Borunk is volt, buzánk is volt, békesség is volt s ráadásul még urak is
voltunk – jaj de régen volt az.
Az országúton messziről látszik vagy tizenkét ember, némelyikről a
köpenyeget akarja lekapni a szél, de jól meg van kötve a nyakán, s ámbár
félölnyire maradozik a gazda után, még a vörös bélés is kifordul, de
csak követi az urat, ki lustán szédeleg a többi után. Dolguk nincsen, s
a gyöpös úton rendetlenül mennek, mint a varjak; csak egyetlen egy alak
tartja meg rendes helyét leghátul, s alig tudja az ember kitalálni, hogy
mi lehet az a csodaalak, mely vadászpuska helyett, messziről éppen úgy
látszik, mintha valóságos ágyút vinne, pedig dehogy ágyú, dehogy ágyú;
hanem egy egész bőgő, mely egymaga ád olyan vastag hangot, hogy a többi
szerszám alig tud kiadni mellőle egy irgalmas nótát.
Századok óta meg van velünk e nép, mely ha nem védelmezte a hazát, de
nem is árulta el; hanem segített búsúlni. Meglakott folyvást a falu
végén, sem földet, sem konstitucziót nem kért; ha nagyon megéhült,
téglavetésre és lopásra is elvetemedett, ennél alább nem ment; ha pedig
a vonó árát jól megfizették, egy pár ezüst gombbal és egy veres
nadrággal úgy megelégedett, hogy óraszámra is elállt a vízparton, hogy
édes magát meglássa a vízben, melynél nagyobb tükröt a grófnak sem
csinálnak.
Firól fira maradt a hegedülés, s a dádét soha meg nem búsítja, hogy
tizenkét magzatját itt kell feledni a földön – neki az csak annyi gond,
mintha mindenik helyett egy varjú maradna itt, mely vagy csibét fog vagy
verébfiút, s ott az orra, ott a körme, mint bármely ragadozó állatnak,
kopozza meg vele.
Tizenketten csavarognak az országúton, a legközelebbi faluba
szándékoznak, hanem be kellene még várni a nap lementét, hogy éppen
alkonyat után álljanak meg az ablak alatt, mert az özvegy nagyságos
asszony még mindig eltűrte a czigányköszöntőt s egy-két nótáért éppen
úgy megfizetett a czigányoknak, mint hajdanában, mikor Baltay uram maga
is élt, s ezen a napon még annak is megbocsátott, ki azt merte hazudni,
hogy az ő négy lovát gyalog is elkerüli.
Azóta csöndesebben végződött el a mulatság, a czigányok megálltak a ház
végében, néhány nótát elhúztak, köztök a «Cserebogár, sárga
cserebogár»-t, melyet istenben boldogult Baltay uram maga szokott
hegedükisérettel elénekelni – s a jó asszony édesen megkönyezte most a
keserves nótát; pedig mikor kedves férje még életben volt, s a
czigányokat maga állította rendbe, hogy a kedves nótát kedvére
elmondhassa minden vendégének gyönyörűségére, hej, akkor a nagyságos
asszony de sokszor meglökte a gazdát, hogy már nem röstel annyi ember
szemeláttára hegedüszó mellett danolni? s ime most oly jóizűen
elsiránkozik rajta, mintha ő volna Baltay, aztán a nótát neki
hegedülnék.
A czigányokat lassankint elkerülte egy úri fogat, s a czigányok
gyanítani kezdék, hogy az özvegy-háznál több dolog leszen ma, mint
máskor; azért fölkerekedtek, s az eddigi szédelgés helyett kiválaszták a
legegyenesebb utat a dülők közti átjárókon és torony iránt egyenesen a
falunak tartottak, nehogy valamikép őket is egy más czigánycsapat
zeneszóval fogadja; mert hiába, a czigánynak is csak az a nóta tetszik
legjobban, melyet maga húz.
Előzzük meg a vendégeket, s mielőtt a vendégnép telezajonganá a házat,
nézzünk be az öreg nagyságos asszony szobájába, hol az ódon butorok
rendkívül tisztára vannak csiszolva, maga egy nádfonásos székben ül, meg
akarván kimélni a bélelt üléseket, hova többnyire csak
asszony-vendégeket eresztett, a férfiaknak pedig rendesen a nádüléses
székeket mutatta ki; nehogy a nyugtalan vérű nép a bélést egészen
félrenyomja, mi az öreg asszony szemét rendkívül bántotta.
Midőn megszokottabb vendég jött a házhoz, azaz olyan, kit a nagyságos
asszony csak emberségből tűrt meg, már mikor az ablakból meglátta,
türelmetlenkedni kezdett.
– Már megint hozza az ördög, – beszéli magában – minden székemet
agyonüli – csak már a kanapémon maradna veszteg, míg valaki leszorítaná.
Így töprenkedik a nagyságos asszony, de mire az ajtó kinyilt, olyan
barátságos képet csinált, mintha az édes anyját ölelgetné, s alig
találta helyét a vendégnek.
– Ide üljön… ide mellém, édes lelkem – áradozik a háziasszony – jaj de
ritka vendég, édes galambom, bizony százszor meghalhatna miatta az
ember… tegye le már azt a nagy kendőt!… biztatja még odább – csak nem
akar már megint menni? isten úgy segéljen, úgy megharagszom, hogy soha
sem békít meg… maradjon ma nálam, hadd beszélgesse ki magát az ember.
