A pécsi nagy kórház felügyelője megdöbbent, midőn Budáról a vizsgálat
elrendelteték; azonban ily roppant intézetben oly tömeg ember és annyi
segéd közt a hiba addig ment kézről-kézre, hogy végre elmosódék.
A felügyelő egy pillanatra sem tagadá a kiadott bizonyítványt, mely az
elkövetett hibának igen természetes következménye lőn, azonban mielőtt
bevárná az elbocsátást, megsúgták neki, hogy állomásáról mondjon le, s
menjen minél messzebb, hogy további vizsgálódásoknak tárgyává ne legyen.
Sehogy sem birt a szerencsétlen ember tisztán visszaemlékezni, azt ugyan
nem feledte el, hogy valami végakaratot írt alá, melyet azonban nem
kapott kézbe, mert a végrendelkező és tanu közül az egyik, nem tudta
melyik, életben maradt.
De végre is hasztalan tünődik már a dolgon, azért összeszedvén
ingóságait, elment, hogy minél előbb kiérjen az országból, hol többé
megmaradni nem akart ilyen szerencsétlenség miatt, mely akár mikor méltó
szemrehányásra adna okot, ámbár ő magát bűnösnek érezni sehogy sem
tudta.
Már Vasmegyét is elérte, s az akkori viszonyok miatt az alispánnál kelle
magát jelentenie, hogy a megyén át a szomszéd országba mehessen.
Épen azon időben az alispán mindenfelé fogdostatta az orvosokat,
minthogy a hadjáratok, kivált az országszéli megyék orvosait szerfelett
igénybe vették, tehát az alispán minden áron lebeszélni törekedett az
orvost az elmenésről, hogy a környéknek megtarthassa.
Szép szó, igéret és rábeszélés nem akartak eredményre vezetni; utóbb az
alispán azt mondja:
– Nem eresztem el az urat.
– Én legjobban szeretném, ha maradhatnék – mondja az orvos.
– Akkor meg hát épen nem eresztem el az urat.
– És ha mégis el akarok menni? – okoskodik az orvos.
– Akkor vasra veretem az urat, még pedig mindaddig, míg ide nem szokik.
– Adja ezt írásban az alispán úr!
– Egy példányban akarja az úr, vagy százban?
– Egyben is elegendő lesz – végzi be az orvos megnyugodva, s midőn így
erőnek erejével elhelyezteték, erősen föltette magában, hogy hivatásának
szentelendi magát egész buzgalommal s ha már egy hiba követteték el az ő
rováásra, de az ő tudta nélkül, legalább másodikra nem ad okot.
Az orvos nem sok idő mulva nagy tekintélyre vergődött, s az alispánnal
egy helyütt lakván, nemsokára az alispánnak testi-lelki barátja s
egyszersmind asztali rendes vendége lőn.
Már az orvos tökéletesen megnyerte mind a környékbelieknek, mind az
alispánnak becsülését, midőn egy napon jóval alkonyat előtt négy táltos
állított be az udvarra s a csinos hintóból Galiba Pál uram lépett ki az
alispánnak nagy csodálkozására, minthogy Galiba Pálnak egykor jurátus
barátja volt és az egykori pajtás ily váratlanul s ily gyönyörű fogaton
hajtat be.
A szokásos ölelkezések után a vendéget megjártatták a gazdaság körül, s
az alispán megmutogatván mindenét, nem győzte mutogatás közben is
dicsérni a gyönyörű fogatot s mindjárt ajánlkozott akár cserére, akár
pedig vevőnek, ha Galiba Pál az alkut nem utalja vissza.
Az orvos épen otthon volt s tanuja volt az elfogadásnak, valamint az
egész beszélgetésnek, s minthogy az alispán nagy kedvet mutatott a
megvételhez, az orvos is mindent elkövetett, hogy Galiba urat eladásra
birja.
Midőn az alispán egy pillanatra bement, hogy vendégének ellátásáról
gondoskodhassék, az orvos még mindig a lovakról beszélt és utóbb azt
mondja:
– Saját kedvéért válogatta össze őket a tekintetes úr?
– A világért sem – felel Galiba – nekem mindegy, ló vagy ló, csak magam
ne legyek kénytelen a kocsit húzni.
– És mégis oly makacsul ragaszkodik hozzájuk?
– Ajándéknak szántam őket.
– Az már más! – mondja az orvos – így nem unszolom önt többé – fejezi be
a beszédét, minthogy épen jött már az alispán is, ki aztán egészen más
tárgyra tért át.
– Rég eljöttél Pestről, barátom? – kérdé az alispán.
– Még a törvényszünet idején.
– S mikor mégy vissza?
– Minél előbb, hogy a törvényszünet végére megint otthon legyek; mert
tudod barátom – mondja a prókátor – hogy mi szegény prókátorok mások
bolondjai vagyunk, mások összevesznek, aztán nekünk kell helyettük is
czivakodnunk.
– Nos, ki helyett kell legtöbbet czivakodnod?
– Száz, meg száz helyett, barátom; képzelj magadnak néhány száz
ypszilonnal végződő nevet, melynek ismét annyi száz ypszilonnal végződő
nevű ellensége van, aztán keverd őket össze úgy, hogy egyik ypszilon
alul, a másik fölül légyen s készen van az egész perpatvar, legföljebb
még ha az volna, hogy a-b-czé rendben mondjam el a sok ypszilont,
például Almásy, Agárdy, Aggfalvy, Bakay, Baltay…
– Megálj barátom, – mondja az alispán – Baltayt mondád?
– Igen, Baltayt, értem a senior Baltay-ágat, én vagyok az öregnek
tabuláris prókátora.
– A Baltay-család valami rokonságban van a Batthyányiakkal?
– Legföljebb Ádámról – mondja Galiba – minthogy Noéig vissza tudom vinni
a Baltay-család genealogiáját.
– Furcsa – mondja az alispán – s a Baltay contra Baltay-pör mégis a
körmendi levéltárban van!
– Ha ott van! – mondja Galiba egész hidegvérűséggel, mintha csak egy
legyet akarna megfogni.
– Saját szemeimmel láttam! – bizonykodja amaz – egy külön fiók előtt
láttam heverni az egész nagy pörcsomót, még beszéltem is róla Csapóval,
a levéltárnokkal.
Ennyi elég volt Galibának s minthogy visszamenőben épen az istállók
előtt mentek el, Galiba azt mondja az alispánnak:
– Barátom, csakugyan annyira megszeretted azt a négy lovat?
– Ha eladó szándékod van, én könnyen megalkuszom, tehát mi az áruk?
– Tied a négy ló! – mondja Galiba, kezet nyújtván az alispánnak.
– Ha megalkuszunk, barátom! – mondja az alispán.
– Megalkudtunk, ki is vagyok fizetve – vigyorog amaz – még a hintót is
itt hagyom.
– Nem addig van az, – véli a másik – ilyen négy lovat nem adnak ingyen.
– Te nem is gondolod, barátom, hogy előbb nekem minő fontos dolgot
mondtál.
– Azt mondám, hogy a Baltay-pör a körmendi levéltárban van.
– Nekem ez a hír, édes barátom, épen egy pesti házat ér, s így átlátod,
hogy e tudósításért igen könnyen adhatok négy lovat és egy hintót.
Épen jött a megyei huszár, hogy vacsorára hívja az urakat, kik a
meghívásra a belső osztályokba mentek, hanem az alispán végtelenül
elkedvetlenedett, mert érezte, hogy meggondolatlan beszédével a prókátor
kezébe bizonyosan igen drága fegyvert adott akárki ellen és akárki
mellett, egyszersmind visszaélt azon szívességgel, hogy a levéltárba
bocsátotta a herczeg.
Az orvos tanuja levén a beszélgetésnek, hirtelen észrevette, hogy az
alispán elkedvetlenedett, s épen ennek elpalástolása miatt az orvos
végtelen bőbeszédű lőn, s az ügyvéddel hosszú vitába keveredett, hogy az
alispán kedvetlensége a vendéglátást meg ne zavarja.
Galiba szenvedélyes veszekedő lévén, kapott az alkalmon, minthogy épen
saját mesterségét kelle védelmeznie, egyszersmind megtámadta az orvosi
tudományt, melybe minden vénasszony belekottyan.
– Az nem bizonyít semmit – mondja az orvos – mert a vénasszonyok
veszekedni is tudnak, épen úgy, mint valamely kitanult prókátor.
Ez jó belyen talált, Galiba kénytelen volt más kerülőt csinálni, hogy
tüzelése sikeresebb legyen; mert úgy látszik, az orvos elszánta magát a
veszekedésre, még ha gorombaságra kerülne is a dolog – pedig Galiba nem
igen szerette volna, hogy egy falusi orvosság-kotyvasztó kifogjon egy
híres pesti prókátoron, azért tovább folytatta az ostromot.
– Nos, amice, mit akar adni az orvos?
– Életet! – viszonzá a másik.
– Haszontalan munka – felesel a prókátor – végtére is minden ember
meghal előbb vagy utóbb, kevés a különbség, hanem az igazság, drága
barátom, az igazság, azt keressük mi.
– Pörrel és pedig minden pörben ketten keresik – beszél amaz – egyik
fölül keresi, a másik alul, aztán jaj neked, szegény igazság; mire
meglelnek, csakugyan letépnek rólad minden ruhát a prókátorok.
– Végre mégis megtaláljuk!
– Meztelenre vetkőztetve – nevet az orvos.
– Ó domine! levegőből nem élhet a prókátor – véli az ügyvéd, megértve a
czélzást – a pap az oltárról él.
– De csak azzal, mit áldozatul hoznak, s az áldozatnak torkára nem
teszen kést.
Galiba Pál uram nagyon megszorult az orvos körmei közt és nagyon
megörült, hogy a vacsorának vége lett, különben az orvos irgalmatlanul
megmelleszti; hanem a beszélgetés a vacsora végén befejezteték s midőn a
mellékterembe értek, az alispán karonfogá Galibát, mire az orvos
elmaradt.
– Barátom! – szólal meg az alispán – én elég meggondolatlan valék
kimondani olyan dolgot, minek tudomásához véletlen juték és csak most
tudom, hogy annak nagy behatása leend, mint saját szavaidból gyanítom.
Édes barátom!… mondja az alispán – szavamat visszahúzni nem áll
hatalmamban; de egyet kérek tőled.
– Mi lenne az? – kérdé Galiba.
– Beteges ember vagyok – nem hiszem, hogy nagyon sokáig vigyem; míg
élek, ne keressétek e pört – nem akarnám, hogy a herczeg
szemrehányásokat tegyen önmagának énmiattam.
Galiba nem tehetett egyebet, kezet adott és megfogadta becsületszavára.
Az orvos bejött, s minthogy előbb úgyis tanu volt, az alispán ismétlé a
dolgot az orvos előtt, hogy némileg e bizonyság által lekötve legyen
Galiba, ki előbbeni igéretét az orvos előtt ismétlé.
Galiba könnyen beláthatta, hogy ő most már kellemetlen vendég a háznál,
másnap menni akart, csak annyit várt, hogy az alispántól elbúcsúzhassék;
de nagyon sokáig kelle várnia, mert az alispán nem hagyhatá el ágyát,
hova a tegnapi fölindulás fektette, s így Galiba csupa kénytelenségből
is várakozott.
A kis udvari kertben járkált szórakozás kedveért, hova később az orvos
is leérkezett.
– Nos, hogy van az alispán? – kérdé Galiba.
– Elég rosszul! – felel az orvos.
– Orvos úr! – mondja a prókátor – beláthatja, hogy én átkozott bolond
igéretet tettem!
– Jó, tehát ne tartsa meg.
– Azt mondja ön?
– Én ezt nem preskribálom – mondja az orvos – hanem tehet ön, a mi
tetszik, ha a becsületszónak korlátja nem akadályozza.
– Barátom – mondja Galiba – én prókátor vagyok…
– Én meg orvos… – szól közbe a másik.
– Tehát ön nem is tudja megitélni, hogy én principálisomtól nem arra
vagyok megbizva, hogy ügye ellen tegyek, hanem ügye mellett kövessek el
mindent.
– Ezt értem!
– Annál jobb, úgy megitélheti ön a dolgot, hogy én principálisom ellen
tettem; épen azért, mielőtt határozottan tehetnék valamit, kérdem orvos
urat… meddig élhet ez az ember?
– Én orvos vagyok, uram, és nem kártyavető.
– Vigye patvar a tréfáját, orvos úr… nem akarom én, hogy kártyából
beszéljen nekem, hanem a mint tegnap mondám, én e puszta tudósításért
egy pesti házat kapok.
– Tehát önnek érdekében van, azt mielőbb megkapni?
– Természetesen!
– Ugyan miért nem mondta ezt mindjárt? – mondja fölkaczagva az orvos.
– Ah, orvos úr az én emberem.
– Tessék velem parancsolni! – szól az orvos, egészen neki engedvén magát
a derültségnek.
– Orvos barátom – mondja Galiba – ön okos ember.
– És mivel tudnám azt leginkább bebizonyítani?
– Ha megmondaná, mennyi ideig kellene nekem várnom!
– Vagy tizenöt esztendeig! – mondja az orvos elég érthetőleg, mire
Galiba majd hanyatt vágta magát, hanem az orvos hozzáteszi még, –
kivévén, ha…
– Mit ha? – kap a szóba egész mohósággal a prókátor, egyszersmind
folytatja: orvos barátom bizonyosan valami okosat gondolt?
