A keszthelyi utczák megnépesedének, az ország különböző részeiből
érkezett egy-egy fiatal ember, hogy az intézetbe járjon, azonkívül még a
kiváncsiak közül is akadt ember, ki már mégis meg akarta látni, hogy a
kapát eresztik-e itt a földbe, vagy csak a nyelével böködik a hantot?
hogy azt már könyvből kell tanulni, s a nagy embernek híre nem hiába
futotta meg az egész országot.
A fáradhatatlan gróf nem röstel a tiszti széken ülni s órákig mázsálja
és fontolja a széna és szalmacsomókat, bizony már annyira
szőrszálhasogató, hogy már azt is akarja tudni, hogy egy esztendős borjú
mennyit eszik naponkint, s uram fia, még azt is kiveti a számvető
táblán, hogy mennyi trágya marad, s mennyi hasznát veszik.
A régiek ezt mind nem tették, meghízott az agyaras, jól esett neki a
kukoricza, s mikor már éppenséggel nem akart enni, meghítták a jó
ismerősöket, megölték az agyarast, de nem kutatta senki, mennyi
kukoriczát evett? elég az hozzá, hogy volt kolbász, volt hurka – váljék
egészségére a tisztes vendégeknek, máskor is legyen szerencsénk, ha
megint ölünk egyet, hisz termett elég kukoricza, ez éppen sörtéseknek
való.
Egy nagy könyv feküdt a gróf előtt, ki éppen most nézi végig, vajjon
teljesítették-e mindazt, mit a mult héten megrendeltek? mi a nagy
könyvnek egyik oldalán akkép volt beirva, hogy a megfelelő oldalon be
lehessen írni, teljesíttetett-e, vagy hogy miért halasztották el?
Egyetlen egy tételt nem téveszt el a gróf, s közben hagyja a tiszteket
beszélni, a mint az igazgató sorban kikérdezi őket, s a gróf a tételekre
vigyáz, hogy a mint az igazgató minden tételt külön kikérdez, ne csak
azt lássa, hogy be van írva, de azt bővebben is tudja.
Újabb tétel következik, ugyanazt a múlt tiszti széken a gróf maga
véleményezte; de most világosan látja, hogy az igazgató valami vastag
orrú tollal kitörölte s a tentavonalak alól alig lehetett kiismerni
egyetlen szót, hanem a gróf azért jól tudta, hogy az ő rendelete
nyugszik eltemetve a vastag tollrántások alatt.
Az igazgató észrevette, midőn a gróf e tételhez ért, s odasúgta a
grófnak, hogy ő húzta ki a rendeletet ez és ez okból.
Más ember talán az igazgatónak fejéhez vágta volna a könyvet, hogy saját
urának rendeletét elfirkálja, Festetics azonban egész nyugalommal
mondja:
– Igenis, kérem alázatosan, tudom én, hogy én vén szamár vagyok, igen
is, az ilyen okos embereknek csak akadályuk vagyok, igenis, kérem
alázatosan, hanem kár volt mégis ilyen vastagon kihúzni, igenis, talán
vékonyabb húzásokkal is jó lett volna, igenis!
Az igazgató észrevette az ügyetlenséget, azonban a gróf is mindjárt más
tárgyat választott, hogy az igazgatónak zavarát észre ne vegye senki,
minthogy e kis szóváltás sokkal csöndesebb hangon ment végbe, mint azt a
tisztek észrevették volna; így aztán szent lett a béke, tiszti szék után
pedig addig el nem szabadult tőle az igazgató, míg valami lekötelező
szóval a kis vágásnak mérgét el nem oszlathatá.
Levelet adtak a grófnak kezébe, de alig tudta elolvasni a nagy
izgatottság miatt. Miután elolvasta, rendelést ad, hogy egy könnyű kocsi
már éjfél után két órakor készen legyen, s másnap ugyanazon órában már
föl is ült, s Keszthelytől tovább eső gazdaságainak egyikére hajtatott,
hogy az elolvasott levélnek tartalma szerint egy elárult tisztnek
hanyagságáról meggyőződhessék.
A szürkületen áttört már az első világosság; lecsapott rétek, egyenes
csatornák, árnyékos utak váltogaták egymást, s a nagy ember pillanatra
feledé, miért kelt föl ily korán, s elégülten nézte a nyomokat, melyek
holta után sokáig megmaradnak, s vagy ösztönző például szolgálnak az
utódoknak, vagy bizonyságúl, hogy nagy emberek is voltak már, csak
követőjük legyen.