Ez mind egy huzamban, s oly áradozó szeretettel, hogy már azt várná az
ember, hogy legszebb selyemruháját is a lába elé teszi a kedves galambom
vendégnek, pedig mikor elmegy, megint morog és egy álló óráig rángatja
helyre az ülőhelynek félrenyomott bélését, közben pedig mindig azt
beszéli:
– No, csakhogy elment a nyakamról, ki nem állhatom, mikor valaki annyit
darál – mondja fönszóval – aztán hogyan ül azon a kanapén? hogy
elfészkelődte ezt a párnát! csodálom, hogy még a matériát is le nem
mászta, alig győzöm az ülést helyre rángatni.
Kérem a tisztelt olvasót, kivált ha férfi-ember, meg ne itélje őt,
tekintse úgy, mintha saját édesanyja volna, kit szeretni és tisztelni
kell, s ezt a kis jelenetet számítsa be az asszonytermészetnek, mely
egyetlen szunyogra elsüti minden ágyúját; hanem azért senki sem hal meg,
sőt mire a füst eloszlik, még azt a szunyogot is meglátjuk, melyre az
ágyúkat kisütötték. Ez már asszonyi gyöngeség.
– Te Trézsi! – mondja a kulcsárnénak – nyitva legyen a szemed, megláss
mindent, melegágyakra idején dobd a gyéként, zabot adj ki a vendég-lovak
számára, a padlásajtót bezárd, hogy valami bolond föl ne tévedjen, aztán
meg ne lássam, hogy a majorság a másik udvarról átszökjék, látod azt a
kanpulykát az udvaron, mindjárt kergesd át; a teheneseknek pedig
megmondd, hogy a sót a borjuknak adtam, nem ő nekik!… Most elmehetsz! –
mondja tovább – de el ne felejtsd, hogy hálóvendég is lesz elég, minden
ágybeli újra legyen felhúzva, a felső ablakokat pedig bezárasd, hogy a
levegő ne csapjon, mert én sem szeretem a csúzt, meg más sem! Na… miért
nem mégysz már? – kérdi a fülelő cselédet… nincsen dolgod? mit
álldogálsz itt? Teremtettét, mikor én ilyen fiatal voltam, mint te,
tizet fordultam addig, míg te egyet! – mondja ki nem fáradtan – jaj, mi
lesz már ebből a világból, ha ez így megy?
De a kulcsárné már ekkor csakugyan eszeveszetten szaladt; nekünk
elegendő okunk van hinni, hogy a nagyságos asszony csak egy lépéssel sem
ment volna hamarább, mint a kulcsárné; de már hiába, a nagyságos asszony
azt gondolja, hogy az a cseléd lárma nélkül nem hiszi, mit parancsoltak
neki.
Alig nyugodott egy negyed óráig, a kulcsárné hatszor is összenyargalta
az udvart, s éppen megint új fordulót tett az emeleten is, midőn a
nagyságos asszonynak szeme elé kerül a nagy folyosón, s igen
természetes, hogy megint kézre kerül, mint a mosott vászon.
– Hova szaladsz? – van-e a melegágyakon gyékény?
– Az volt a legelső dolgom, nagyságos asszonyom, – felel a cseléd, –
magam raktam minden fiókra.
– Hát a vendéglovaknak kiadtad-e a zabot? – tudom, elfeledted?
– Dehogy feledtem el, nagyságos asszonyom, – most vitte ki a mindenes az
utolsó zsákot.
– De a kanpulykát én kergessem át a másik udvarra, úgy-e? – kérdi
harmadszor is, hogy már valami ürügy legyen egy-két szóra, hogy a vászon
mosatlan ne menjen ki a kézből.
– Az is helyén van már, majdnem szemközt ugrott, midőn erővel
kikergettem.
– Jobb lett volna, míg azt a pulykát kergetted, húztad volna fel az
ágyruhákat.
– Mikor nagyságos asszonyom parancsolta, már akkor régen megvolt.
– Úgy, de a felső ablakok mégis nyitva vannak, – mondja a hibakereső,
meglátván, hogy az ablakok még nincsenek betéve, – pedig mondtam, úgy-e,
hogy tedd be?
– Éppen oda akartam menni, – mentegetődzik a derék cseléd, – hanem a
nagyságos asszonyom megállított.
– Szja persze, hogy az ilyen kisasszonyoknak mostanában semmi sem
tetszik, ha csak egy szóval mondják is; hanem az asszony tegyen meg
mindent! Patvarkodik a nagyságos asszony egymagában, minthogy a cseléd
az ablakhoz szaladt, s azt már nem hallotta, mikor a nagyságos asszony a
megszokott toldalékot elmondá, hogy t. i. mikor leány volt, így volt,
úgy volt, meg amúgy volt; mire némely olvasóm már kész volna ezt a
könyvet is földhöz verni; mert azt mondja, hogy ily veszekedő teremtést
sohasem látott még.
Lassan, lassan! nem kell mindent szóról-szóra venni, nézze meg akárki
azt a jó húsban levő tisztes matronát, hát hol látszik meg rajta a bú és
a bánat, ha csakugyan komolyan venné mindazt, mit hirtelenében elmond?
Egyetlen egy szó nem jött onnét, hol az epe lakik; ez a kis
fegyvergyakorlat ő nála csak annyi, mint az énekesnél a skála, melyet
napközben néhányszor eldúdol, néhány ácsorgó meghallgatja, s ha nagyon
föl vagy nagyon lemegy, megbámulja, de ária gyanánt nem veszi senki,
hanem hamar megunván, dolgára megy.
