Ne kerüljük el az évszámot; ha azt akarjuk, hogy a jó vérű paripa ne
féljen az ároktól, úgy az árokhoz kell vinni!
Betört országunkba a franczia, kiáltványait minden ház előtt elszórta,
de a nép ösztönszerűleg tépte szét, mert annyi volt az igéret, hogy
igéretnek is sok volt.
A francziák megeléglék a keresztülvonulást, utánuk őrizet nem maradt, s
éppen ezért utánuk egy másik kéz nyúlt, mely az elszórt kiáltványokat
mindenütt összeszedte, s éppen ezért most már, a ki eddig el nem olvasta
többször, mint egyszer: elolvasta négyszer.
Ezért kár volt összeszedni.
Terhes szekerek érkeztek Tatába, hol a nádor szállást tartott, és a
kisérő hivatalnok rohant a nádorhoz, hogy jelentést tegyen a dologról,
egyszersmind eldicsekedhessék, mennyit szedett össze.
– Mind itt van, a mit ön összeszedett?
– Három társzekérrel hoztam, fönséges uram, – mondja a buzgó hivatalnok,
– hanem remélem, hogy még ennyit összeszedetek.
– Ments isten! – szól közbe Kisfaludy, a nádornak közelébe jutván, – ki
észrevevén Kisfaludynak aggodalmát, az ablakmélyedésig jött, hogy a
beszédet csak egymaga hallhassa.
– Mit mond ön? – kérdi figyelemmel a nádor Kisfaludyhoz hajolva.
– Azt, fönséges uram, – hogy ha már magunk nem akarjuk millió számra
szétosztani, legalább mi ne szedessük össze, – mert csak akkor leszen a
papirnak hatalma, ha mi hatalomnak hiszszük.
– S ez a temérdek igéret?
– Nem magyar ember gondolta ki, fönséges uram, – véli amaz, – különben
tudta volna, hogy magyar ember ily nagy igéretnek nem hisz.
A nádor eleget hallott, visszafordult a hivatalnokhoz s hirtelen
tájékozván magát, semmit sem kételkedett Kisfaludy szavain, azért kérdi
a hivatalnokot:
– Honnét kapta ön a megbizást?
– Egyenesen Bécsből, – felelt a kérdett, – onnét indultam ki s követem
azon irányt, melyben a francziák elvonultak s a mit értem, kötelességem
szerént szekérre rakattam.
– Fölmentem önt ezen veszélyes foglalkozástól, – tudatja a nádor, – ha
kipihente magát, rögtön visszamehet. E szavak után pedig a mellékterem
felé indult.
– De… fönséges uram, én Bécs…
– A nádor ő fensége parancsolatjának engedelmeskedjék ön! – mondja a
szóba kapva Kisfaludy egész katonai szigorral, mire a jámbor ember
elnyelte a többit, hanem megfogadta, hogy ezt megbizójának okvetetlenül
elmondja.
A nádor egész nap nyugtalankodék, zavarta őt az, hogy hatáskörébe más
intézőnek keze is elér s midőn ügyességgel kellene elütni egynémely
dolgot, – az értetlen túlbuzgóság az ellenség kezére játszik.
A sok tünődés után asztalhoz ült a nádor, s illető helyre gondos
részletezéssel megírta, hogy a nemzetet egészséges fölfogásában meg ne
zavarják, s ne szedjék föl az utczáról féltett dologként azt, mit azok
szemétnek szórtak ki. Hagyják e kisértést, – legfölebb annyit tegyenek
meg, hogy nyomassák újra azon kiáltványokat, melyekkel azelőtt
Olaszországot bolondíták, – s a kit egy hazugság meg nem térít,
megtéríti kettő.
Nem mondhatom el e helyütt, hogy a nádor levelére mit mondtak, – elég az
hozzá, hogy Károly főherczegnek kelle védelmére kelni, – s éppen azért
meg nem akadályozhatá azt, mit nélküle végeztek el a magyarok ellen
éppen úgy, mint a birodalom ellen.
A tanácskozmány számos egyénből állt, – hanem itt is beteljesedett, hogy
jaj annak a levesnek, a mit sok szakács főz, mindenki megsózza, aztán
ember legyen, a ki azt megeszi.
Megettük jó részét mi, hanem azoknak is maradt még belőle, a kik
megcsinálták.
A napoleoni kiáltványt nem tudták utolsó példányig beszedni, tehát a mit
a franczia császár egyenes úton nem tudott elérni, tudniillik, hogy az
osztrák sereget végképen szétszórja, s a békét önmaga írja meg, – azt
megszerezte neki a haditanács, mely következőkép okoskodott:
– Itt árverés van, – szól az egyik szavazó, – itt igérnünk kell, a
mennyit lehet!