Az alatt a fogat azon határba ért, hova éppen szándékozott; tehát azt
parancsolá a kocsisnak, hogy térjen le az országútról, menjen a dülők
közé, honnét belátott az egész gazdaságba.
Sűrű kepesorok közé fordult utóbb a kocsi, s midőn a legelső napsugár
végig szaladt a láthatáron, egy vidám kis paripán ugratott elő a
kerületi ispán, ki meg sem álmodta, hogy a grófot ily korán itt lelje.
A gróf maga mellé ültette az ispánt, végignézte vele a gazdaságot,
útközben pedig kérdi:
– Szokott ispán úr dohányozni?
– Gazda embernek megszokott dolga, méltóságos uram! – feleli az ispán.
– Itt van a pipája?
– Nálam van, méltóságos uram! – felel újra a kérdett, nem tudván mire
vélni a dolgot.
– Ha nála a pipa, ne tartózkodjék; hanem gyújtson rá – unszolá a gróf az
ispánt, ki aztán elővette tűzszerszámát, s nehány percz múlva eregette a
füstöt.
A gróf aligha meg nem bánta az engedelmet, mert a lengedező szél mindig
ráverte a füstöt, s néha már oly kinosan nyeldekelt, mintha a légből is
kifogyott volna; hanem azért csak tűrte a kellemetlen szagot. A kocsi
azonban könnyen ment a dülőkön végig, s az ispán szerencsésen kiszívta a
pipát, minek a gróf legjobban megörült, de midőn meglátta, hogy az ispán
megint rá akar gyújtani, nem tudta szó nélkül megállni.
– Mit gondol, ispán úr, termeszszünk-e dohányt?
– Megkisérthetnénk, méltóságos uram, talán megadnák az árát.
– Nem bánom, ispán úr, termeszszünk néhány holdat, ha nem használ, nem
árt.
– A mint parancsolja, méltóságos uram – mondja az ispán – majd
gondoskodom magról.
– Én meg választóvizet hozok – mondja gróf.
– Minek választóvíz, méltóságos uram? – kérdi csudálkozva az ispán.
– A dohánymagot megöntözni, ispán úr, mert ha ilyen dohány teremne rajt,
mint a milyent most szítt, ispán úr, úgy jobb lesz, ha a magot
választóvízben mossuk meg.
Az ispán rögtön eltette a pipát, hanem a gróf képén látta, hogy tréfál,
tehát nem volt mit röstelni a dolgon, hanem némi mentegetés okáért
mondá:
– Méltóságos uram, olyant szívok, a milyen az erszényemből telik.
– Igaza van, ispán úr – mondja a gróf, mentéjének oldalzsebéből kihúzván
egy százas bankót, mit azon levélbe takart, melyben az ispánt föladták,
hogy délig szokott az ágyban heverészni, mit azonban a gróf nem hitt; s
éppen azért némi vigasztalásul az ispánnak odanyújtván, azt mondja:
«Addig is ispán úr, míg jobb dohányunk terem, itt van néhány forint,
vegyen rajt jobb dohányt; aztán akkor dohányozhatik, ha majd mellettem
ül.»
Az ispán csak akkor bontá ki a levelet, mikor a gróf az országútra
fordult és bámulva látta a százast, de még inkább a levelet, melyben
ártatlanul vádolta valaki és ha nem Festetics György lenne az,
bizonyosan kérdés nélkül hánynák ki az útra.
A gróf tökéletesen nyugodt volt, hogy a százas bankjegy nem elveszett
pénz, hisz egy becsületes tisztnek ébersége egyetlen egy napon
visszapótolhatja; azért derülten ment haza, hol már vendégektől
népesedett meg a kastély.
*
A mint az intézetből a kastélykertbe vezetett egy kapu, annak sarkánál
ült egy megvásott czigány, majdnem kidülve a ruhájából, ölében egy fakó
czimbalom hevert, s a czigány nagy búsan kereste elő belőle azt a
szomorú nótát, melyet azért tartogatott, ha talán mégis akadna egy
ember, ki az ilyen szomorúságért pénzt ejtene a kalapjába, mely lábainál
hevert.
A kertnek belsejéből Baltay jött a kapú felé, a zenét közelebbről is
kivánván hallani, s midőn a czigány észrevette, hogy hallgatóra tett
szert, nem röstelte a fáradságot, olyan keserves nótát vert, hogy már
magának is nehezére esett.
