A tizenkilenczedik századnak eleje csak olyan zajos volt, mint a
tizennyolczadiknak vége, s míg az ostoba varjuk hirbe keveredtek, hogy
egyik varju a másik varjunak szemét nem vájja ki, addig az emberi faj
egészen más munkába fogott, s az volt a legderekabb ember, a ki
legtöbbet vert agyon.
Lehetetlen kikerülnünk azon időket, mert embereink e korban éltek, hanem
azért kerültünk a legegyenesebb útra, hogy történetünk folyamát
szétágazóvá ne tegyük, s éppen azért írjunk ide néhány sort abból a
vastag könyvből, melyben Kisfaludy Sándor életleirása leghitelesebben
meg van.
«Midőn Himfy szerelmeinek első kötete: «A kesergő szerelem» megjelent,
soha, sem előbb, sem utóbb nem okozott Magyarországon könyv oly
sensatiót (a mint ott van), mint ez. A Himfy név hirtelen elterjedt az
egész hazában, s a nagy ösmeretlen közfigyelem tárgya vala.»
A második kiadásban nevezi meg magát Kisfaludy, s attól fogva nincsen
egyetlen egy kabátos ember, ki ezt a nevet ne ismerné, s a zalai hegyek
csak oly ismeretesek, mint «Pusztaszer», hol eleink Árpádot pajzsra
emelték.
A csatazajnak kellő közepéről nem hozott senki zöldebb babért, mint a
melyet egy ország nyujta Kisfaludynak legelső műveiért, s ebben az
országban nem volt még a «Miatyánkon» kívül imádság is, melyet könyv
nélkül annyian tudtak volna, mint a regéket, melyek hirtelen járták be
nagy Magyarországot.
Mint a várt vendéget kapták mindenfelé a regéket, és egy csoportban
harmincz ember is hallgatta, midőn a harminczegyedik fölolvasta nekik.
Baltay házánál ki- s bejárt a sok vendég, még a cselédek közt is
közszájon forgott a hires történet s midőn Imre úrfi hazajött
Keszthelyről, hol addig tanult, hogy már az iskolából is kifogyott,
András maga maradván az úrfival, addig kérte, hogy a fiú Kisfaludyt neki
könyv nélkül elmondá.
András az öreg úr aranyos mentéjének gombjaival vesződött, Imre pedig
egyre-másra mondá a sok verset, és csak annyi időt vett, míg az öreg
egy-egy könyüt eldörgölt a képén, vagy a lelkes ifjúnak arczát nézé, s
az öreg cseléd gyönyörködött benne, hisz a jó mag nem szóródott ki az
útra, hanem a jó földben szépen megeredvén, erős hajtásokat kezdett
ereszteni.
– Nincsen több? – kérdi András, midőn a fiú megnyugvás végett megállt.
– Még felét sem mondám el.
– Hej, kedves úrfi, már hol fér el a fejében az a tenger sok
tanulság?[9]
– Ott, a hol a többi, András bácsi, – válaszol a fiú, – ne mondjak már
többet?
– Majd lemegyünk a kertbe, – kedves úrfi, – mikor az öreg úr a délutáni
álmot aluszsza, ott majd nem háborgat senki, – ott aztán elhallgatom
estig! – mondja András, az aranyos mentét a szomszédterembe czipelvén,
hanem midőn ő az egyik ajtón bement, mintha a másik éppen akkor záródott
volna, – már majdnem azt gondolta András, hogy az öreg úr hallgatózott;
de aztán azt hitte András, hogy a nagyságos úr nem állta volna meg szó
nélkül a dolgot: mert még mindig jobb szerette, ha a fiú a fára mászott,
mint ha könyvet látott a kezében.