Hej! ha ez a derék asszony a tüdejét kimélgeti férjének hirtelen halála
után, nemsokára fejére dül a kastély, s nem volna tele minden búzatartó
verem; mert a miben az egyik cseléd megbomlott volna, azt a másik odább
rúgná, s nem akadna egy is, a ki maga jó szántából fölvévén, igazi
helyére tenné; hanem a nagyságos asszony ezt nem várta, hanem a ki miben
megbotlott, annak azt mondá, hogy: szamár vagy, s a ki odább rúgta, azt
meg fölpofozta, mielőtt mérgében az epéje fölforrhatna; így vigyázott ő
az egészségére.
Természetes, hogy végtére megszokta a dorgáló szót, neki nem esett
nehezére, ha elmondta, s annyi esztendei tapasztalás után meggyőződött,
hogy ez nem árt, s valamint más ember rászokik egy vagy más szóra,
például egyik azt mondja minden hatodik szó után, hogy izé; ő meg úgy
tett, mint a diák, kitől midőn azt kérdi a tanító, hogy hatszor hat
mennyi? nem tudja hirtelen rámondani, hogy harminczhat; hanem az egész
egyszeregyet legelőlről kezdi s a többit is addig mondja, míg az igazira
talál.
Ez egy kissé hosszadalmas, de biztos út, és a sikerért sok
kényelmetlenségre kell vállalkoznunk s minden embernek megvan saját házi
egyszeregye, mely szerint az ösmeretlen számot kitalálja, s nagyobb
igazság kedvéért azt a példát hozzuk fel, mikor az egyszeri falusi
tanító harmincz tanítványa közül nem tudván, hogy a falra melyik
rajzolta a szamarat, és az alá az ő nevét ki irta? tehát mind a
harminczat végig vágta, mert így bizonyos volt, hogy az igazi is
megkapta részét.
Aztán ez már halavány árnyéka csak a réginek, midőn a megrémült asszony
elfogott egy jó részt az éjszakából s hozzátoldá a nappalhoz, hogy
gyermekének, jobban mondva unokájának meghagyja azt a kényelmet, mit
egykor az öreg anyja megszokott, s midőn már a zsák tellett, valamint
alább hagyott a nagy zajból, s ma már csak olyan, mint az óra ingája,
mely meglódulván, egyszerre megállani nem tud; hanem enged annak a
súlyerőnek, mely útra indította.
Egyetlen perczre sem ereszté ki kezéből a kormányt s a vásott cseléd
akármily messziről megérezte a féket, melyet a kérlelhetetlen asszony
keményen tartott, – s ezen nyomás alól Dunayt és nejét kivévén, még az
unoka sem lőn kivéve, s a gyermek úgy állt öreg anyja előtt, mintha
itélő birája tekintene rá.
– Itt legyen az eszed, látod, ez a kalács, ez a lisztnek a java, a
feketéjét a cseléd eszi meg, pedig nem búsulna, ha ebből is megkínálnák,
– okoskodik az öreg anya – látod, ez az egyik porhanyóbb, mint a másik,
mert az a lusta pára állt mellette, az az Ágnes, – hanem ördög sem lesz
belőle, ha valami bolond beleakad valaha (mert piros a pofája, aztán a
falattal nem marad adós a belének) – de tudom, hogy az a valaki végig
veri, ha ilyen dagasztatlan kenyeret szeg eléje, – aztán nem tudom,
meddig állja ki! – (folytatja az asszony a magyarázatot, még pedig olyan
tűzzel, mintha most mindjárt meg akarna valakit pofozni). – Uram s én
istenem, mi lesz már ebből a világból? ha az asszony még a maga
falatjáért is röstel meghajolni, – teremtettét, mikor én az édes anyám
keze alatt voltam, még az aratóknak is dagasztattak velem, hanem nem is
tesz ám engem bolonddá senki.
Ez megint egy szuszszal volt elmondva, s a növekedő lény önkénytelenül
megbámulta az öreganyját, ki mindjárt készen volt egy «mondással», ha
valamelyik cselédet szemközt kapta, s a mit ilyenkor mondott, azt bajos
lett volna eltagadni, mert hangosan volt mondva s dologhoz illő volt.
Néha a leány akkor volt az öreg asszony szobájában, mikor a tiszt egy
csomó pénzt hozott: a gyermek elbámult a «kincsen», s minthogy végtére
is nem volt cseléd, kinek azt mondhatta volna: «Szamár, mit tátod a
szádat?» valamint azt is érezte, hogy a gyermek ügyetlenül méri föl a
kincset, rögtön talált valami mondani valót.
– Csak ennyi?
– A mi volt, elhoztam, nagyságos asszonyom! – felel a tiszt, nem tudva,
hogy nagyságos asszony miért ilyen zörgölődő, pedig jó kedvet akart
csinálni.
