Volt valaha egy uraság, kinek tót jobbágyai mindenre megesküdtek volna,
hogy az ördög minden éjjel megjő a faluba, s a mi több, látták, hogy –
hajdu képében jár.
Én ugyan nem akarok megesküdni arra, a mit egy tót ember hisz; de annyi
mindenesetre gyanus, hogy miért nézik a hajdut is ördögnek? s ha tán
önök éppen ebből bővebb magyarázatot tudnak kihozni, úgy igen könnyü
bebizonyítani, hogy az ördög csakugyan sürűn meglátogatja ezt a
nyomoruságos földet, s ha már kénytelenek vagyunk éppen e korrajzban
ördögöt czitálni, – úgy a tót jobbágyak némi példájára mondjuk, hogy e
korrajzban az ördög prókátor képében jár, igaz nevén pedig Galiba Pál
teins urnak hivják.
Minthogy pedig az ördögöt feketének mondják, kisértsük meg a rajzot, és
minél feketébbre lehet, annál feketébbre fessük.
Különböző nemű, rendű és rangú olvasóink kedveért a befeketítésnek is
különbözőnek kell lenni, s e tekintetben nem maradhatunk
általánosságoknál, ámbár istenben boldogult kedves anyám szerint a
prókátorok egy szálig mind pokolba mennek.
[Illustration: – Ez az? – kérdi Bowring.]
Az édes mamák kedveért csak annyit mondunk, hogy Galiba Pál teins urnak
daczára azon ötvenöt esztendőnek, mely ő felette, ő meg annak alatta
elsétált, nem volt felesége; pedig roppant vagyont összepörölt, s egy
feleséget és tizenkét gyermeket minden gond nélkül eltarthatott volna.
Ilyen fontos oknál fogva nem is kételkedem azon, hogy a szavazati
többség szerint Galiba Pál – «Pokol pozdorjája.»
Az édes papák véleményeinek megnyerésére döntő befolyással leend az édes
mamáké; ámbár a papák kedves kisasszonyaiknak nagy számánál fogva néha
különösen fölszólalásokat tesznek, s magam valék egyszer szem- és
fültanu, mikor egy nyolcz leánynyal megáldott (valóban áldásnak is igen
bőséges áldás) édes apa nem birván egyet is férjhez adni, végre e
szavakra fakadt: – nem bánnám, ha az ördög jőne, még annak is adnék
egyet.
A ki valaha felperes volt, és eszébe jut, hány tojás, hány sonka, hány
font irósvaj fér egy tabuláris prókátor gyomrába, valamint az is, hogy
hány tallért kell asztala sarkán feledni (átkozott feledékenység) és
mégis mennyi perköltséggel liquidál, az hamar készen lesz
szavazójegyével. Mit is kételkedtünk? ezeret teszünk egyre, a
szavazójegyre ez lesz irva: a prókátor még az ördögnél is rosszabb.
Az alpereseket kár is megkérdezni, – mert ha a prókátort az nem küldi
pokolra, kit exekválhat, – akkor bátran állítom, hogy az exekuczió a
legszebb diákszó, még a porczió és kontribucziónál is milliomszorta
szebb.
Saját meggyőződésünknél fogva Galiba Pál úr annyiból ördög, hogy pénzért
mindent megtesz, értsd a mi nem jó; – nála igazság, méltányosság,
keresztényszeretet, felebaráti érzelem még annyit sem nyom, mint a
mészárszékben a tüdő, máj, lép és dagadó, mit a mészáros nyomtatéknak
vet a szakácsné kosarába, s ha már éppen az ember nem eszi is meg
szivesen, de tart néha varjut, szarkát, vércsét, vagy mátyás-madarat és
szarkagábort, annak aztán jó izü eledel.
Galiba Pál úr egy pesti nagy házért mindazt megteszi, mit hamis
tanukkal, kézirat-utánzással, veszekedéssel, rágalommal és
megvesztegetéssel megtenni lehet, s minthogy az igéretet irásban birja,
rendkívül ösztönzi valami, hogy az igéret ne maradjon irott malaszt,
hanem az ige váljék testté.
