Baltaynak embere Körmendre ért és átadta a levelet Csapó úrnak, a ki
először saját szemeinek sem akart hinni, hanem szóval is kérdé a
megbizottat:
– Hát miért is jött, édes jó barátom?
– A Baltay-pörért jöttem! – mondja a megbizott elég világosan, mire
aztán megint elolvasta Csapó a levelet s midőn tökéletesen meggyőződött,
hogy jól látott, jól hallott, s fölül reá nem is álmodik, tehát mint
afféle tapasztalt ember tudta, hogy itt hasztalanul kötekedik, ha csak
az egyik bajból többet nem akar csinálni – minthogy a jószágkormányzó,
az öreg Hegedüs is jelen volt szobájában, rövid tanácskozás után
nyugtatvány mellett és tanuk előtt a pört átadták Baltay megbizottjának.
A fiók üresen maradt. Csapó a rátűzött engedélyt levette és a fiókba
helyezé, hogy egykori utódjának intőpéldául szolgáljon arra, hogy
valakit, még a legjobb barátját is óvakodva ereszsze be arra a helyre,
melynek erős zárai nemcsak őrei, hanem bizonyságai annak, hogy féltett
tárgyakat őriznek.
A megbizott hazaért, Baltay végig nézé az irományokat, s meggyőződék,
hogy valóban meg van az egész pör, s rendelkezést tett, hogy tovább
folytattassék és Galibának írt Pestre, hogy az átvételre jelenjen meg.
András Keszthelyen volt, egy nagy kocsi teherrel ment az ifiúr után, ki
néhány esztendő mulva már megnőtt és szedte magába a tudományokat, még
pedig oly nagy szorgalommal, hogy osztályában legelső volt; nemcsak
azért, mert a tanítók az öreg úrnak kedvezni akartak, de mert a
szorgalomnak meg kellett adni megérdemlett bérét.
Midőn András hazajött, alig várta, hogy a kocsiról leszállhasson és a
nagyságos úrnak elmondhasson minden jót az ifjú úrról, kit a tisztelendő
urak nem győztek eléggé dicsérni.
– Megjött kend András?
– Hála Istennek, itthon vagyok! – hagyja rá András – látom, a nagyságos
urat is friss egészségben találom.
– Látta kend a gyereket?
– Hát nem azért küldött a nagyságos úr, hogy megnézzem?
– Tudom, sovány szegény gyerek.
– Ejnye, nagyságos uram, hát hizlalni küldte Keszthelyre?
– Adott kend neki a kalácsból?
– Én csak meg nem ettem előle, – dünnyög András.
– Persze meglátszik rajta a városi levegő!
– Hiába kérdezkedik a nagyságos úr, azt nem mondom, hogy megárt neki a
tanulás, pedig ugyancsak legelső ember ám valamennyi között.
– Tudtam!… mondja Baltay duzzogva – hogy azok a… barátok kenyér helyett
betüvel tartják.
– Olyan egészséges, mint a makk, – kövér, mint a duda; ezt láttam; hanem
hogy megméressem, azt nem parancsolta a nagyságos úr – mondja András
kiterítve az oskolai sorozatot és vastag ujjával odabökött, hol az
úrfinak neve osztályában legelől áll.
– Mi ez?
– Itt az úrfinak neve legelől, hanem nem is tették ám oda hiába.
– Hátrább is jó lett volna.
– De nem lett volna, – mondja András – kérdeztem én azokat a tisztelendő
urakat, hogy már mi lesz olyanokból, kik itt hátrább vannak – mutatja
András a sorozatnak derekán levő neveket – de biz elhiheti nagyságos
uram, azok a tisztelendő urak nem igen beszéltek fölebb a vargaságnál,
hacsak az apa készre nem akarja hazavinni.
– No hát mit tud az a gyerek?
– Mindjárt megmondom, nagyságos uram, először is kivetette nekem
krétával, hogy mióta élek, mennyi napot, hány minutumot éltem.
– Ezt piros kukoriczán maga is kiböködhette volna kend.
– Igen, ha nagyságos uram el nem téveszteti velem egy nap ötvenszer;
hanem az úrfi alig tett egy-két rántást, mindjárt kivetette.
– Hát még?
– Azt is megmagyarázta nekem, hogy a föld forog a nap körül.
– Tudhatta volna kend a bibliából, hisz ott van, hogy Józsue
megállította a napot, az pedig nincsen ott, hogy megint odább indította
volna.
– Nojsz kiabálhat most Józsue uram, a mennyit akar – véli András –
tudom, nem indulna meg a nap itéletnapig sem; mert hisz, nagyságos uram,
megmagyarázta nekem az úrfi szépen, – példának okáért elmondá,
mennyiszer csal meg a szem, hisz holdvilágos éjjelen néha egyik felhő a
másikat kergeti a hold alatt, s majdnem megesküdnék az ember, hogy nem a
felhő szalad, hanem a hold.
– Bizony meglódította kend alatt a földet.
– El is vitt az úrfi egy gömbölyű jószágon a világ másik oldalára is.
– Ott is volt kend?
– Bárcsak lettem volna, nem adnám, Isten tudja miért.
– De most már csak nem indul meg kend?
– Nojsz itthon maradok, ne féljen a nagyságos úr – vigasztalá András –
nem nekem való már az olyan mesterség, hanem ha mostani eszemmel olyan
fiatal lehetnék, mint az ifiúr…
– Hohó! – vág közbe Baltay – talán az a gyerek mondott valamit?
– De még mennyit! – válaszolt András – még azt is mondta, hogy oda is
szeretne elmenni, a hol a fehér medvék vannak.
– No, csak azt lesse, – mondja az öreg, – hogy én medvék után ereszszem,
bolond ember az, ki az után mászkál, a mit helyébe hoznak, hisz én
ezelőtt tíz esztendővel Pesten egy huszasért néztem meg.
– Talán festett volt.
– Üsse meg a kő, legalább a fösték árába én is fizettem valamit, és
imigyen nem néztem, hanem azért az ifiúr is megelégedhetik vele, ha
festett medvét lát is.
– Dejsz az majd megnézi, hogy mit mutatnak neki.
– Gondolja kend?
– Nemcsak gondolom, hanem tudom; mert elhiheti, nagyságos uram, jobb
lesz, ha tisztelendő úr sem kérdezget tőle annyit, mint eddig szokott,
mikor az ifiúr haza jött; mert a tisztelendő úr is csak azt kérdezi, a
mit maga tud; hanem már azt is mondja ám az urfi, hogy majd ezután ő
kérdezi ám a tisztelendő urat.
– A manót? – mondja nevetve Baltay, ki nem igen bánta volna, hogy a pap
belesüljön; mert nagyon szeretett kérdezősködni, aztán ilyenkor Baltay
úr is adós maradt a felelettel; – de utóbb mégis meggondolta, hogy a fiu
egy lyukkal odább megy, s aztán urabátyját is kérdőre veszi. Épen e
miatt némileg elgondolkodván, később azt mondja:
– András!
– Tessék parancsolni!
– Hisz nem bánom, hogy az a gyerek nem lesz valami tökkel ütött fejű, –
hanem én a hordómba sem töltetek többet, mint a mi belefér, azaz: hogy
melléje nem folyatok; hanem azok a barátok agyontömik azt a gyereket,
mit gondol kend?
– Sohase féljen, nagyságos uram, azoknak is csak olyan nagy a kanaluk,
mint a mienk, az sem nagyobb, mint mekkora befér az ember szájába.
– Én a könyveket értem, hallja kend, nem a gombóczot.
– Nem is a gombóczért vittük oda; mert gombócz itthon is van, hanem a
könyvekért.
– A kellene még, hogy a csibe tanítsa a kotlóst. – Aggódék Baltay.
– Már nagyságos uram, pedig az úgy lesz, hanem azért se baj, mert én
láttam elég tyúkot, midőn a réczefiakat vezette, eleinte féltette a
tyúk, hogy a vízbe fulnak, és röstelte, hogy utánuk nem mehetett; de
utóbb volt annyi esze, úgy tette magát, mintha maga is utánuk mehetne,
ha akarna; de nem megy.
Baltay elhallgatott, a szó értelmesen lőn mondva, s addig gondolkozott
rajta, hogy András nem kapván feleletet, körülnézett, s meglátta a pört.
– Hát ez mi, nagyságos uram?
– Jó, hogy szól kend, tegye zár alá, hogy megint el ne tévedjen.
András hirtelenében nem tudott szólni, hanem fölnyalábolta a pört, s
elvitte a szomszéd terembe, de érezte, hogy szivén nehezebb a fájdalom,
mint a mennyit a pör nyom, pedig azon is van mit megemelinteni.
Ugyanez órában és e perczben lépett be a herczeghez Csapó, arczán mély
bánat ült, érezte, hogy nem a legkellemesebb hirt hozza, de eltitkolni
úgy sem lehetett már.