András nem sokáig tünődött, mert hisz az is meglehet, hogy nyitva volt
az ajtó, s mikor ő az egyiket kinyitotta, akkor a másik becsapódott,
tehát nincs miért tovább firtatni a dolgot; hanem mivel mi bizonyosan
tudjuk, hogy az öreg Baltay csakugyan a szobában volt, azt is
megmondhatjuk, hogy az öreg régóta hallgatózott, s ámbár néhányszor már
megsokalta a szavalást, és be akart nyitni a szobába, mégis
mindannyiszor valami hátrahúzta, s utóbb maga sem bánta, hogy a gyermek
nem fárad ki, sőt jól esett neki, hogy András a gyereket bámulja, –
tehát nem zavarta őket, hanem midőn hallotta, hogy légyottra rendelte
András a fiút, ő is eltávozott.
Pipára gyujtott az öreg, föl s alá járkált a szobában, a fiúnak
jövendőjéről gondolkozott, s ez volt a legelső eset, hogy a fiunak eszét
sem feledte ki s nagy megelégedésére szolgált, hogy András megbámulja a
gyermeket, tehát föltette magában, hogy a délutáni alvást elengedi s ő
maga is elsompolyog utánuk a kertbe.
Mielőtt oda mennénk, álljunk meg egy szóra.
Sokféle alakban jött már le a földre a nyomoruság, de ha visszagondolunk
a jelenből az elmult tíz esztendőre, bátran azt mondhatjuk, hogy a
«nagyságos és tekintetes» nyavalyában sinylődött a nemzet.
Elátkozott ember volt, ki a tekintetes uraságig föl nem vergődhetett, –
és boldogtalan volt a leány, ki egy tekintetes urat nem foghatott, pedig
végtére már annyi volt az ügyvéd, orvos, mérnök, hogy a hol a verebeket
akarták kővel dobálni, ott is a tekintetes ügyvéd urat találta el a kő.
Még a falusi kutya is úgy elfajzott, hogy nem a koldust vagy a zsidót
ugatta meg, hanem azt a boldogtalant, ki a tekintetes czímig föl nem
vergődhetett s még a legélhetetlenebb czigány is azt mondogatta, ha
megharagudott: nem is tekintetes, hanem nemzsetes.
A gyöngeség végtére nyavalyává fajult, s jaj volt a cselédnek, ha a
tekintetes czímet meg nem szokta, – végtére cselédfogadáskor valóságos
leczkét adtak a cselédnek csupa titulusból.
A kenyér megfogyhatott a háznál, – kértek a szomszédból, vagy néha
koplalással győztek, csak a tekintetességből nem engedtek alább, s még a
házaló zsidóval is könnyebben megalkudtak, ha egy czimmel fölebb
beszélt, ámbár eközben a rőföt mindig kurtábban ereszté.
Fölment az ifjú úr a tanodába, nem azért, hogy ott fölszedjen a
tudományból, de hogy elkószálja az esztendőt; mert az édes mama rég
megsugta neki, hogy akár tanul, akár nem, azért itthon mégis tekintetes
úr lesz.
Midőn a tanár tüdőfáradtig lármázott, addig hortyogott az úrfi; pedig ha
nem alszik, még akaratlanul is ragadt volna rá valami, s jó hasznát
veheté, mikorra csakugyan már belenőtt a tekintetes czímbe; de a vagyon
otthon rettentően megfogyott, mert a tíz esztendő alatt az ujjnyi széles
szalag tenyérnyire nőtt meg s ez a kis külömbség először a rétet, azután
a buzaföldet ette meg, s ámbár a sok mosott szalag és tekintetes czím
mind megvan, de a rétet és buzaföldet a szomszédéhoz mérték, és az úrfi
hiába vakarja a fejét, mert biz abban sincsen, pedig ugyan jó volna a jó
tanács, mert a tekintetes titulust nem lehet betálalni, s a mellett
fölkopik az álla.
Persze, most már az ifjú úr is belátja, hogy jobb lett volna valamit
tanulni; de már késő és szégyen tanuláshoz fogni; tehát megkisérti a
tekintetes czímet, mi hasznát lehetne még venni. – Házról-házra kujtorog
most, atyafiságba keveredik az egész világgal, és minden ismerőstől
kölcsön kér, a mennyit adnak. Korhely pajtások közt hűséges jó barát, jó
pénzért bolondnak is beáll – ennyi maradt meg a régi vagyonból: –
tekintetes úr most.