A kurrens megjárta az országot nagy hiában, azonban Galiba Pál úr korán
sem esett kétségbe; mert a kurrenst részeg kántorok, ostoba falusi birák
olvasták, – tehát csak annyi a való, hogy ezek hirét sem hallották, s
így nem veszett le a kocsiról, különben valamelyik helységnek házánál
okvetetlenül beadták volna, mint haszonvehetetlen portékát; – mert ha
sonka lett volna, bizonyosan megeszi az, a ki megtalálja.
Fölebb kellett tehát kereskedni, ügyvédek, fizetéses táblabirák,
főjegyzők és alispánok körül; hol a nevezetesebb pörökben hol egyiknek,
hol másiknak okvetetlenül akad valami dolga, tehát itt-ott könnyen akad
ember, ki az eltévedt juhot csavarogni látta.
Galiba Pál úr megvette a legszebb hintót, mit akkor Pesten árultak,
elébe a legszebb négy lovat fogatta, mintha leánynézőbe menne, ámbár nem
oda ment, de mégsem csekélyebb fontosságú ügyben; s minthogy Galiba Pál
úr jártas-keltes ember az ilyen dologban, jól tudja, hol mit kell tenni
és adni; és ha már emberére akad, nem tehet úgy, mint a batanyai ember,
ki sokat hallott arról, hogy a birót meg szokták kenni, tehát egy csomó
hájat vitt magával, és a tekintetes szolgabiró uram markát egy darab
hájjal, a szónak szoros értelmében, kenegetni kezdé.
Az előkészületeket megtette, hogy a legközelebbi törvényszünet alatt
elmehessen, – egyébre nem volt szükség; mert a néma falak legfölebb egy
jó meszelő után áhitoztak, mert a mi füstöt Galiba Pál kifujt egy nagy
fejü pipából, valóban még a füstfaragónak is adott volna dolgot.
Egy nőtlen embernek szobája mindig megérdemli, hogy egy pillanatra
betekintsenek, látni azt a rendetlenséget, melyen minden meglátszik,
csak az nem, hogy valaki rendbe akarta volna hozni.
A nőtlen embernek senki sem mondja: «Menjen ki az úr, csizmáján az
utczai sár, vakarja le ott kinn; mert nem érünk rá minden nap ujra
sikálni!» S minthogy ezt nem mondják, nagyon meglátszik, hogy csak
minden harmadik hónapban sikálják; de csak úgy, hogy a tintafoltok
megmaradnak, mint az eredendő bűn, – s a nőtlen ember változatosság
kedvéért más helyet keres, hova kiföccsentse a tintát.
Egy leütött vállu kályhán pipahamu rakások közől emelkedik ki egy
gipsz-alak, – még tán jurátuskori maradvány, fején egy elviselt házi
sapka, – valamely kezdett, de nem folytatott viszonynak szomorú emléke.
A szobának sarkai, mint leghasznavehetőbb részei a háznak, rendkívül
igénybe vannak véve; ah, hisz mi lett volna a czigányokból, ha az isten
a falu végét nem teremtette volna. A pipaszárak, botok, esernyők,
ruhaporzók, a szobának azon sarkában vannak, mely legszembetünőbb, egyéb
holmi, rossz papir, egy csizma darab, elvagdalt toll a leghomályosabb
sarkokba huzódik, oda söprik, oda vetik, oda rakják, és semminemü néven
nevezendő cseléd nem meri érinteni; mert ha valamit rendbehoznak, s a
nőtelen ember hirtelen azt a kabátot akarja magára venni, mely már úgyis
rajta van, a szórakozott ember dühbe jön, és esküdözik, hogy megint
hozzányúltak az ő portékájához, s ime már a kabátját sem leli, pedig már
a sarkokat mind összekereste.
A cseléd eleinte saját magáért, utóbb gazdájáért szégyenli el magát; de
végre megadja magát ura rendetlenségének, melyből ura néha bámulandó
ügyességgel kapar ki valamit és bebizonyítja, hogy a rendetlenség rend,
tehát ne nyuljon senki a sarokba, mert utóbb még a teinsuruk nagy
farkasbundáját sem lelik, pedig az már akkora objectum, hogy még a
legkisebb molyféreg is meglátja, – hanem le is rágja ám úgy, hogy
két-három szűcs össze nem toldozza többé.