Baltay nem röstelte a dolgot, megdüleszkedett egy vastag fához és
jóizűen nézte, midőn a czigány keze föl s alá járt a czimbalmon, mely
alig birta már a keserűséget, s talán elrepedne fájdalmában, ha a
czigányt meg nem állítja Baltay egy lázsiás tallérral, mely oly kevélyen
hullott a kalapba, hogy a benne levő krajczárok ijedten ugráltak ki a
kalapból a porba.
[Illustration: Baltay megdüleszkedett egy vastag fához.]
Midőn Baltay odább ment, a czigány a tallért még egyszer megnézvén,
rákapott egyet a frisséből, s midőn a «csipd meg bogár az ingét!»
harmadszor verné el, Baltay megint visszafordult:
– Hová való vagy, czigány?
– Ne kérdezze méltóságos uram, magam sem bánnám, ha elfeledném.
– Mi a patvar, csak nem úgy lopott az apád?
– Akkor inkább egy egy süldő malaczot lopott volna, méltóságos uram.
– No hát mondd meg hamar, hova való vagy?
– Jaj, méltóságos uram, nem mondhatom meg.
– Ha megmondod, megint kapsz egy tallért.
– Akármennyiért sem mondhatom meg, drága méltóságos uram.
– Örökös kenyeret adok, ha megmondod – kötekedék Baltay a czigánynyal.
– Én is attól félek, nagyságos uram, hogy örökös kenyeret kapok, hanem
attól félek, hogy azt nem hagynák megérnem, hogy egyem is belőle.
Mielőtt a czigány kivallaná, hova való, a kert belsejéből Püspöky jött
ki, s minthogy Baltayt meglátta, a kapuig hozzáment.
– Oda vagyok! – ordit a czigány, meglátva az őrnagyot, kit a győri
ütközet óta nem látott a boldogtalan, s most már szentül hitte, hogy
nyársba húzzák.
– Hát te czigány, élsz még? – kérdi az őrnagy megismerve egykori
közlegényét.
– Akasztasson föl a nagyságos őrnagy úr – de mindjárt.
– Bolond ember, mért kötnélek föl?
– Azért, hogy nem mentem megint vissza a győri ütközet után.
– Megsebesültél? – volt az újabb kérdés, mire a czigány csak az igazat
felelte.
– Egy zöld tollas tiszt rám parancsolt, hogy fussak; különben száz botot
veret rám!
A czigány szavain Püspöky kételkedett legkevésbbé, ezért Baltaynak azt
mondta Püspöky:
– Nos, kételkedhetik-e valaki, hogy a győri ütközetet számításból
vesztették el velünk?
Baltay éppen egy órával előbb hallgatta végig Püspökyt és Kisfaludyt, ki
éppen adatokat gyűjtött össze, hogy ez ügyet az utókornak hitelesen
fölvilágosíthassa. Püspöky tehát kapott az alkalmon, hogy a czigányt
Kisfaludynak élő bizonysággal előmutathassa.
– Nem akasztanak föl, őrnagy uram? – kérdi a czigány, saját bőre mellett
nem sajnálván a szót, mire megnyugtatásul mondja Püspöky:
– Még obsitot is adunk czigány, csak jer velünk a kertbe!
Hátára vette a czimbalmot a czigány, s illő távolságra ballagott az urak
után egész ama szobáig, melyben Kisfaludy dolgozott, s el nem tudta
gondolni, mi lelte az urakat, hogy egy czimbalmossal kisértetik magukat
idáig, s már rá készült, hogy a jó tréfát komoly képpel el ne
rezzegesse.
– Itt egy bizonyítvány – mondja Kisfaludynak a bejövő Püspöky – saját
embereim közől való, jótállok érte, hogy nem hazudik, mert száz botnál
alább el nem jött volna, mert ugyanannyit már azért is igértek neki, ha
elmegy!
– Ma is emlékszem rá, vitéz őrnagy uram, szegény Pista, nem tudom hol
nyugszik a csontja, ha az nincs, végigverik rajtam a száz botot.
– Meghalt? – kérdi Kisfaludy.
– Bizonyosan meghalt – mondja Püspöky – hisz emlékezhetel még, ugyanaz,
kit az erdőszélre állítottál ki ágyúfödözetre.
