Herczeg Batthyányi Lajos m. k.
A levél czímezve lőn, és Csapó úr szentül megfogadá, hogy kézbesíteni
fogja, miről kételkednünk épen nem is lehet.
A levélnek kipontozva hagyott részét annak idejében közlendjük, tehát
türelemért esedezünk, – és maradjunk a herczegnél, kinek néhány nap
mulva megnyilt a boldogok hazája.
Minő könnyen szakad el a fonál, s az erős lélek, mely megtörhetlen volt
a földi harczban, elvégződik, mint egy fuvolahang, melyre csak a
körüllevők emlékeznek vissza.
A ravatalon fekszik az elfogyott lélek hüvelye, ki folytatása volt egy
család nyolczszáz éves történetének, életében hatalom és most hulla,
mely némán fekszi halálos álmát, és csak egy hideg kövön áll majd a név,
melyet emlékezetessé tőn.
Álljunk meg egy kissé, nézzünk körül, tán lesz annyi vigasztalódásunk
önmagunkért, hogy az utolsó lehellettel csakugyan végképen meghalunk-e,
vagy marad annyi nyom, mely becsületes embernek ad annyi vigasztalást,
hogy tetteit holta után megemlegetik.
Én, kit születésem órájában nem várt megaranyozott bölcső, s kit
mindössze is az a szellő üdvözölt, mely szülőföldemen, a fürgedi pusztán
gazdátlan lóként szaladgál, és keresztanyám öle védett meg tőle, míg
bekisért bennünket Ozorára, hogy egy kis szentelt Sió-vízben
megkereszteljenek, – mondom én, ki megéheztem szeretetre, barátságra, de
czímre soha, melyért egy ütetnyi taplót se adnék, még akkor sem, ha
tudniillik csakugyan rászántam volna magamat arra, hogy naphosszat egy
hosszú botot rágjak, melynek végén holmi cserép, vagy sajtfazékban sütik
a dohányt, – mondom én, ki az emberben az embert szeretem legjobban,
előkerestem két regényemben a legméltóságosabb nevű embereket és
elolthatatlan szenvedélylyel emlékezem rólok.
Megálljatok, – számot adok róla.
Volt idő, midőn egy vigyázatlan szóért könnyen rákiálthatták volna az
emberre: üsd agyon! én a legnyugodtabb kedélylyel mondám az egész ország
minden szűrös polgárjának, hogy az igazság nemcsak akkor igazság, mikor
a szűrnek, – hanem akkor is, mikor a kaputnak kell; mert az igazság nem
olyan, mint a süveg, hogy a nagy helyett kicsiny, a kicsiny helyett
pedig nagyot választ az ember, – de nem is olyan, mint a nóta, hogy
magának minden ember azt hegedülteti, a melyik neki legjobban tetszik.
Nem azért vettem a tollat a kezembe, hogy a méltóságos uraknak czímeit
rőföljöm össze; – én a mult időknek embereit kerestem föl, s ha egyiknek
vagy másiknak emlékénél levett kalappal állok, kegyeletből teszem, s
azon vágygyal, bárha végig járhatnám az országot, s benne annyi jelest
találnék, hogy födetlen fővel mehetnék végig rajta.
Megvan a nemzeteknek is a saját hét kövér és hét sovány esztendejük, –
mit siránkozunk vissza a nem kövér esztendőkre! Ráérünk, szellőztessük a
multat, fél század elég arra, hogy a nagy érdemeket nagyoknak ösmerjük,
tegyünk valamit egy kis megösmerésért, mert ha késünk a megösmeréssel, a
hálásabb utódok száz esztendő mulva – szentekké avatják őket.
Nem akarok tovább időzni e gondolatnál, – megyek alakjaim után s
legelőször is Baltayt keresem föl, ki épen most olvassa el a levelet, s
még nem tudja, hogy a herczeg éppen azon órában halt meg, melyben a
levelet olvassa, azaz 1806 junius 6-ikán, s az öreg urat a levél éppen a
legkellemetlenebb hínárból huzza ki; mert az öreg régóta tünődik azon
keserves helyzeten, melybe félig meggondolatlan, félig pedig a
körülmények által indokolt gyanuja Dunay irányában besodrá; de azóta
olyan dolog történt, mit megváltoztatnia nem lehet, nem tud és nem is
akar; – pedig érzi, hogy e helyzetből valami okos módon mégis menekülnie
kell, mert mióta Holvagy Pistával találkozott, Dunaynak csak annyi vétke
van ő irányában, hogy két rovása van, s az öreg annyira András uralma
alatt áll, hogy maga is tökéletesen hiszi, hogy a másik két vonást le
fogja vakarni, de hogy ingyen nem fogja azt tenni, arról is jót merünk
állni.
A levélnek előttünk ösmeretlen sorai irányt adának gondolkozásának, s
mint minden magyar ember, úgy Baltay is rettenetes módon szeret –
megbékélni, csak módja akadjon hozzá; s minthogy a herczeg levele irányt
adott, a jó lelkű ember még könyüre fakadt bánatában, hogy egy jó
barátjának csak utolsó kivánságát teljesítheti; örömében pedig azért,
hogy egyszer mégis a szomszédokkal jó napokat tölthet.