– Minek is hozta, kasznár úr, – mondja a nagyságos asszony a tisztnek,
de úgy, hogy az közbe ne szólhasson, – fele nem lesz elég
cselédfizetésre, ökröket is kell venni, hát a kőmiveseknek, meg a
téglavetőknek, hisz maholnap ránk dül a tető, az isten áldja meg a
kasznár urat, csak gazdálkodjunk, mert bizony húsra való sem marad! –
mondja nehéz szívvel, s mintha csakugyan könnyeit érezné, – eredj, édes
gyermekem, a harmadik szobában hagytam a kendőmet, hozd el lányom! – s
mialatt a leány csakugyan elmegy, és a harmadik szobában keresi azt, a
mi éppen ott nincsen, mert köténye zsebében van, addig a nagyságos
asszony megveregeti a kasznárnak vállát, s a bankjegyhalmazból néhány
darabot a kasznár kezébe csúsztatván, a pénztömeget hirtelen egy
ládafiókba söpré, s mire a leány a nagy keresésből visszatér, már az
öregasszony maga van a szobában, s a tünődő leányt megvigasztalja, hogy
a kendő már megvan, mire az egész részvéttel nézi az arczon az
aggodalmat, mintha osztakozni kivánna a gondban, mely öreganyját nyomja.
– Látod, édes leányom, – mondja némi bánattal, – neked is szerettem
volna egy új ruhát venni, de már hiába, csak nem kerül: hanem azért ne
búsulj, addig kaparok, míg neked is kerül, hisz én eljárok akármi
ringy-rongyban, ilyen vén asszonynak az is jó, én már ezt megszoktam;
hanem mégis gondoltam valamit, édes leányom, – mondja enyhébben, – majd
vadászok én ki neked valamit, – vigasztalja a leányt, egy nagy
szekrényhez vezetvén, melyből hamarjában két darab ruhát is vett ki.
Az egyik ruha nehéz világos selyem, a másik pedig még annál is nehezebb
és értékesebb, aranyfonalakkal vegyesen szövött, nagy meggyszin
virágokkal átvert rokolya volt, mit a leány még idáig sohasem látott,
csak hallomásból tudta, hogy a gazdag magyar leányok menyegzőn viseltek
hasonló szövetet, s egyike volt az ilyen azon ruháknak, melyek divatból
soha ki nem mentek, s midőn már hatodszor szabták is el, mégis maradt
annyi értéke az apró szeleteknek, hogy mostanában három új ruhát
megvegyenek rajta.
– Ebből komponáljunk ki valamit, édes leányom, – szól az öreganya, szem
elé rakva a ruhákat, s elmondva, hogy: Ez az aranyos édesanyámnak a
menyasszonyruhája volt, azért, ha most eldarabolom érted, édes leányom,
azért teszem, mert helyette mást nem tudok venni; tehát megbecsüld, mert
ha ránézek, minden eszembe jut, hogy most sem tudom a sírást megállni, –
folytatja tovább, szétnyomkodván lecsorduló könnyeit, – úgy tekintsd,
édes leányom, mintha a mennyei jussodból kapnál előre valamit.
Erre aztán a kedves gyermek öreganyjába kapaszkodik, ki most kegyesen
megengedte, hogy a leány addig csüngjön rajta, a meddig akar, s a
megríkatott gyermek nem meri könyeit letörölni azon gondolatban, hogy ez
nem vette még észre.
Végre megvigasztalódott, de alig mert a ruhákhoz nyúlni, s mikor már
édesanyja, a szép leánynak még szebb anyja is megnyugtatá, még csak
akkor kezdte nagy áhítattal köszöngetni, s a legnagyobb kegyelettel
nézte az ősi drágaságot, melyet mostan ő reá szabnak föl.
– Majd az én nevem napján vedd föl, édes leányom! – mondja az öregebb
hölgy némi követeléssel, s a kis leány temérdek csók után ment el saját
szobájába.
Eljött a névnap, az aranyos rokolyából egy gyönyörű magyar derék lőn, a
másik ruhából kiszabott rokolya fölött, s a gyermekhajadon egészen
fölmagasult a büszkeségtől, hogy ilyen nagy ereklyét vehetett magára.
Az ág, törzsére hajolt, a gyermek öreganyja büszkesége lőn, s midőn a
gyönyörű gyermeket köszöntésével elfogadá, az egykor és tán mindenkor
lármás öreg, gyermekként sírva, némán állt, könyűi sűrűn folytak le
barna selyem ruhájára, egyetlen szó sem állt rendelkezésére, csak az
arcz tükre mutatá meg a lelket, mely izgalmaitól és napi küzdelmeitől
megszabadult, s nem tudta szóval sem eltagadni, sem megvallani, hogy
boldog.
Addig lármázott minden apróságért, hogy midőn az öregeért kellene
mondani valamit, egyetlen egy árva szócska sem jut az eszébe.
Megérkezett a legelső vendég, – szétvált a néma csoport, hogy az érkezőt
fogadhassa, ki után most már egymást érte a többi s ha a sok jó
kivánságnak egy harmada haszonba menne, Baltayné elélhetne kétszáz
esztendeig.
Megszólamlott ez alatt a hegedű, s egy keserves bekezdés után következék
a «Cserebogár, sárga cserebogár», – mire az öreg asszony olyan zökögőre
sírta magát, mintha ma volna a menyegző napja, midőn Baltay uram az
oltár előtt melléje állt, meg sem gondolván az akkori észszel, hogy
kedves életepárja a nagy gondokat oly hamar egymagán feledje. A
vendégcsoport zajában Baltayné egy ablakból kihajolva hallgatta a zenét,
mely az ablak alatti fák közül hangzik ki, s a jó asszony úgy megkívánta
a sírást, hogy reggelig elzokogna, ha megint eszébe nem jutna, hogy a
háznép után is kell nézni, nehogy bolondjában összezavarodjék.