Az ablaknak egyik gombján lóg egy kézi tükör, melybe emberemlékezet óta
ugyan egy borzas fej néz, tekintetes Galiba Pál úr és elvétve az inas,
ki urának kabátjairól mind lekefélte azt, a mit le lehet kefélni –
többet nem lehet kivánni tőle, így is alig marad meg a zsinór az attilán
és nagy szerencse lesz, ha a legközelebbi keféléskor a zsinórt és az
attilát külön nem hozza be a tekintetes úr elé.
De minthogy a naptárnak is megvannak az ő vörös betüs napjai, s minden
negyedik esztendő egyet ugrik, mert egy egész nappal meghosszabbodik a
lába; Galiba Pál úrnál is megtörténik a csoda, s bejő egy polgári
szabómester, ki ugyan járkált már a váczi-utczában, de ott még sohasem
lakott, sőt hogy valaha oda kerüljön, még esze ágában sincs, – mondom ez
a tisztelt Galiba Pál urat a szoba közepére állítja, ott tetőtől-talpig
megméri, s ezen műtét után egy nagy posztótömeget csap hóna alá és
megesküszik, hogy a legközelebbi törvényszünet kezdetén mindennel készen
lesz.
Az utasítás tartott félóráig, hogy szűk ne legyen, bő ne legyen, meg
lehessen fordítani, a zsebek erősek legyenek, a posztót szálával fölfelé
ne fordítsa; mert Galiba Pál úr olyan embert választott, kinek még ezt
is meg kellett mondani; hisz a jámbor nem rég jött Kecskemétről, ott
pedig épen akkoriban találkozott egy olyan rnhaművész, ki egy «Bon-jour»
– féle kurta kabátnak öt rőf posztót kért, mert a mint mondá, előbb
hosszú kabátot kell belőle varrni, s aztán annak a hosszából annyit vág
le az ember, a mennyi a tulajdonosnak tetszik.
Galiba Pál úr, mikor valami okosat akar gondolni, rendesen a homlokát
vakarja; ha pedig valamely gazságon töri a fejét, akkor füle mellé
vakar, – épen most is azt cselekszi; mert a sok költséget bolondjában
nem akarná megtenni; de minthogy meglehetős nagy mértékben fölizgatta a
pesti ház, tehát még nem akar a végsőre gondolni, azaz nem osztja föl
kliensei közt a veszteséget, hisz arra majd legutoljára is ráér.
Végre eljő a várt törvényszünet, az utazásra minden készen van, az új
hintóra felrakják a szükséges úti készletet, Galiba Pál úr irományait
egy vasas ládába zárja, körülnéz, valamit nem feledt-e el? minthogy egy
pár légyen kívül semminemű élő állat nincsen a szobában, hogy őt
figyelmeztesse, – nincsen egy pára, mely sírna, vagy nyöszörögne, mikor
távozik – a gipszalak félrecsapott házi sapkájával minden megindulás
nélkül néz a távozóra – Galiba Pál pedig maga is szintén oly egykedvű,
mintha ő maga is részben gipszalak volna; s midőn a szobaajtót bezárja,
belakatolja, utoljára mosónéját és inasát csupa elővigyázatból
összeszidja, s ezekben elfojtja a legtermészetibb ösztönt, hogy legalább
szokásból kivánjanak neki «szerencsés utat» – hanem veszekedve ül a
kocsiba, s midőn a négy táltos már az utczán van, még akkor is beszéli
cselédjeinek a mérget és boszúságot, a miből a cselédek szerencsére vagy
szerencsétlenségre egyetlen szót sem értenek.
«Vigye el az ördög!» – mondja a goromba inas – ki most legalább azt a
véleményt nyilvánítá, a mit leginkább érez; de minthogy neki ez emberre
szüksége van, megemlékszik róla, kivált midőn a fizetésnek ideje is
eljő, – s akkor újra eszébe jut gazdája, kinek legutóbbi szidalmai most
is fülében hangzanak. Tehát a hazavárás méltó lesz az elbúcsuzáshoz,
mert épen most mondja:
«Bár csak már egyszer haza hozná az ördög!»
Ennyi becsülete van Galiba Pál úrnak, ki nyakába vette az országnak azon
részét, mely dunántúli kerületnek neveztetik, hogy terjedelmes
ösmeretségénél fogva nyomába juthasson a Baltay-pörnek.