Néhány nap mulva délelőtt megszólamlanak a toronybeli harangok, s Baltay
úr kérdez egy a kapu előtt elmenő parasztot:
– Atyafi!… ki halt meg a faluban?
– Senki, nagyságos uram! – mondja a paraszt, levevén nagy szélű
kalapját.
– Csak nincsen tűz, – véli az úr – hisz akkor félrevernék?
– Azt tartom, nagyságos uram, nekünk annyi, mintha tűz volna, – bizony
tán félre is verhetnénk.
– Beszéljen kend okosabban, – mert ennyi szó közől úgy sem válogathatnám
ki, hogy kend mit akar?
– Annyi az egész nagyságos uram – mondja szomorúan a paraszt, – hogy az
enyingi herczeg meghalt.
– Nos aztán? – kérdi Baltay még odább, minthogy ő maga úgyis reggel óta
tudta, csakhogy azt nem érti, miért harangoznak itt is?
– Nagyságos uram – felel – urunk volt az nekünk, – ott is dolgoztunk mi
sokszor nagyságos uram, aztán annyi jó voltával éltünk, hogy bizony
nagyon olcsóért köszönjük meg, ha a harangot meghúzzuk utána.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Baltay némán marad egy darab ideig, s midőn a paraszt ember látta, hogy
a nagyságos úr nem szól többet, még egyszer meglebbenté nagy szélű
kalapját e szóval:
– Az isten jóvoltába ajánlom a nagyságos urat.
– Jó szerencsével járjon kend; – feleli utána Baltay, fölébredvén a
köszöntésre, azután pedig rendelést tett, hogy a másnapon Enyingen
tartandó gyászmisén minden mozdulható ember jelen legyen, csak annyi
ember maradván otthon, mennyi a házőrzésre okvetlenül megkivántatik.
Másnap Baltaynak négy lova Enyingig kénytelen volt lépésben menni, mert
a kocsis már nem győzte kerülgetni a sok kocsit és gyaloglót, tehát
mentek, a hogy mehettek! de még egészen jókor a gyászünnepélyre, mely
népesebb lőn, mint bármely országos vásár, és kétségtelen bizonyítványa
volt annak, hogy Magyarországon a földesurat legtöbbször a jobbágy
siratta meg.
Abban az időben Enyingen éppen azon a helyen, hol most a ritka szép
katholikus imaház egy gyönyörű kertnek facsoportozatai között áll, volt
a temető egészen a helység közepén, ugyanott pedig egy kis kápolnaféle
imaház, mi az akkorban ott lévő katholikus híveknek nagy szűken elég
volt, bucsukor tehát, és egyéb ünnepély alkalmával a hívek
meggyülekezvén, a tisztelendő úr a szószéket kitétette s úgy beszélt a
népnek.
Látván a roppant tömeget, a szószéket ma is kitetette, és a hallgatóknak
szivéig beszélvén, tán nem volt egyetlenegy ember, kinek könyei ki ne
csordultak volna, s a református tiszteletes úr legjobban törölgette a
szemét.
– Nézze kend, – súgja egyik paraszt a másiknak, – még a kálomista
emberek is sírnak, pedig a mi papunk prédikál.
– Mert igazat beszél! – mondja Bocsor gazda, a mostani pápai tanárnak
édesapja, kihúzván kendőjét, hogy lefolyó könyeit föláztathassa, mert
érezte a becsületes ember, hogy egykönnyen el nem állíthatja.
Vége lőn a szent beszédnek, s imát kezdének a hívek a megboldogultnak
lelki üdvösségeért, s midőn már mindenik keresztül levelezte saját
imádságos könyvét, önkéntelenül nézett a szomszédéba, ha ott tán még egy
másik imádságot lelne.
Kajári Pál, Holvagy Pistának édes apja, éppen most végezte el az
utolsót, mit saját könyvében talált, tehát áttekint egy református
atyánkfiának könyvébe s abból akar imádkozni.
– Hisz kend pápista! – mondja a másik.
– Az vagyok, édes jó barátom – felelé Kajári.
– Éppen azért mondom – jegyzi meg a szomszéd – mert én meg református
vagyok.
– Nem tesz az semmit – nyugtatja meg őt az öreg Kajári, – hátha a kelmed
könyvében is találkoznék valami szép imádság, azt gondoltam, sokkal
tartozom én ennek a herczegnek, s ha már meg nem fizethetem neki máskép,
legalább imádkozom érte, – aztán nagyon nem szeretném, ha valami szép
imádságot – elmondatlan hagynék.
*
Sorsom azon boldog körülmények közé vezetett, hogy gyermekkorom legelső
emlékei e nagy név említésével vannak kapcsolatban, – meglehet mások
elfeledik a multat, – én legboldogabb vagyok, midőn azt megemlegethetem,
és elmondhatom:
A kit holta után így siratnak meg, az nem halt meg!