– Hát én mi jót kívánjak? – kérdi háta mögött egy hang, mire a hölgy
hátrafordult, s egyszerre kiderült, midőn látta, hogy kedves unokája
Kisfaludy Sándort vezeti, ki a nagy tömegen keresztül alig tudott idáig
vergődni, s éppen ezért vezetteti magát Etelkével.
– De majd kívánok én, – mondja az öreg asszony egészen fölvidulva, – jó,
hogy elhozta a fejét, majd a hajába kapaszkodom.
– Talán megnőtt a hajam útközben? – kérdi Kisfaludy, nevetve kapván
kopasz fejére.
– Már meg mit csinált, uramöcsém, – nem fél ettől a temérdek asszonytól,
a ki itt van?
– Bocsánatot kérek, kedves asszonynéném – mondja a költő, beszédközben
kezét csókolván, – nem tudom, hogy valamit vétettem volna az asszonyok
ellen, hisz én is feleséges ember vagyok, aztán egyszerre csak nem
vehetek el kettőt is.
– Oh maga csúnya ember, – volt az újabb szemrehányás, – már megint
hogyan megríkatott bennünket.
– Nem értem kedves asszonynénémet!
– Hát mit vétett az a szegény szentmihályhegyi remete, hogy neki is meg
kellett halni, meg Lillának is?
– Szja, én nem tehetek róla, – mondja Kisfaludy, ha a hölgynek apja oly
kérlelhetetlen volt.
– A vén bolond, uram bocsá’, – mondja Baltayné egész boszúsággal, – hát
mi boldogsága volt, mikor mind a kettő meghalt?
– Az lőn éppen az ő büntetése, hogy vénségének aztán nem volt öröme! –
véli a szerző.
– Azt a vén embert kellett volna meghalatni, úgy kellett volna neki, –
vitatja a nő, – egy körömnyit sem sajnáltam volna, hanem maga is már
irigy ember, édes uramöcsém, nem nézheti másnak boldogságát, – pedig
úgy-e jól esett «Himfy» uramnak, mikor az én kedves hugomasszony
megkönyörült a sok sóhajtáson? Úgy-e tetszik most a szép menyecske? –
hátha Szegedy uram[10] is megkötötte volna magát!
– Már minden késő, drága asszonynéném, – engedelmet kérek, – hanem
máskor nem cselekszem.
– Hát lesz megint valami történet?
– Elkezdtem már egyet megint, talán egy hónap alatt készen leszek vele.
– Mi a neve annak a történetnek?
– A somlói vérszüret! – feleli Kisfaludy, kit már egy nagy hölgycsoport
vett körül, s a párbeszédet egész figyelemmel hallgatta; hanem midőn a
czímet hallák, valamennyi elszomorodék.
– Tudom már mi lesz! már megint meghalnak! – mondja Baltayné.
– Szent, hogy meghalnak; – mondja egyik a közel állók közül.
– Édes Kisfaludy bácsi, – mondja Etelka egészen a költőhöz szorulva, s
esdő tekintetét reá vetve, – ne hagyja őket meghalni; mert lássa, majd
öreganyám két hónapig is elsiránkozik rajta.
– No hát, nem halnak meg, kis hugom, – igéri a költő, átkarolván a kérő
gyermeket.
– Ennyivel nem elégszünk meg, – kapott ujra szóba a háziasszony, – a
leánynak férjhez kell menni, még pedig ahhoz, a kit szeret, – értette
uramöcsém, vagy megtépjük.
– De kérem alássan, makacs kis lány ám az, – okoskodik Kisfaludy a sok
asszony között.
– Bizony ki is kérem, hogy valami málészájú ne legyen, – protestál
Baltayné, – nehogy úgy járjon, mint az a szegény Lóra, kit Elek minden
szó nélkül ölt meg, – folytatja a beszélő, – dejsz lettem volna én ott,
majd találtam volna én egy rokkafát, mivel védelmeztem volna magamat.
Látva Kisfaludy, hogy az asszonyok így föltámadtak, bármennyire más volt
is szándéka, kénytelen volt megváltoztatni a tervet, mi nem történhetett
máskép, mint hogy az eredeti tervet megtoldja egy másikkal, miről aztán
előre tudósítá az ostromlókat.
– Hölgyeim, kegyelmezzenek árva fejemnek, meglesz a lakodalom, de ennek
más czíme lesz.
– Látjátok, – mondja az öreg asszony, – már megint meg akarta ezt is
halatni, hanem már most nem meri; inkább csinál egy darabból kettőt.
– De férjhez adom, édes asszonynéném, a lányt.
– Szép ember lesz az ura? – mondja a nő egész kiváncsisággal, mintha
csakugyan lakodalomra vágynék.
– Majd csak kerül neki valamilyen.
– De szép legyen, azt is megmondom, – hallik a parancsszó, – ugyis rossz
ez a férfi mind, mint az ördög, aztán még csúnya is legyen, azt meg nem
engedjük.
– A mint parancsolják! – engedelmeskedék Kisfaludy, egyszersmind utat
nyitott a háziasszonynak, hogy vendégeit körülnézze, s így a költő
lassankint átvergődött az épületnek abba a részébe, hol a férfitársaság
mulatott; – különböző csapatokra oszolván, s mindenik megkeresvén azt a
kört, mely lelkével rokon vala.
