártassággal
birjon.
Majd meglássuk, mi dolga akad ottan?