– Elhibázott okoskodás, – mondja a másik szavazó, – szét kell az
inszurrekcziót verni s ha egyszer megfutott a franczia elől, bizonyosan
inkább haza szalad, mint a franczia táborba, honnét a golyókat szórják.
Ez lőn határozat s nem gondolá meg senki, hogy egy tábort szalasztanak
szét, melynek üres helyén oly térképet csinálnak, hogy kevesebb könyek
csordulnak ki láttára, mintha a megfutamított sereget egy lábig
levágatták volna.
Két alakot látunk oldalt, alig áll néhány emberből a kiséret, s a nádor
fehér köpenyegében áll a Ménfőig nyúló táborhoz közel, s Kisfaludyt nézi
néha, minthogy az mély elkeseredéssel nézte a tábort, melynek
rendeltetését már tudta.
Kevés prófétaiság kellett annak belátásához, hogy itt megalázás készül,
melyre szükség nincsen, s minek eredményét ma még ki nem számolja senki,
de hogy az drága lesz, oka volt elhinni.
– Kisfaludy! – mondja a nádor, közelebb mozdítván a lovat, – ön mindent
tud!
– Szeretném, ha csak úgy álmodtam volna.
– A csata elején nem tudja az ember, hogy megéri-e végét, – magyarázá a
nádor, – ön megigéri nekem, hogy e napról egykor tanúságot teend, hogy a
nemzeten e goromba kisérletet megakadályozni akartam, – de nekem az nem
sikerült!
– Az ég legyen tanúm! – fönséges uram.
– Nem a franczia itten az ellenség, hanem hogy e népet kevesen ismerjük
– szól megint a nádor.
– Pedig ha látták volna, fönséges uram, – mikor egyik-másik szíve
melegültében még az ingét is lehúzta volna, hogy a sereg után küldje.
– Meg nem akadályozhatunk semmit, – fejezi be a nádor azon keserűséggel,
mely neki osztalékul jutott az egészből, s midőn aztán a csapás
elérkezett, megint azt mondja.
– Kisfaludy! – Magyarország nem itt végződik el, – hanem itt kezdődik;
teremteni fogjuk!
Midőn az osztrák sereg a Rábán átlépett, hogy a győri oldalra támaszsza
magát, a sorezredek tisztei a fölkelő sereget lassankint gúnyolgatni
kezdék, s előjelei látszának annak, a mi következendő volt.
A surlódás fokonként élesebb lőn, tehát siettetni kelle a menetet, hogy
a kiszabott helyre érjen a hadsereg, hol a sorerzredek föláldozása
nélkül oldathassék meg a csomó, de azért a két elemű nép sehogysem birt
egymással megférni, s az elkeseredés kitörő félben volt.
A fölkelő seregben volt akkor egy elhirhedt bátorságú ember, kivel ugyan
találkozánk egy pillanatra, a nélkül, hogy megneveztük volna, ez a
szabadosok kapitánya, most pedig már őrnagy, Püspöky vala.
Zalamegyei születésű és Kisfaludyval rég ösmerős lévén, midőn a nádor a
táboron keresztül léptetett, Püspöky nem állhatta meg, hogy Kisfaludyt
meg ne állítsa egy szóra.
– Sándor! – mondja a kemény katona, – én csak verekedni tudok, nem értem
a politikát, – mondd meg nekem, miért megyünk mi olyan nyakra-főre
vissza? hisz már annyian vagyunk, hogy bátran szemközt fordulhatnánk.
– Barátom! – szól nehéz szívvel a kérdett – nem bíznak bennünk.
– Hát ereszszék haza a fölkelő sereget, – aztán vége.
– Még útravalót is adnak, Püspöky barátom, egy kis gyalázatot, hogy
otthon ne jusson eszébe senkinek háborúba menni.
– Barátom, – engem meg nem szalasztanak, – ezért jót állok, – Isten
veled! – mondja Püspöky félbeszakítván a beszélgetést, minthogy a
fővezér közelgett, s mindenkinek saját helyére kellett sietnie, hanem a
mogorva katona alig várta az alkalmat, hogy valami alkalmas emberbe
belekaphasson, a mi nem sokáig hagyott magára váratni.
