A körmendi levéltárnak vas ablakain, vas ajtaján kívül három nagy
lakatja volt, hanem a legerősebb lakat mindenesetre az öreg Csapó volt,
ki az uradalmi tiszteket sem eresztette tovább, mint a folyosóra nyiló
ajtóig, s inkább elácsorgott az ajtó előtt beszélgetés végett, mint azt
megengedje, hogy valaki az ajtón belül tegye lábát.
Minthogy éppen idáig jöttünk, elgondolják önök, hogy hiába nem jöttünk,
tehát adjunk számot róla.
Tekintetes Csapó uram már korán reggel körüljárta a híres körmendi
kertet, melynek derekán áll az ódon kastély, s az ifjú lelkű öreg olyan
nyugalommal járdalt, mintha a kert éppen úgy az övé volna, mint a
herczegé, minthogy a herczegi háznak még a legutolsó iródiákja is
mintegy családtagul tekintetik, s ezen viszonyból magyarázható az a
ragaszkodás, melylyel minden tiszt viseltetik herczegi ura iránt.
Csapó úr megfordult; mert zsebében rugódzni kezdett egy félökölnyi óra s
ütni kezdé a reggeli hat órát, mi őt a levéltárba hivta; hanem midőn
megfordulna, észreveszi a vasmegyei első alispánt, ki az öreg úr után
ballagott a kertbe.
A találkozási szokott mondókát elengedvén, a beszélgetés fonalát ott
veszszük föl, hol az történetünkre vezet, úgy hiszszük, mindjárt
odaérünk.
– Alszik még a herczeg – mondja az alispán – tehát nem akartam ilyen
korán alkalmatlankodni.
– Hat óra! – felel Csapó – eddig már bizonyosan ébren van.
– Ilyen korán fölkél?
– Mióta Bécset odahagyta, igen korán kel föl, s éppen tegnap mondá, hogy
aludni majd holta után is ráér.
– Nem unja el magát a herczeg?
– Hogyan unná el, mikor minden után maga is elmegy, s a legutolsó
káposztás kertet is ismeri.
– De nincsen jó dolga, hogy azt a sok tisztet tartja!
– Hát ki tartsa, ha ő nem? – mondja Csapó némi boszúsággal. – A herczeg
maga beszélte nekem, hogy már más is mondott ilyesmit; mire ő azzal
válaszolt, hogy őt is megfogadja, s ha egyéb dolga nem akad, egész nap
tartsa ki az ablakon az ujját.
Az alispán nem tudott felelni, és éppen szerencsére meglátta, midőn a
komornyik az ablakokat nyitogatta, mi valóságos jele volt annak, hogy a
herczeg csakugyan ébren van.
Csapó úr szokott lépésben tartott a kastélynak, vele az alispán
lépdegélt, közönyös tárgyakról beszélvén s minthogy Csapó már a levéltár
ajtaját is kinyitotta, az alispán a tisztítóvashoz dörgölvén csizmáját,
szintén be akart menni.
– Bocsánatot kérek, – mondja Csapó – ide már nem ereszthetek be senkit.
– Még a viczeispánt sem? – kérdi amaz némi nehezteléssel.
– Még a nádorispánt sem! – mondja hivatalos kérlelhetetlenséggel –
kivévén, ha kegyelmes herczegemtől engedelmet nem hoz.
– No hát majd megkérem a herczeget! – véli az alispán annyi daczczal,
mennyi szükséges annak megértésére, hogy egy alispán elegendő
nagyhatalom arra, hogy bemenetelt eszközöljön.
Csapó föl sem vette a duzzogást, hanem egy légyverővel a legyeket kezdé
meghajszolni, minthogy a szemtelen állatok nem elég, hogy ajtónyitáskor
beszöktek oda, hova alispánt rimánkodva sem eresztenek be, sőt ezenkívül
még Csapó úr pápaszemére is ráültek, hová még csak utánuk sem üthetett
méltó haragjában.
Az alispán azalatt fölért az emeletre, s az előszobában lévő huszártól
kérdi:
– Fönn van a herczeg?
– Már fönn vagyok! – kiált ki a herczeg, a félig kinyitott ajtón
kinézve, és fejbólintással üdvözölvén az alispánt, – negyedórai türelmet
kérek, míg felöltözködöm.
– Szabad engedelmet kérnem, addig a levéltárt megnézegetni?
– Oda lenn van Csapó úr? – kérdi a herczeg, megbecsülve említvén egyik
tisztjének a nevét.
– Éppen azért kérem az engedelmet herczegségedtől, mert ő éppenséggel
nem akar bebocsátani.
– Azt elhiszem! – mondja rá a herczeg mosolyogva – hanem tessék
megmondani, hogy én megengedtem.