Szomorú kép, – sokkal rongyosabb, mint mutogatni kivánná az ember, és
jaj annak, kit az apai és anyai gőg idáig vitt; pedig számosan vannak
még a józanabbaknak szomorú például.
Baltay féltette a fiút, de midőn az eleven eszű gyermeknek előmenetelét
látta, végig gondolt terjedt birtokain s neve becsülete mellé, azt
gondolá, nem rosszul illenék, ha a fiút okos embernek mondaná mindenki.
Ebéd alatt engedékenyebb volt, mint máskor, és eltűrte, hogy a gyermek a
maga eszéből beszéljen valamit, s föltette, hogy délután nem alszik, ha
kínjára esik is, hanem lemegy a kertbe.
Az álom oda nehezkedett a szempillákra, Baltay mindenkép erőlködött,
hogy elverje a megszokott vendéget, de az végtére is erősebb volt, s az
öreg úr a zsölleszékben uzsonnáig aludt.
András az alatt a lugasban üldögélt, s a fiú egyre-másra mondta a sok
történetet, s már az uzsonna-idő is elérkezett, mikor az öreg úr
kidörgölvén szemeiből az álmot, a kövér fűben oldalt került a lugasnak,
s már messziről hallgatta, mikor a fiú javában mondta a verset:
A magyarnak már szokása,
Hogy a jussát nem hagyja;
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is odadja.
András két könyökére dülve hallgatta a fiút, az öreg úr pedig mindinkább
közelgetett, s édes örömmel telt meg, hogy a fiú már is mennyit
összetanult.
Baltay szerette volna a fiút összeölelgetni, de ezt szégyenlette András
előtt; hanem elment a kertnek csavargó utain, szüntelen a verseket
mondogatván, melyek emlékéből többé ki nem mosódának.
Szivén találta az egyszerű kis versszak, s ő nem kérdezvén igaz urát,
megtanulta, és szinte vágyott az alkalomra, hogy illő módon elmondhassa,
s e buzgóságban annyira ment, hogy valóban megéhezte az alkalmat, hogy
az ingét is odaadhassa; csak már jőne valaki és kérje.
Nem kellett sokáig várakozni, az 1809-diki fölkelést kezdték mindenfelől
sürgölni, s a büszke magyarnak jól esett, hogy a megyei alispán díszes
környezettel őt is megkereste, hogy a vagyonához képest részt vegyen a
haza védelmében.
A szomszédos megyék vegyes küldöttségben egyesültek az erőt felkölteni,
s a többi közt őrnagyi ruhában látjuk Kisfaludyt, kinek neve éppen ezen
időben szaladta meg az országot.
Baltay előtt bemutattaték a küldöttség, hanem ez a bemutatás oly futólag
történt, hogy a nevek közül a Kisfaludy név Baltayt éppen nem érinté,
annál inkább, mert az alispán nem annyira az írót, mint az őrnagyot
mutatá be, ki éppen most vette a parancsot, hogy a nádor mellett
segédtisztképen foglalkozzék.
Az alispán a háborúra vitte a beszédet.
– Megint közelít a franczia; – kezdi az alispán.
– De hegedűszóval csak nem fogadjuk őket! – mondja Baltay.
– Attól függ, – okoskodik az alispán, – hogy a nemzet milyen erőt fejt
ki.
– A ki eleven, az az ellenség elé megy!
– A megye reméli, hogy nagysád hazafiúi áldozatát nem vonja meg, – itt
van a nádori levél, melynek szavai szerint ő fensége érettünk jót állt,
tehát megvárja, hogy szavát ő is beválthassa.
– Beváltjuk, alispán úr, – mondja lelkesülten az öreg, – háromszáz lovam
van, – mindenikre ülhet egy ember, – írja fel alispán uram…
Az alispán írta.
– Ezeknek persze enni való is kell, – tehát enni valóval is én látom el
őket, – írja fel alispán úr ezt is.
Az alispán írta.
