Nagyon fáradt a természet, hogy visszakivánta az erőt az élőtől, és
kiéhezte magát, midőn olyan ember hullájával kivánt táplálkozni, mint
herczeg Batthyányi Lajos.
Nem bir ágyától menekülni a nagy ember, kinek szivében annyi szeretet
fért el, és most már csak bizalmasan kereshetik meg a kórágynál, hogy
bucsuzatlanul ne menjen el a más világra.
Rég vár az ajtó mellett egy ősz ember, az öreg Csapó, ki fontos
mondanivaló nélkül bizonyosan nem vásítná a küszöböt; de türelmesen
várja, míg a beteg előinté, mi nem sokára be is következett.
– Öreg barátom, – mondja a herczeg, – bucsuzni jött ön?
– Kegyelmes uram, miért bucsuznék? – válaszol Csapó, – én már csak
arravaló vagyok a földön, hogy izenetet vigyek el a más világra az után,
a ki nemrég előttem ment oda.
Megszorítá a herczeg a becsületes szolgának kezét, – jól esett neki a
hűség, mely még holta után is szolgálni akar, mintha mondani akarná, –
ne félj, nem sokára hirt viszek utánad azon szeretteidről, kiket a
földön hagyál.
– Valamit akar mondani Csapó barátom?
– Kegyelmes uram, kár volt a levéltárba ereszteni az alispánt.
– Nem remélem, hogy valami eltévedt volna utána?
– Csak a szemével ártott, kegyelmes uram!
– Bizony még a boszorkányokat hiszi, kedves öregem. – Mosolyga a beteg.
– Kegyelmes uram, én a boszárkányoknak söprűnyelet fogok, hanem mikor az
ördög viczeispán képében hoz be valakit, annak a szemeit nem foghatom
be.
– Nos, mit látott meg a viczispán? – kiváncsiskodék a herczeg.
– A mit legkevésbbé kivántam volna, mert emberségemre volt bizva: Baltay
contra Baltay.
– Nos?
– Ez kegyelmes uram, egy elátkozott pör, melynek ha maholnap vége lesz,
úgy az ország legderekabb fiainak egyikét fogja tönkre verni.
– Gróf Dunayt? – kérdé a herczeg, remegve támaszkodván föl a vánkosra.
– Nincs különben! – hagyá helyben Csapó.
– Hibáztam, nagyon hibáztam,… – mondja a herczeg keserűen,… – sem
megőrizni nem tudtam e szerencsétlen pört, sem megakadályozni Baltayt,
midőn azt tán tehettem volna.
– Mondtam én azt, kegyelmes uram, hogy az olyan ajtót nem kell nyitva
feledni.
– Barátom, ön mindent megtett; hanem most segélje megtenni az utolsót.
– Mindent kegyelmes uram!
– Adjon tollat és papirt, – mondja a herczeg összeszedve a végerőt, –
talán ez elfáradt kéz még nem tagadja meg a végső szolgálatot.
– Csapó mindent elkészített egy levélnek megirásához, – az ágy szélére
ült olyképen, hogy a beteget föntartani birja, ki is ezen segedelemmel
nagy lassúsággal a következő sorokat írta:
Kedves Baltaym!
Érzem, hogy az utolsó tollvonásokat teszem azon az ágyon, melyről
felkelni többé nem fogok. Szerencsétlen öcséd hagyta nálam megőrzés
végett a Baltay-pört, melynek tartalma előttem maig ösmeretlen volt,
különben tudtam volna kötelességemet.
Barátom, egy fáradt utasnak még marad annyi ideje, hogy ha rászorult,
valami okosat gondoljon; én azonban nem egy rövid útban, hanem az élet
hosszában fáradtam el, s nem tudom, a legjobbat gondoltam-e, midőn
alábbi kérésem teljesítéseért esedezem.
Az emberek legszivesebben megcselekszik, azt a mit tőlök legelőször
kérnek; – barátom, én legelső kérésemet legutolsó óráim egyikében
intézem hozzád, s így még attól sem kell tartanod, hogy valaha második
kéréssel alkalmatlankodjam, tehát hallgass meg… . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .