Ezernyolczszázhatodik esztendőben minden jóravaló tanító így adta elő
Zalamegye földleirását: Zalamegyében legnevezetesebb helyek 1-ször:
Keszthely…
S ha már a diákgyerekek is így mondák, sőt ha nem mondák, abban az
időben még jól föl is fenekelték, kár volna háborgatnunk az olyan
embert, ki 1806-ban tanulta Magyarország földleirását, azért vállaljuk
el, hogy Zalamegyében akkor csakugyan Keszthely volt a legnevezetesebb
hely, tehát nem kételkedhetünk, hogy a gróf vendégszeretete temérdek
embert vont a kis fészekbe, s így nehány ismerősünkkel megint csak ott
találkozunk.
Azon időtájban történt az a nevezetes csoda, hogy «Kártigám kisasszonyt»
minden háznál az éléskamrába szórták, «Pokolkői Vendelt» eltépték,
«Vassziklai Fridolint» pedig tűzbe lökték; mert valami verses könyvnek
szaladt híre, melyről először beszélgettek, utóbb néhány verse
szájról-szájra ment, azután szerelmes ifiurak aranyos szélű papirosra
egyes helyeket szépen megírva adogattak belőle a kisasszonyoknak, végre
elvetődött egy-egy példány minden vidékre, hol aztán egy sajátszerű és
csak Magyarországban ismeretes «olvasótársaság» kezébe kerekedett.
Engedelmet kérek egy kis kitérésért, de ezt az olvasótársaságot meg kell
magyaráznom már a jelenkor miatt is; mert hála legyen érette az egeknek,
«olvasótársaságaink» maig sincsenek; hanem azért nem következik, hogy
ezelőtt ötven esztendővel épen úgy nem olvastunk volna, mint ma; mert –
egész őszinteséggel legyen mondva, akkor is csak úgy lopták el egymástól
a könyvet, mint ma.
Ez a legolcsóbb részvény, melylyel valaki tagja lehet olvasótársaságnak.
Minthogy a tisztelt közönségnek legnagyobb része annyi idő óta egész
máig nem veszi, hanem csak lopja a könyveket, hadd lopjak én is egyszer,
nem mástól, hanem magamtól.
Valahol, – jó lélekkel nem tudnám megmondani hol? – elég az hozzá,
valahol megemlékeztem én arról, miképen szokás nálunk könyveket olvasni,
– s ezen olvasási módban a könyvön két igen furcsa jel marad, 1-ör a
szamárfül (szóról-szóra így nevezik), 2-or a bekörmölés.
Valóban gyönyörű sors vár egy könyvre, midőn úgy kézről-kézre adják, s
minden háznál újabb és újabb szamárfüleket kap, a mi mindenesetre nagy
megtiszteltetés az iróra nézve; mert minél többen olvasták, és minél
többször olvasták végig, annál inkább szaporodik a fül.
Ez az ősrégi méltánylása a munkának nagy veszedelemben forog, – most már
itt-ott akadnak kisasszonykák, kik himzett jelzőt tartanak, azzal
jegyzik meg, hol hagyták abba az olvasást. – Így tehát a szamarak fülét
nem veszik oly gyakran igénybe, de annál biztosabb jövendője van még a
bekörmölésnek.
Méltóztassék kézbe venni egy viselt külsejű könyvet, tessék megszámlálni
a bekörmöléseket, és ha megengedik önök, okoskodjunk egy kissé.
Ime, a legelső bekörmölés a mondatnak kellő közepére esik: ebből bátran
következtethetjük, hogy ez szobalány, kit asszonya kiált, az asszony
pedig zsarnok, hisz a kis cziczusnak alig marad annyi ideje, hogy vékony
körmével a mondat közepén egy jelet rántson.
Odább mehetünk, a körmölés ritkábban fordul elő, akkor is a mondat, vagy
éppen a fejezet végén, az értelem, a párbeszéd, eszmemenet tökéletesen
befejezve – ez az öreg mámi, őt már nem igen zavarják – egész nap
ruhákat foltoz, konyhára nem megyen – rendesen megkérdik, lehet-e
tálalni? következésképen tőle függ kiszámítani, mikor fog a fejezet
végére érni.
Menjünk odább, a körmölések valamivel sűrűbbek – s ha figyelmesek
vagyunk, észrevehetjük, hogy mindenik az elválasztó pillanat előtt – a
találkozás, a csók, ölelés még ezután következik; azt a néhány sort
ugyan még rá lehetett volna olvasni; de nem – ezt a menyecske olvassa –
kimegy, gondolkozik – véli, hogy mi következik – bejő – a könyvbe
tekint, elpirul, mosolyog, fönhangon mondja: «tudtam!…» (Persze, hogy
tudta.)
Odább, odább – a körmölések folytatvák, csakhogy mindenütt találkozás, a
csók az ölelés után… Semmi kétség, ez a fiatal leány – nincsen annyi
türelme, hogy még azt ne tudja, mi következik? Nagyobb igazság okáért
egy helyütt két szamár fül, hogy a kedvencz helyet máskor is fölkeresse
s vagy tízszer elolvashassa.
Furcsa, ez a lap még viseltesebb is, mint a többi?… Hogyne? hisz ez az
ismétlés, aztán hány lánybarátnak olvasta ezt föl, és ki tehet róla,
hogy a rózsaujjak is megviselik a könyvet, egyébiránt is, kivált most
már, oly átkozott vékony papirosra nyomják.
Még levelezhetünk, – néhány zsírcsöppet találunk – oh, ez már valami
négy lábú állat, diák a gimnáziumból, szalonnát eszik a süldő, s
minthogy eszik is és olvas is, egy falat szalonna a könyvre pottyant.
Valamivel odább rettentő sok karmolás, ez megint a diák, oskolába vitte
magával a könyvet a gaz kölyök, a szerencsétlen tanár óraszámra
pusztítja mellét – szigorún ügyel szerteszét, – s a diák lopva olvasván
a könyvet, minduntalan bekörmöli, hogy a folytatást el ne téveszsze.
Jaj azon könyvnek, melyet be nem füleznek, és be nem vakarnak, mert ha
aztán legalább a táblán nincsen egy-két «saját kezével» jel; kedves
irótársam vedd meg a kötelet, vagy vágd el a nyakad.
Azonban ekkora kitérés után, kegyes engedelmükkel, menjünk vissza, s
mondjuk el, hogy 1806-ik esztendőben valami nemes könyv járt
kézről-kézre (nem akartam mondani, hogy lopták, ámbár akkor is
kézről-kézre ment volna), a könyvnek czíme volt: Himfy Szerelmei.
Rettentő figyelmet gerjesztett – az öreg urak mindjárt a Himfy szónál
kezdék, bonczolták, aztán lett belőle him és fej; de ezt a magyarázatot
az y – betü rettentően megzavarta; – fi csak ivel lehet irva; tehát nem
him–fi, hanem ez név: Himfy; meglehet falunak a neve, és predikátum, s
minthogy ypszilonnal van irva: nemes ember. Azonban az már mégis szégyen
gyalázat, hogy Himfynek szerelmei is vannak, s így palam et publice
nyomtatásban árulja. Dictum, factum, deliberatum, ez már hallatlan
dolog, – higyjék amici, ha ez így megy, elsülyed a világ. Pokolba a
könyvvel.
A mamák ezt hallják – náluk több a kiváncsiság, vajjon mitől sülyed el a
világ, kezdik olvasni a könyvet – a kesergő szerelemnek néhány szakaszán
végig mennek, fölsóhajtanak, hogy mért nem élt korábban a Herr von Himfy
(mert azon időben rettentően járta a Herr von), bizony nem hagyták volna
ennyit siránkozni.
A kisasszonyok csordultig sírták a zsebkendőt és selyemkötényt, és ha
Himfy úr abban az időben kurrentáltatta volna magát valamely ujságban,
hogy ilyen meg olyan termetű, idejű és szépségű kisasszonyt kiván
magának házastársul, egy pár ezer jelentette volna magát.
Az urfiaknak malmára jó viz volt a «kesergő szerelem», betanulták néhány
fejezetét, – s midőn már a vizbeugrás, főbelövés nem használt (katonává
nem akart lenni senki ijesztésből – mert úgyis azzal ijesztettek
mindenkit, hogy elviszik), tehát elnyögött néhány verset és a kedves
majdnem az ablakból esett le az úrfi karjai közé.
Minden ember megzavarodott, csak néhány ember vette észre azt is, hogy
«Kártigám kisasszonyt» a kamarába szórták, «Pokolkői Vendelt»
széttépték, «Vassziklai Fridolint» pedig épenséggel megégették, s midőn
az a néhány ember ezt észrevette, hálát adott a magyarok istenének, hogy
elhozta a napot, midőn egy ideig nem hallott nevű magyar ember olyan
könyvet írt, hogy az ő nevét jobban ismerik, mintha már a hetvenhetedik
apja Árpád idejében bennült volna azon szilvásban, melynek szilvafái
közül mai napon alig van meg több hét darabnál s ha éppen nagyon fújja a
füstöt a pipájából, a hét fa közől a füst minden oldalról kiért a
szomszédok tanyájáig.
Az ország minden zugából visszahangozék a név, s az emberek itt-ott
gondolkozni kezdének, hogy hát lehetséges volna az, hogy egy embert
egyetlenegy könyvért országszerte megemlegessenek? – s ime azon ország,
melyben poétának csak Ovidiust hitték, mert hiszen az akkor is versben
beszélt, mikor az apja versirásért megcsépelte, és megfogadtatá vele,
hogy verset soha sem ír; – s ime, Magyarországon egy ember egy egész
könyv verset tud komponálni; – ez már isten csodája!
A keszthelyi kertben járkál az a kopasz homlokú fiatal ember. Tekintetes
Kisfaludi Kisfaludy Mihály uram, nyolcz élő gyermeke közül az egyik
gárdista volt, katona volt, országot, világot látott, hanem azért
megelégedett azzal a kis porczióval Sümegen, megírt egy kötet verset, de
nevét nem meri ráirni – mert önkéntelenül érzi, hogy Magyarországban
lakik, és ha a dolog rosszúl üt ki, halálos holtig a falu vagy város
csúfja marad – tehát isten veled dicsőség, – hadd menjenek a szegény
dalok árván – kénytelen az apa megtagadni őket, hogy apagyilkosokká ne
váljanak.
Találj ki akármit, lódulj el vele a földnek másik oldalára, meg ne mondd
itthon, hogy okosabb akarsz lenni az öreg birónál; – vigyázz magadra,
kalodába tesznek, vagy bolond nevedet költik és elvesztél, ha az ég
csodája meg nem ment.
Nézd, az első siker nem birja még fölbátorítani az ifjut – egy csomó
papirt czipel a hóna alatt, éppen most ül le egy fapadon, hogy még
egyszer helyrerángassa gyermekein a pongyolának látszó ruhát, itt egy
szó, amott kettő – itt az eleje, amott a hátulja… megint odább –
beszélget a saját érzékével, elragadja végre egy hely, mely magától
kinálkozik olvasás alá:
A boldogult két öreget
Hogy szivük még dobogott,
És az arany billikomban
Ó somlai csillogott,
Összeülvén s összehordván
Harczaik egy rakásra,
Könygördülve agg szemökből,
Így köszöntek egymásra:
Adja Isten, hogy a magyart
A fél világ uralja
S vérrel szerzett szabadsága
Soha kárát ne vallja.
Ah, az apaszeretet győz, nem birja tovább a szigorúságot, összecsapja az
iratcsomót, a czímet rajzónnal írja a külső lapra, már e szót is oda
jegyzé: irta…
Még sem lehet, – hisz ha egyszer kiröppen ajkán a név, többé vissza nem
tagadhatja, s akkor egy bekövetkezhető sikertelenség esetében az ország
csak oly szűk leszen neki, mint Sümeg.
Hánykolódik az érzelem, az ifjú odább-odább megyen a keszthelyi kertben,
hol ő mai napig is csak mint az egykori katona van vendégkép – és idáig
üldözé a határozatlanság, sőt tovább, mert már a kerten kívül csavarog
valahol.
Dunay gróf jő Bowring úrral, a regék egyikét olvassa az angolnak, ki
dagadó képpel hallgatja, s éppen az elhagyott pad előtt állnak meg, s
minthogy a hosszú séta után épen jókor kinálkozik üléssel, mindketten
helyet foglalának.
– Uram, – mondja Bowring – olvasta ön Himfyt?
– Igen természetesen.
– Ezt a két munkát egy ember írta.
– Magam is azt vélem, – felel Dunay.
– Ez a Himfy név bizonyosan álnév? – okoskodik Bowring úr.
– Szja, barátom – nálunk könyvet írni félig szégyen, félig vakmerőség –
nálunk oly kevés író van, hogy megcsodálják, mint a jeges medvét –
valóban nem igen szeretnők hinni, hogy csak úgy megeszi a kenyeret, mint
más közönséges ember.
– Barátom!… – mondja az angol némi gondolkodás után – ez a nemzetnek
önbizalmatlansága.
– Fájdalom, az! – hagyá helybe Dunay.
– Nem lehetne rábírni Kisfaludyt, hogy megnevezze magát?
– Talán. – Mondja Dunay a padon feledt iratcsomót meglelve, egyszersmind
megösmerve, hogy a munka a szerző kézirása s éppen kiadás alá van
készítve.
– Nézze barátom – itt van a munka, egészen kész, csak a név hiányzik
reá.
– Adja ide, kérem, – mondja Bowring, s oldalzsebéből egy rajzont húzott
elő, aztán pedig az üres helyre kitünő betükkel fölírá: Kisfaludy
Sándor.
Kisfaludy már éppen visszatérőben volt, és messziről látá, hogy kézirata
Bowring kezében van, s a lángvörössé sült arczra kiült a szín, hisz egy
művelt idegen kezében pehelykönnyüvé válik a papircsomag.
– Valamit itt feledett ön? – kérdi Bowring,
– Egy iratcsomót! – mondja Kisfaludy.
– Ez az? – kérdi Bowring fölmutatva a czímet a névvel.
– Ugyanezt! – felel amaz lecsöndesültebben.
– Ezzel a névvel? – kérdi a másik.
– Talán!
– Hagyja ön e nevet e papiron – megérdemli ez a név, hogy minden magyar
tudja – önök irodalmának kezdete e névtől indul ki. Isten önnel, s most
már lesz Magyarország!
1807-ben látta a magyar olvasóközönség e nevet: Kisfaludy Sándor.