A mennyi készpénz a pénztárban van, megszámláljuk, – azt is odaadom, –
írja föl alispán uram a többi után.
Az alispán már sokallani kezdé a dolgot.
– Zabom is termett bőven, hála istennek, – hagyunk vetni valót, a többit
el lehet vinni a katonák után, ezt is írja fel a tekintetes alispán úr.
– Isten ugyse, sok lesz, – mondja az alispán, – ennyit nem kívánunk.
– Alispán úr! – mondja Baltay, – ki van rám vetve, hogy mennyit adjak?
– Nincsen olyan törvény, mely e tekintetben kényszeríthetné nagysádat.
– Én is azt gondoltam, – teszi hozzá Baltay – mivel nem parancsolták,
hát annyit adok, a mennyi tőlem kitelhetik.
– Ennyi mégis sok lesz, nagyságos uram!
– Én meg azt mondom, hogy nem sok, – szép szóért többet megteszen az
ember, mint erőszakért, mert:
A magyarnak már szokása,
Hogy a jussát nem hagyja;
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is odadja.
Meghatotta a környezetet a háziúrnak lelkesedése, s egymás kezét
szorongaták a küldöttség tagjai, Kisfaludy pedig egy ablakmélyedésbe
húzódva kinézett a szabadba, lelkét beárnyékozta egy édes érzelem, hisz
élő tanuja most, hogy lelkes gondolatai mint terjednek szét, s a
lelkesülés órájában a szorongó honfi kebel az ő szavainak segedelméhez
menekül.
Andrásnak éppen akkor dolga volt a teremben s midőn Baltay az alispánnak
rendre számolá az adományt, szerette volna a nagyságos úrnak kezét
megcsókolni s a mint az úr egyik ajánlatát a másik után tette, azonképen
gondolá ő is, hogy most a jobb kezét, most meg a balt csókolná meg, s
mikor az úr az adományokból még sem fogyott ki, azt gondolja András,
hogy még a lábát is megcsókolná, végre midőn a versekhez ért az öreg,
nem talált egyéb megcsókolni valót, mint azt a nyomot, a hova az öreg úr
letenné a lábát.
Becsületet hozott a szakácsné a házra, mert a vendégeket illendően
ellátta, s midőn a vendégek elbúcsúzának, András az udvaron csinált
rendet az előljáró kocsik közt, s hol az őrnagynak szürke köpönyegét
látta, kiváló gondoskodással nézett meg mindent, hogy az utazónak
kényelméből mi se hiányozzék.
Imre még ekkor nem vett részt a nagyobbak társaságában, mert a régi
házaknál a gyereknek nem engednek szót az öregebbek között, hanem András
úgy intézte a dolgot, hogy Imre kéznél legyen, midőn a vendégek kocsikra
ülnek.
– Csak itt maradjon az úrfi, – mondja András Imrének, – jól vigyázzon,
messziről is megismerheti, kopasz feje van, egyik sem hasonlít hozzá,
nem is tudom, mitől kopaszkodott volna meg a többi!… okoskodik András,…
ahun a!… most már jőnek.
– Csak közelről megláthassam! – sóvárog a remegő fiú.
– Mindjárt meglátjuk, úrfi! – biztatja András az érkezők felé nézve, kik
közül éppen Kisfaludy vált ki legelőször, s rögtön a kocsi felé tartott.
András annyira meglepeték, hogy hirtelenében nem tudott szólni, hanem a
karjába kapaszkodó fiút könyökével érinté, s midőn Kisfaludy a kocsihoz
ért, s a hágcsón fölkapaszkodék, András oldalt súgja a meglepett fiúhoz:
– Most nyuljon a ruhájához!
– Már érintettem! – felelt a fiú kegyelettel, ifjú lelkesedésében
érezvén a boldogságot, mi az ilyen nagy embernek közelségéből kiárad.
Kisfaludy leült, de a mint hirtelen elhelyezkedék, meglátta a lelkes
arczú fiút, ki egészen rábámult, s e tekintetet nem tudta kérdés nélkül
kiállni.