– Tudtam, hogy meg fog halni mind a kettő és én háládatlan még a nevüket
sem kérdeztem meg tőlük, pedig az egyik megigértette velem, hogy ha még
meglátnám az életben, megszólítsam, s ime még a nevüket sem tudom.
– Biz én már magam is elfeledtem – mondja Püspöky – csak azt tudom, hogy
csúfnéven az egyiket Meddig Józsinak, a másikat Holvagy Pistának hítta
minden ember.
– Az egyikre már én sem emlékszem – mondja a czigány – hanem Holvagy
Pistát az édes apjáról Kajárinak hívták.
Kisfaludy rögtön följegyezte, hogy el ne felejtse többször e nevet,
ámbár egészen megnyugtatá magát, hogy ezen az árnyékvilágon nem fogja
meglátni; de a nádor is tudván a dologról, annak akarta a két nevet
megmondani.
*
Míg a jó barátok a multakkal vesződtek, a gróf megérkezett. Rendre
ölelte vendégeit s minthogy a katonákat rég nem látta, végig vezette
őket a gazdasági intézeten, hol most már tizenkét évnek szorgalma
gyülekezett össze.
Az egész világ küzdött, az ágyúk ölték el az emberek szorgalmát s midőn
mostanában mindenfelé csak pusztulásról hallott beszélni az ember, jól
esett a szemnek megnyugodni egy ember szorgalmán, mit ugyan ötven ágyú
hamar összerombolhatna egy pár óra alatt, de semmiből előteremteni csak
egy nagy embernek kitartó szorgalma tudhatta.
A vendégek néhány óra óta járják már az intézetet – kivévén Baltayt, ő
már nem birta meg azt a sok csavargást, hanem elment a könyvtárba, mert
az egész házban az a leghűsebb hely, s minthogy a könyvtár asztalán
hevertek a Kisfaludy-regék, előbb csak egy újjal lebbentette föl a
könyvet, s a széken olyanképen ült, mintha esze ágában sem volna az
asztalhoz fordulni, már csak azért is, mert a lábát az asztallábak miatt
nem hintálhatná úgy, mint a hogy most teszi – hanem látom, megint fordít
egy lapot s fordítás közben leveszi az egyik lábát a másikról, s a
széket valamivel közelebb húzta az asztalhoz.
Kinálta magát a betű, az öreg elővette pápaszemét, hogy jobban lássa a
betűt – mert éppen most gondolja magában, hogy de csak nem jó ez az
olvasás a szemnek, mikor annyira öli a szemet az apróbb betű, – hanem a
kéz addig meglelte a pápaszemet, a betűk hirtelen meghíztak s előbb bár
messziről, lassankint közelebbről hajolt a könyv mellé.
Már egészen az asztalnál ül, már könyökére támaszkodik, s ámbár rég
elharangozták a delet, nem bír megválni a könyvtől, s minél inkább
közeledett a tálalás ideje, annál inkább fészkelődött, mert az
olvasástól nem tudott megválni.
András és a fönnjáró cselédek mindenütt keresték az öreg urat, sehol sem
találták; csak a könyvtárban nem kereste senki.
Harangoztak a szakácsok.
– Bújjék beléd az ördög! – kivánja Baltay úr a harangozónak, ki a
kötelet sokáig nem eresztette el, s Baltay önkéntelenül letette a
szemüveget, hogy a házi rendet meg ne csonkítsa; de azt gondolta, míg a
sok vendég az étterembe megyen, a levest széthordják, addig is elmúlik
vagy tíz percz; tehát a szemüveget megint föligazítá, s a megizlelt
olvasmányt tovább is folytatta.
Festetics aggódva keresi maga is az öreg urat, s a mint az emeleten
minden szobába benyitott, a könyvtárra szolgáló emeleti karzatra is
betekintett, hogy még ott is keresse, a hol készakarva nem kereste
senki, s ime az öreg úr két könyöke közé helyezvén el fejét, úgy olvassa
azt a könyvet, mintha éppen abból adták volna föl neki a leczkét, s neki
még azt leves előtt szóról-szóra elmondania kellene valamennyi előtt.
A gróf igen jól ösmerte ez embert és semmit sem kételkedett, hogy a
szokatlan élvezet megrészegítette, nagyobb bizonyságért pedig ott maradt
néhány perczig, inkább várakoztatván ötven vendéget, csak láthassa ezt a
makacs embert, mikor a könyvtári molyoknál is mohóbban kapja már a
könyvet.