A ház elég tágas, és Dunayék birták a nagyobb részt, s a kis lánynak
szobája mintegy arra a pontra esett, hogy mind a két szárnyat
összehozta. Így a gyermek hol anyjánál, hol öreganyjánál lehetett, mikor
tudniillik ez eltűrte, hogy a gyermek «láb alatt ne legyen».
Ennek a szónak mai napon bizonyosan valami nagyon közönséges értelme
van, hanem akkor és a felhozott esetben annyit tett, hogy a gyermek igen
messze következett az apa és anya után, s közben egy nagy hézag maradt,
melyen átért ugyan a forró szeretet, – jobban mint most; – de e közön az
engedelmesség és fegyelem hidján kellett keresztüljárni.
Az apa és anya családi körében ki nem ment gyermekei közül, de minthogy
gyermekeinek az apa apja, az anya anyja volt és nem pajtása, mint ma; –
igen természetes, hogy az apa úgy beszélt feleségével, hogy a gyermek
nem kottyant a szóba, míg nem kérdezték.
Ma ez másként van, – midőn az úri gyermek üvegházi gyümölcsként
neveltetik, s éppen mert üvegházi gyümölcs, nincsen meg a legnagyobb
részben az az őserő, tartósság, önbizalom, szívósság és benső melegség,
mely tűrni, küzdeni tud és akar, kivált mikor cselekedni nemcsak
hasznos, hanem kell is!
Azonban maradjunk a réginél, a jelenkorra is elérünk egyszer, s a mi
elmondani valót lelünk, bizonyosan nem fogjuk eltagadni. Kár volna tehát
előre elkapni a szót, nézzük meg az öregeket, kik abban az időben a
legelső sorban álltak, s ha ma föltámadnának, bizony-bizony most is alig
lelnének náluknál különb embert; pedig a járt úton mi már könnyen
elmehettünk volna.
Míg a nők könnyű dolgokon bibelődtek, a férfiak a nehezebbet vették elő,
s régi magyar szokás szerént, azt mondták, hogy deb’zon jobb volt régen,
– vagy hogy majd csak jobb lesz ezután; – de végre valamennyien
megegyeztek abban, hogy a jelenben mégis ebül vagyunk.
A csoportok megoszlának, mindeniknek más tárgya volt, s egyik sem
törődött azzal, hogy a másik csoport miről beszél, s mindenik azt hitte,
hogy ő beszéli a legfontosabbat. – Mi azonban nem akarván biró lenni a
sok között, csak annyit mondunk el, mennyi rajzunkhoz éppen elegendő.
– Hány fia van, kedves jó barátom? – kérdi az egyik csoportban valaki.
– Négy van, hogy az isten akárhova tegye őket, – felel amaz, – pedig
innen-onnan valamennyi rám nő, aztán már nem győzöm hallgatni a
feleségemet, mindig azt hajszolja, hogy mi lesz belőlük?
– Éppen úgy tesz, mint az enyém, az sem hágy békét, – mondja a másik,
nagy bodor füstöt fujván ki a körből, – már tegnap nem állhattam; hanem
a sok kölyköt rendbeállítottam, az első nagyon neszes, aztán mindjárt
bolonddá teszi a többit, ezt prókátornak szántam. A másodiknak úgy nem
kell a könyv, mint a kutyának a bot, mit csináljak vele? ha itthon
fogom, még kárt tesz; katonának adom. A harmadik a jámbor, olyan tedd
ide, tedd oda, még ha megnyúznák, sem mozdúlna talán, – azt tartom: jó
lesz papnak, ha egy bibliát elejbe tesznek, megél az az igével is, –
éppen odavaló: pap lesz.
– Okosan beszél, édes barátom-uram, – hagyá helyben a másik, – azt
tartom, majd csak magam is úgy teszek, hogy rendbeállítom őket, csakhogy
nálam négyen vannak, s a negyedikkel nem tudom mit csináljak? Esze
hiszen van a kölyöknek, aztán tanulni is szeretne; hanem éppen az a baj,
hogy mindig a könyvet bújja. Aztán egész nap órakerekeket farag, utóbb
is beáll ácsmesternek. Most már alig birunk vele, kivált az asszony;
mert fejes a kölyök, nem enged a világért, s addig okoskodik, míg neki
van igaza. Én nem tudom, mitevők leszünk vele? Már azt is mondák, hogy
adjam katonának, majd ott eszére hozzák. Már egyszer be is vittem, hanem
még be sem állíthaták, már is kérdezett a tiszttől, mondaná meg neki az
okát, hogy ezt vagy amazt miért teszik? a hadnagy pedig azt felelte,
hogy a katonának nem felelnek arra, hogy miért? hanem: muszáj! Lássa
barátom, ez az én bajom, – mi lesz ebből a gyermekből, – mesterségre
csak nem ereszthetem!
Ennyi elég lesz ezen körből; már látjuk, hogy a gyermekekről miként
gondolkoznak, hallgassunk meg mást is.
– Tehát megosztoztak a testvérek? – kérdi a másik csoportból valaki.
– Meg bisony, a nagyobbik kapta a pusztákat, persze, hogy a rövidebbet
húzta; míg a kisebbiknek estek a faluk, s míg a bátyja kulloghat a
béresek után, addig ő majd szedi a készet, a robotot és dézsmát. Az lesz
aztán az úr, a bátyja meg valóságos hajdú.
Ne zavarjuk őket, az idő megmutatja nekik, hogy a pusztából is megélhet
az ember valahogy, s hogy ez az úr szívesen beállna még olyan hajdúnak,
mint a bátyja.