– Kié ez a szép fiú?
– Én Baltay Imre vagyok! – felel a gyermek elpirulva.
– Kedves fiam, – kövesse bátyja nyomdokait, – mondja Kisfaludy a még
gyermek ifjúnak kezet nyujtva, ki azért egész félénkséggel nyult.
– Csókolja meg! – mondja hirtelen az öreg András, úgy hogy Kisfaludy is
megértette. Kisfaludy későn akarta visszahúzni kezét; de már akkor az
ifjúnak ajkai érinték, éppen midőn azt mondja Kisfaludy egészen
tréfálva:
– Kedves fiam, – talán püspöknek nézett?
– Kisfaludy Sándornak csókoltam kezet! – magyarázza a gyermek kisugárzó
arczczal, – mi a költőre sem téveszté el a hatást, s e sajátszerű
tiszteletadót beszámolá a kegyeletnek, a mi olyan jutalom, hogy
aranynyal fölmérni még eddig nem tudták.
A költő fölvoná a fiút a hágcsóra, homlokát megcsókolá, s egy pillantást
váltva még vele, a többi után indult, de még a távolból is néhányszor
visszaintegetett.
A mint a vendégek elmentek, Imre a kertbe ment el, Baltay pedig
Andrással maradt a nagy udvaron, hol növendék fák bokrosíták meg a
térséget, s az uraság szívesen elbabrált az új hajtású fák közt,
melyeknek nagy részét maga ültetgette.
– No, András, elfáradt kend? kérdi az uraság.
– Ilyen embereknek szívesen szolgál az ember, akár meddig volnának itt.
– Szeretem, hogy nem kerülték el a házat, – jegyzi meg az úr, – nagy
örömöm telt bennük; hanem az a katona, az az őrnagy nagyon szótalan
ember.
– Pedig annak legtöbb elbeszélni valója volna, ha megszólamlanék.
– Tapasztalt ember lehet, – hagyá helybe Baltay, nem gondolván az igazi
okra, hanem az elválási körülményekre czélozva mondja, – láttam, Imrét
megcsókolta.
– Szép becsület az ifiúrnak, hanem meg is érdemlette, – bizonykolá
András, – legalább olyant mond, a mit nem úgy súgnak neki.
– Hallja kend András, – most az a fiú már tanítja kendet? – tréfála az
öreg.
– Nojsz az még nem nagy csoda, nagyságos uram, – én rólam könnyen
lemosta egy zápor az iskolaport, hanem azt tartom, más is tanult már
attól valamit. – Az öreg elvörösödött, hanem megint összeszedte magát,
hisz legbizalmasabb embere előtt nincs mit eltagadni, tehát azt mondja:
– Észrevette kend, mikor a lugasnál a gyereket hallgattam?
– Már messziről láttam, – s a mit akkor hallott nagyságos uram, tudom,
nem feledte el.
– Azt is hallotta kend?
– Jobban megörültem neki, mintha lakodalomba hívnának.
– Biz az, hallja kend, olyan mondás, hogy megtanulhatja az ember, akárki
csinálta.
– Én megmondom, ki csinálta.
– No ugyan ki?
– Az az őrnagy, ki az úrfit megcsókolta, – Kisfaludy Sándor a neve.
– De bánom, hogy ezt előbb nem tudtam! – kiált föl Baltay, fejét
megcsóválva, – már mégis szerettem volna megkérdezni, hogy ehhez a
vershez van-e még több?
– No még mennyi! nagyságos uram, – Imre úrfi mindjárt elmondja könyv
nélkül.
– Mit gondol kend, András, – én kérdezzek ilyent a gyerektől?
– Jobb lesz most elkezdeni, nagyságos uram, mert ha ez a gyerek úgy
elhalad, a hogy most megindult, – véli András – attól félek, majd messze
maradunk el tőle.
*
Baltay addig gondolkodott, hogy Andrást még sem tudta letorkolni; hanem
rászánta magát, hogy ha nem tanul is a fiatalabbtól, de legalább
meghallgatja, mit tud?