Elindulás előtt más hadosztályba helyezték Püspökyt embereivel együtt, s
midőn az elhelyezés megtörtént, a ménfői szőlőhegyen levő pinczék
egyikéhez vágtatott az őrnagy, hogy a dandárparancsnoknál bemutassa
magát. A parancsnok nem volt a szálláson, hanem egy táborkari tiszt
fogadá Püspökyt, ki az elfogadással tökéletesen megelégedett, mert a
tiszt oly pokrócz goromba volt, mint azt Püspöky kivánta.
– Kinek a hajduja? – kérdi a táborkari tiszt, minden tartózkodás nélkül
gúnyolódván s végig nézvén a rendes ezredektől eltérő sujtásos ruhát,
minő az őrnagyon volt.
– Jobban nézzen meg az úr, – veti vissza Püspöky, – őrnagy vagyok az
önkénteseknél.
– Kinek a hajdúja volt előbb? – mondja újabb gúnynyal amaz.
Erre Püspöky felkapott egy fazékszedő botot, mire a táborkari tiszt
kardot rántott, hanem Püspöky nagy hirtelen olyant vágott a markolatot
fogó kézre, hogy a kardot amaz rögtön elejtette. Midőn a meglepett tiszt
a feldühödt embertől kész halálát várta, – akkor Püspöky leereszti a
botot s egész nyugalommal mondja:
– Most megmutattam az úrnak, hogy egy jóravaló hajdú mindig többet ér,
mint egy hitvány tiszt; – vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.
A hadosztályparancsnok lépett a szobába s a felforrt vérű őrnagy katonás
rövidséggel beszélte a dolgot, mire a parancsnok átlátta, hogy nagyobb
botrányt nem lehet a dologból csinálni, a táborkari tisztnek egy jó
tanácsot adott, hogy tisztuljon a hadseregtől, Püspökynek pedig azt
mondja:
– Holnap megkapja ön a parancsot!
Püspöky elment, tökéletesen megelégedve s alig várta, hogy Kisfaludynak
elmondja a dolgot. Az osztályparancsnok pedig jelentést tett a
fővezérnek, ki nem látott alkalmasabb módot, mint hogy Püspökyt
legelőször kell másnap megfuttatni s minthogy a franczia vasasok a
balszárny felé törnek, e rémítő csapatnak látása rettentő példának
legalkalmasabb lesz.
Alig pihent a tábor, a legelső szürkületkor megszólamlának a franczia
ágyúk, s a felső vonal már a várost lövöldözte. A várparancsnok utasítva
lőn a legkétségbeesettebb védelemre, hogy a leendő zavarban a sorezredek
födözve legyenek, míg a kis Dunán átvergődnek, – s éppen ezért a fővezér
a polgárságot is fegyverre szólítá, s a ki fegyvert tudott fogni, adtak
neki dolgot.
[Illustration: – Vesse le az egyenruhát, vagy összevagdalom.]
A csata reggelén még a papok is fegyverben álltak a vár szélein s egy
jámbor barát remegve mondja szomszédjában álló főnökének:
– Lehetetlen embert ölnöm, reverendissime.
– Hátha minket lőnek agyon, domine fráter? – vigasztalá a főnök,
egymásután sütögetve a puskát.
– Az az ő lelkükön szárad, – nekem reverendissime ahhoz semmi közöm, –
de én mit csináljak?
– Lőni fog, amice! – mondja megadva magát a másik, látván, hogy az
ellenség a várárokhoz nyomul a futamodók nyomában, s erre már a
félénkebb ember is elhatározóbb lett.
– Ha már ennyire vagyunk, nem tehetünk róla, – mondja bánattal a barát
és a francziák felé fordítván a puskát, midőn elpukkant a fegyver, fejét
hátra kapta, hogy ne lássa kit ölt meg, aztán áhítattal mondja:
«requiescat in pace.»
A szakaszok sebesen húzódának vissza, s a menekülésre uszított nép
rémülten szórta el a fegyvert, melylyel dolgot nem engedtek neki: hanem
mielőtt végkép megfutamodnék a sereg, tekintsünk másfelé, ha még
Püspökyt meglelnők a harczolók között.
– Látja ön a franczia vasasokat? – kérdi az osztályparancsnok Püspökyt.
– Alig vannak hatszáz lépésnyire innét.
– A francziák közt ezek a legbátrabbak, hadd lássam, hogy ön mit tud? –
mondja a parancsnok egész dühösséggel, nem is kételkedvén, hogy a
vértezett sereg szeletre vagdalja valamennyit, mert nem volt rá eset,
hogy e lovasságon két hadjáratban egyetlen egyszer is kifoghattak volna.