Tekintsünk másfelé, bizonyosan olyan dologról beszélnek, mely
meghallgatható.
– Szegény Napoleon! – mondja valaki, – tudom, elunja magát Heléna
szigeten.
– Úgy kell néki, – kiáltja egy másik, – most mutassa meg, mit tud; aztán
akkor elhiszem, hogy nagy ember.
– Pedig mégis volt ám annak egy kis esze is, rogo humillime, – védi az
első.
– Hagyja el, amice, – vitatkozik amaz, – nem ész volt az, hanem
szerencse; ha nekem négy disznóm van kézben, elütök én akkor mindent.
– De az azt is tudta ám, hogy disznó nélkül is mikor lehet ütni?
urambátyám, mert annak mindig kevesebb katonája volt, mint nekünk, mégis
mennyiszer győzött.
– Persze, hogy győzött, mert szerencséje volt, – nézze meg csak öcsém,
mikor czapáriznak négyen, egy adutt hetessel három ember kártyáját is
elütheti sokszor, mert az övé az adutt.
Ezeket bizvást itt hagyhatjuk, ezek reggelig le nem győzik egymást, mert
az egyik azért nem enged, mert sok esze van; a másik pedig éppen azért,
mert esze nincs. A legközelebbi körben egy fiatal kapitány van, három
érdemjel is van a mellén, s ime nagy csodálkozásunkra éppen azt mondja:
– Meguntam már a katonaéletet, haza megyek szántani-vetni.
– De hisz ön még generális is lehet, hisz ön még jóformán csak gyerek? –
kérdi egy ismerőse.
– Elég volt ebből ennyi, nekem ugyan nem parancsol senki! – mondja a
tiszt, – megmutattam, ha akarom, ember tudok lenni a gáton, – most már
hazajövök, én sem parancsolok otthon senkinek, de nekem sem parancsol
senki.
Ne hallgassuk tovább, az egyszeri zsidó nem vette meg a lovat, midőn a
gazda úgy dicsérte, hogy nyolcz mérföldig meg sem áll; mert hisz ő csak
három mérföldnyire lakik, s nem akarja, hogy öt mérfölddel tovább vigye!
hanem ha már ezt meg nem vette, hogyan venné meg azt, mely a hosszú
útnak első felében ugyan sebesen vágtat, de aztán nemcsak hogy előre nem
megy, hanem visszafordul.
Lássák önök, ezt kínos hallgatni, menjünk odább.
Ott meg diákul beszélnek, de azért ne kerüljük el őket; majd inkább
magyarra fordítjuk.
– Domine spectabilis, hallotta, hogy a gyűlésen már magyarul is
beszéltek?
– Horrendum dictu, – most hallom először.
– Ez még semmi, hanem gondolja csak, ezután a jegyzőkönyv is
szóról-szóra magyarúl lesz.
– Amice,… ha ez igaz,… úgy ez skandalum publicum; per amorem Dei, hisz
azért fárad az ember annyi ideig a latin nyelv tanulásával, hogy ne
kényteleníttessék azt a nyelvet beszélni, a mit minden ostoba paraszt
tud.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kérem, ne tessék zavarba jönni, ez nem ma történt, hanem körülbelül
harmincznyolcz évvel ezelőtt, s ez a két ember már régen nyugszik is az
úrban.
Odább mehetünk, ha tetszik, éppen egy kályha mellé húzódott néhány
ember, s igen halkkal beszélnek, álljunk hát közelebb, hogy a szót el ne
szalaszszuk.
– Bizony pedig került már Keszthelyről néhány ügyes gazda. – Állítja az
első.
– Az csak theoria mind, édes úri barátom, – ha eső nincs, azért annak a
rétjén sem kaszálnak szénát, – veti ellen a másik, és gúnyolódva
folytatja: praxis kell oda úri barátom, meg száz esztendős kalendárium,
– arra vigyázzon a gazda: szélben ne vessünk, esőben ne arassunk; s ha ő
kelme zabot vet, azért azután bizonyosan nem fog búzát aratni; hanem
csak zabot. Nyolczszáz esztendeje laknak itt apáink, talán bizony
azoknál is okosabb akar lenni a keszthelyi gróf?
– De a világos haszon mégis mellette szól.
– Számlálta barátom-uram, a keszthelyi gróf pénzét?
– Sohasem beszéltem én vele.
– Én sem beszéltem, – válaszol amaz, – hanem szeretném én látni az
erszényét, hogy mióta a sok tudóst barázdaszám termeszti Keszthelyen,
hány ezer forintjával van kevesebb?
Milyen kár, hogy hangosabban nem beszél ez a jó úr, talán a gróf is
meghallaná, mert a szomszédteremben van, és igen hihető, hogy a kérdésre
szívesen felelne, daczára annak, hogy sokkal fontosabbon töri fejét,
hogy minden ügyetlen kérdésre válaszokat adjon.
– Barátom! – mondja Dunay Festeticsnek, – nagy áldozat tőled a
keszthelyi intézet.
– Csitt, – felel rá Festetics, – nem akarom, hogy meghallja más,
különben még azt mondanák, hogy nyerészkedem a hazafiság kontójára;
hanem neked csak megmondom, hogy nekem tetemes hasznot hoz; mert az
intézet növendékeiből a javát magamnak válogatom, s gazdáim kitünők.
– De meg is érdemled, hogy te vedd legelőször hasznát.