– Tehát én tőlem várja ön azt a szót, mely a pesti házba fogja önt
beültetni?
– Barátom, – mondja Galiba, karon fogva az orvost – aa alispán végtére
is nagy úr, s nekem sok alkalmatlanságot csinálhat, ha akarata ellenére
nyúlnék a dologhoz…
– Az igen hihető – véli az orvos.
– Épen azért kérem, mi volna a kivétel?
– Ha előbb meghalna.
– Orvos barátom nagyon szereti a tréfát, pedig én igen komolyan
beszélek.
– Hasonlókép azt cselekszem!
– Annál jobb – mondja az ügyvéd – én most elmegyek. Esztendeig várok, ha
addig meg nem hal… nem őrzöm a titkot.
– Bizony nagy szivességet tenne önnel az alispán, ha addig meghalna,
mire ön haza ér.
– Biz én nem haragudnám érte – mondja Galiba – mert azt csak át
méltóztatik látni, hogy engem ilyen bolond föltétel nagyon megkárosít?
– Na, ha meghal egy évnél előbb, megirom önnek.
– Ezer darab aranyat kap ön azért a levélért – értette, orvos barátom?
– Szóról-szóra! – mondja az orvos, elnyomván indulatát, bekisérvén a
prókátort, ki, minthogy az alispán aludt, kocsira ült, de a legközelebbi
városból visszaküldte a négylovas fogatot az alispánnak.
Az orvos elbeszélé az alispánnak, min töri Galiba uram a fejét,
egyszersmind felháborodván azon, hogy neki ajándékul hagyta lovait, újra
lázrohamba esett, de mielőtt ez állapot válsága következnék, megbizá az
orvost, hogy Baltayt körülményesen tudósítsa, hogy ha már Galiba tudja
is a titkot, legalább az árát ne élvezhesse és Baltay ne Galibától tudja
meg.
Egyszersmind elküldi a négy lovat tekintetes Galiba úrnak Pestre,
legalább ha nem nyer semmit, ne is fizessen rá.
Az orvos kitünő gonddal ápolá betegét, s midőn a rohamok némileg
megszűntek, s a beteg csendes álomba merült, az orvos egy kurta levélben
tudatá Baltayval, hogy a pör a körmendi levéltárban fekszik.
Nem lévén egyéb magyarázat a levélben, Baltay el nem tudta gondolni,
hogy mi körülmények nyomán jut ő a pörnek fölfedezéséhez, azért semmi
sem tartóztatá vissza, hogy egy biztos emberét Körmendre küldje átvenni
az irományokat. Galibának pedig a következő levéllel kedveskedett:
Ügyvéd úr! Ma kaptam tudósítást, hogy a Baltay contra Baltay-pör a
körmendi levéltárban fekszik – tehát most már ne vesződjék a kereséssel,
hanem küldje vissza az iratomat, mely szerint a pör fölkutatásáért pesti
házamat odaigértem. A mi eddigi költségeit illeti, azokra nézve adjon
hiteles kimutatást, egy fillérig megtérítem. Maradtam jóakarója Baltay
m. k.
Midőn a levél Pestre érkezett, Galiba már otthon volt, még pedig a
legnagyobb örömben; mert az ovros épen most írta, hogy az alispán
meghalt s így a titoktartás többé nem kötelezi – de még a lovakat is
visszaküldi, valamint az orvos sem számol az ezer aranyra; mert neki
hasonló ajándékra semmi szüksége sincs.
– Annál jobb! – mondja Galiba, körültekintvén a házban, hol eddig
konvenczióból, ezután pedig már tulajdoni jogánál fogva lakik, s épen
levélírásra szánta magát, midőn a levélhordó betoppan egy másik
levéllel, mely Baltaytól jött.
A két különböző levél elolvasása közt csak annyi idő telt el, mennyi
épen elég arra, hogy az ember a padlásról a pinczébe érjen – hanem mire
a levélolvasásnak vége lett, Galiba épen olyan furcsán érezte magát,
mintha csakugyan a padlásról a pinczébe esett volna; és már várta, hogy
most mindjárt megüti a guta.
A várt vendég azonban elmaradt, s bár egyelőre elveszté étvágyát, mert
egész huszonnégy óráig semmit sem evett, utóbb azonban addig harangozták
a delet, hogy Galiba úrnak is eszébe jutott az evés és mint tudjuk,
elvitázhatlanul javulás útján van az olyan beteg, ki egy rendes ebédet
étvágygyal tud megenni gyomorfájás nélkül.