Püspöky jól ismerte, kikkel van most dolga, s hogy a könnyű kard a
legügyesebbnek kezében is csak mestervágásra való, mely legfölebb az
arczot érve, árthatna valamit: de azért nem esett kétségbe az őrnagy,
hanem hogy ez emlékezetes napot a francziák se feledhessék el, végig
nyargalt a soron, s a parancsszóra elővette a legénység a csákányt s
kard helyett így rohant a nehéz vasasokra.
A hullámzó tömeget nem várta be a franczia lovasság, hanem büszkén
vonult ki a kevély lovasság, hogy megalázza a rohanó tömeget, mely
önveszedelmére jött el.
Fénylett a franczia sisak, melyre kemény ütéssel szállt le a könnyű
nyelű csákány, s a győzhetlen vasasok eszeveszetten fordultak vissza az
ismeretlen fegyver előtt, mely csak a vértet keresé, hogy annak
horpadása ölje meg az embert.
Megállt a francziák balszárnya, midőn a legbátrabb lovasságot
megfutamodva látta, s a franczia parancsnok nem merte üldözőbe venni a
sereget, melynek egyik szárnyáról ily kemény csapást kelle kiállnia.
A vérteseket nem lehet többé tűzbe szorítani, mert a ki sebet kapott,
okvetetlenül meghalt, mire a behorpadt sisakot fejéről leszedték,
legtöbbet ez a munka biztosabban megölt, mint maga az ütés.
Az osztályparancsnok bámulva állt meg előbbeni helyén, s ha csak annyi
embert állíthat föl a támadó lovasság után, mennyi elég arra, hogy a
sorokat mutassa, a kudarcz helyett fényes győzelemről írhatnánk most, és
nem lett volna szükség azon békére, mely harmadfél millió alattvalót és
egy nagy darab földet szelt le a térképről egy kis bizalmatlanságért.
Már minden késő, a megriasztott nép nem jő vissza többé, s még nézője is
alig akad Püspökynek, ki szétszórta a vasasokat, s minden ember külön
vállalkozik egyre, hogy azt agyoncsákányozza, mi a rémületnek még
csodásabb képet adott.
Püspöky minden irányban űzette a hátráló népet, s egy vasas nem tudván
egyenesen menekülni, addig forgolódott, míg az osztrák tábor felé
rohant, de egy fekete képű ember minden nyomon űzte, s nem messze az
osztályparancsnoktól leverte a lóról.
Rég láttuk ezt a sötét képű embert, kiért Holvagy Pista száz botot
vállalt föl magára, a mit azért szántak neki, hogy a Lajtán átmenni nem
akart – hanem azóta megőrzé az a régi közmondás, hogy a czigány nem hal
a vízbe, – de sőt még az ágyú sem fogta meg, pedig sohasem maradt
leghátul, nehogy kárát vallja.
Lehullott a vasas a lóról, s a fáradt czigány körülnézett, hogy merre
van a többi? hanem mielőtt tájékozná magát, a szaladókat látta és a
tábori kart:
– Nem szaladsz gazember? – riad rá egy tiszt az osztályparancsnok
környezetéből.
– Akad nekem még itt dolgom – okoskodik a czigány – minek szaladjak el?
– Száz botot kapsz gazember, ha nem futsz! – mondja megint a tiszt, mire
aztán a czigány is megereszté a kantárt, hanem futás közben is ráért
gondolkozni, utóbb a nagy godolatok kifértek belőle, és elég hangosan
mondja:
– Jaj, be nagy bolond ez a világ, egyszer azért igértek száz botot, mert
el akartam futni; most meg azért igérnek százat, mert nem akartam futni!
*
A nap leáldozott, de mielőtt végső sugarát elvetné, észrevették a hibát
a vezérek; hanem már oly nagy volt a hézag, hogy tartományokkal kelle
betapasztani; azon kívül pedig meg volt törve a bizalom, s ennek foltját
nem találta senki.
A kis Dunán Csallóköznek takarodott a rendes katonaság, melynek
utócsapatát Püspöky képezte, a mi untig elég volt arra, hogy a franczia
lovasság ne háborgassa őket: mert lángként futott végig a hír a franczia
sorokon, hogy a magyar lovasság új fegyverrel küzd most.
A franczia vezér nézvén a rút sebeket, azt mondja környezetének, mely a
franczia kiáltványok eredményére várt:
– Uraim, itt van a felelet Napoleon császár kiáltványára!
– Ez az egyetlen nép, mely az igéretnek nem hisz! – mondja rá valaki.
*
– Ne szomorkodjunk, régi történet ez, vigasztalásul azt is mondhatnánk
még, hogy tán nem is igaz!