– Vehetné más is, ha méltóztatnának engemet Keszthelyen megkeresni; de
hiába, félre esik, s így személyes barátaimon kívül alig vetődik oda
valaki, hanem gondoltam valamit.
– A vásárokat akarod szaporítani?
– Nem egészen azt, de mégis olyan, hogy a közönségnek elegendő oka
legyen Keszthelyre jönni, hogy ott néhány napig el ne unja magát, s
közben aztán csak meglát egy-mást, minek hasznát veszi.
– Szabad nekem is tudnom?
– Ünnepélyeket rendezünk,… az írók költeményeiket fogják felolvasni,
növendékeim pályakérdésekre fognak versenyezni, – ének, színdarab, zene
minden lesz, és hogy még emlékezetesebb legyen, minden évben két
berkenyeágat ültetünk el valamelyik ünnepelt írónknak emlékezetére.
– Csak kettőt? – kérdi Dunay.
– Semmi esetre sem többet; mert lásd, még kevés írónk van, hamar
kifogynánk; pedig még én élek, minden évben megtartom ez ünnepélyt, s
nem akarok nevek miatt szükséget szenvedni.
– S ez már elhatározott szándékod?
– Sőt nevet is gondoltam ki: Keszthelyi Heliconnak[11] fogjuk elnevezni,
s így nem kételkedem, hogy néhány esztendő mulva Keszthelynek termérdek
vendége lesz, s így, barátom, a ki malomba jár, végtére mégis csak
ellisztesedik; mit mondasz hozzá?
A feleletet elgondolhatják önök, s nekem csak az a hozzátenni valóm van,
hogy ez eszme előrajza volt a későbbi nagy gondolatnak, midőn az
irodalmi ünnepélyek átmentek a tudós társaságba, a pályadíjak a nemzeti
szinházhoz, a gazdasági mozgalmak a «Köztelekre», az eszmesurlódások a
pesti nemzeti kaszinóba; alkalmat pedig erre később nem a Keszthelyi
Helikon, hanem a pesti vásárok és lóversenyek adtak, s a mit egyik nagy
ember gyanítani kezdett, azt egy uj próféta teljesedésbe hozta.
Azt tartom, önök sem kivánják, hogy e kellemes benyomást egy újabb
körnek bemutatásával elrontsam, a többit sem azért mutattam be, hogy
kétségbe essenek rajtuk, hisz ma már a gyermeket nem mustrálják előre,
mint a juhnyájat, hanem az eszéhez férünk, hogy idővel ember válhassék
belőle. A puszta ma már nem szerencsétlenség, hanem aranybánya, kivált
ha józan eszű ember a gazdája, majd tudja, mennyivel jobb, mint a falu.
Napoleont, ma már nagynak mondjuk mindannyian s a szerencsét az észtől
nagyon megkülönböztetjük, – katonáskodásunkról ez úttal nem szólok
arról, hogy a százesztendős kalendáriumból ma is tudunk annyit, mennyit
hajdan és még mindig nagyon hiszszük, hogy gyertyaszentelőkor csakugyan
kinéz a medve a lyukból s ha napfényt lát, visszabuvik, mert még negyven
napig fagy lesz. Azzal is mulatjuk magunkat, hogy újholdkor
megcsörgetjük erszényünkben a pénzt, hogy sok pénzünk legyen, hanem
ennél többet is tudunk, a nélkül, hogy az álmoskönyvnek fontos érdemeit
kérdésbe vennők, minthogy ma is csak olyan igaz, mint ezelőtt negyven
esztendővel, hogy lúdhús, ha van: jó!
Míg az öregek így tünődtek, addig a fiatalok más dolgot találtak, járta
a vánkostáncz, s a mely kis leány előtt letették a vánkost, a térdelő
legényt egy kis vonakodással bár, de mégis megcsókolta, neki sem esett
fájdalmára, meg az úrfi is azt mondta, hogy: deb’zon jó volt, az anyák
pedig mindent láttak, nem volt mitől megijedni. Hej, ma már kiment a
módiból a vánkostáncz, csak a csók van; hanem az a baj, hogy az édes
anyák nem láthatják, aztán későn bánják meg, mikor már e csókról könyvet
írnak, sőt a komédiában, mint szomorú históriát, pénzért el is játszák.
A mulatság világos virradtig eltartott, minden legénynek akadt
tánczosnéja, s azzal mulatgatott; mert akkor még a makkfilkót, meg a
piros dámát nem vették annyiszor kézbe, mint most, hogy némely ember
egész éjjel nézegeti, még a gyertyát is közelebb húzza magához, hogy
jobban megláthassa.
– No, az öreg urak, persze, hogy nem fértek meg az asszonyok között, s
hogy el ne aludjanak, kellett valamit a kezükbe adni – s egy pár rossz
krajczárért elütögették az asztalt. Ennyi volt az egész kár, legalább
tudta az ilyen ember, hogy minő könnyű volna itt elveszteni, a mit
otthon nehezen keresett.
Virradóra vége lett a mulatságnak.
Elbúcsuztak a vendégek, az öregek az öregekkel össze is ölelkeztek, a
fiatalok a nézéssel érték be, s mentek százfelé, a mennyien voltak.
Sokáig eszükbe jutott a barátságos est, de főleg egyet nem feledtek el
az apák, anyák, kivált a kiknek házasulandó fiuk volt, hogy:
Baltayéknál eladó leány van.