Várhatott volna a gróf akár vacsoráig, mert Baltay már azt is elfeledte,
hogy ő ebédet nem evett; hanem utóbb a gróf unta meg a várakozást és egy
szédelgő inasnak súgta meg, hogy a nagyságos urat hívja enni a
könyvtárból, ő pedig még mindig leste a karzatról.
Az inas bement az első ajtón, s Baltayt ebédre szólítá.
Ha az inas ott nem marad a nyakán, bizonyosan még most is ott ülne a
széken; de már nem szabadulhat meg az ebédtől, meg kell enni, hisz
vendég – tehát hol is hagytuk el az olvasást? be kell gyűrni a könyvnek
sarkát, hogy a befülezett oldalon ebéd után tovább olvashasson.
Megindult, már három lépést tett is, miközben a pápaszemet tartójába
dugta; de hisz ebéd után úgyis olvasni fog, visszamegy, a pápaszemtartót
a fülezett lapok közé teszi, s úgy megy ebédelni.
Lassan! Lassan! a Szent Gellérthegy olyan magas, azt mondja a czigány,
hogy egyszerre nem is látja meg az ember a végét, hanem kétszer kell
fölnézni.
Festetics indulni látván az öreget, midőn az a könyvtárnak ajtaját maga
után húzta, sietett a vendégekhez, megkérvén őket, hogy ne kérdezze
senki az öreget, hogy hol volt; mert ő folytatásra vágyott.
Ebéd után a játszóterembe mentek a vendégek, s egy tisztes társaság
várta az öreget, hogy az «ultimót» kergessék; de az öreg addig
mentegette magát, hogy végtére még a fejfájáshoz folyamodott, csakhogy
kimeneküljön a többi közől, s lecsavarodott a nagy lépcsőn egyenesen a
könyvtárba, meg sem gondolván, hogy a háziúr a karzaton lesi már, sőt
midőn a teremből kiment, azt mondá magában:
– Minden jól van, kész inkább hazudni, de mégis olvas – örvend a gróf –
ezen az úton többen is beférnek! – mondja, benyitván a könyvtár
karzatára, s alig hogy belépett, már az öreg is czammogott, s délelőtti
helyén folytatta a regék olvasását.
Szép csöndesen kiment a gróf a nélkül, hogy az öreg észrevette volna;
vendégeit mulattatva szüntelen azon tünődött, hogy válik meg az öreg a
könyvtől? minthogy másnap reggelre már rendeletet adott a tovább
utazásra.
Baltay estelig készen volt az olvasással, apróra megolvasott minden
szót, – midőn már gyertyagyújtás ideje volt és szemeinek erőltetése
nélkül a sötétülő könyvtárban nem maradhatott meg tovább, sokáig
tünődött magában, mikép lehetne a könyvet elvinni az útra?
A keszthelyi könyvtár csinos gyűjtemény volt, Baltay végig nézvén a
sorokat, elgondolta, hogy Festetics rég kiolvashatta már ezt a könyvet,
s ha éppen úgy elunta magát, annyi ezer könyv közől könnyen válogathat,
tehát egy könyvvel több vagy kevesebb.
– Elkéri tán? – vélik olvasóim.
Az még nagyon korán volna, hogy ő könyvet kérne attól, kit ő könyveivel
annyiszor kigúnyolt – és miért tennénk kivételt Baltay kedvéért? ki
roppant gazdagsága mellett is éppen olyan ember volt mint mások, kik
különben a legbecsületesebb emberek a földön és mégis a könyvet nem
veszik meg, hanem a hol elérhetik, szépen zsebre teszik, magyarul:
ellopják.
Vacsoránál együtt volt a vendégsereg, csak Kisfaludy hiányzék, hanem
mire észrevették, már ő is bejött s mielőtt az asztalhoz ülnének, a
házigazdának derült arczczal mondja:
– Már nincsenek ott a könyvek!
– Nem adom száz lóért – mondja a gróf – a ki a könyvet ellopja, nem
lehet egészen rossz ember, az legalább bizonyosan elolvassa s ez még –
vigyázzunk rá – még pénzen is megveszi.
*
Bizalmasabb körben később azt mondja Festetics:
– Nem bánom, barátim – Keszthelyt én a nemzet dicsőségére emeltem föl –
nem bánom, ha ellopják is mindenemet, csak hasznát tudják venni!