Az alispán lesietett a lépcsőn, jól esett hiúságának, hogy a
hivatalnoknak makacssága némi megtorlásban részesül; azért neki készült
tekintélylyel lépegetett a levéltár ajtaja felé, honnét Csapó úr éppen
kitekintett és bevárta az alispánt.
– A herczeg megengedte!… – mondja a vendég egész biztonsággal lépve a
küszöbre, hogy a levéltárba lépjen.
– Ezerszer kérek engedelmet, – mondja Csapó.
– Talán most sem akar beereszteni Csapó barátom? – kap a szóba amaz.
– Még most sem tehetem azt.
– Tehát nem hiszi, Csapó barátom, hogy a herczeg nekem engedelmet adott?
– Szóról-szóra hiszem; hanem engedelmet kérek, – mondja odább a szigorú
lakat – engem Csapónak hívnak, mikor otthon vagyok, hanem itt már
levéltárnok is vagyok, s annak semmi köze ahhoz, hogy Csapó ő kigyelme
elhisz-e valamit, vagy sem; hanem ha alispán úr nem sajnálná a
fáradtságot, fölsétálni ő herczegségéhez és csak akkora papiron is mint
a tenyerem, hozna egy kis irott engedelmet, akkor bizton beeresztem.
– Nem tréfál, Csapó barátom?
– Nem én, uram; mert tetszik látni ezeket a kemény vasajtókat és iszonyú
lakatokat, ha azt akarná a herczeg, hogy mindenki keresztül-kasul
járhasson, akkor ezek nem volnának szükségesek, főleg pedig én lennék
itt a legszükségtelenebb ember.
– No hát majd hozok irást! – mondja boszusan az alispán, újra
fölkullogván a lépcsőzeten, míg Csapó úr fehér haját egy görbe fésüvel
rendbe hozta, mentéjét helyrerángatta, mintha saját szilárdságát
méltányolni akarná, hogy hivatali esküjének eleget tett; mert hisz
eszébe jutott a kemény eskü, mit hivatalba léptekor letett, és úgy
eliszonyodott bele, hogy mikor már az esküt elmondá, a három ujját mégis
fönfeledte.
Az előszoba ajtaja kinyilván, a herczeg is kinézett.
– Nos, – mondja a herczeg jó ízüt nevetve, – nincsen ott Csapó úr?
– Dehogy nincsen, főméltóságú herczeg, de akármit csinálok is, be nem
ereszt, míg herczegséged erre irásban engedelmet nem ad.
– Legyen meg! – véli a herczeg, rajzonnal egy kis szakadék-papirra írván
az engedelmet, mit az alispán nagy megelégedetten vitt le a levéltárig,
s a becsukott ajtón kopogtatni kezdett.
– Mindjárt nyitom az ajtót! – szól Csapó az erős kulcsot megfordítván
belülről.
– Hozom az engedelmet, – mondja az alispán.
Csapó helyreigazítá a homlokára föltolt szemüveget, s midőn az utolsó
betűt is már harmadszor megnézte, kitárta az ajtót, és nagy figyelemmel
utat engedett az alispán úrnak, hogy a terembe mehessen.
Míg az alispán úr körültekintett a teremben, hova oly nagy kínnal
juthatott be, Csapó úr egy létrát mászott meg, s a herczeg által adott
engedelmet egy gombostűvel, mint valami ritka pillét, vagy bogarat a
fiókok egyikére tűzte.
– Azt gondoltam, kedves barátom Csapó, hogy azt eldobja.
– A világért sem! – mondja a levéltárnok – ez a bizonyítványa annak,
hogy kívülem más is volt itt benn.
– A patvarba, barátom, Csapó – csak nem viszek el valamit.
– Ezt Csapó uram szóról-szóra elhiszi! – mondja az öreg, s az alispán
megnyugvék, nem jutván eszébe, hogy Csapó nagyon megkülönböztette azt, a
mit ő maga, mint Csapó hisz, attól, mit a levéltárnok elhinni köteles.
Az alispán hátra tett kézzel járt körül s a nagy iratszekrények fiókjain
lévő föliratokat figyelemmel olvasta, észre sem vévén, hogy Csapó úr
mindig szemmel tartja, s oldalt nem nézne a világ minden kincseért sem;
mert a sok kinn heverő iratok közt sok olyan van, mely nem minden
embernek való.
Az alispán úr kiváncsian vizsgálódik szerteszét s midőn már majdnem
minden fiók föliratát egyenkint megszemlélé, a legutolsónál tovább
maradt, mert a fiók kihúzva, alatta pedig egy nagy pörcsomó feküdt,
mindkettőn ugyanazon egy czím lévén feltünően vastag betűkkel: Baltay
contra Baltay.
– Ezt a pört jól ismerem, – mondja az alispán.
– Nem lehetetlen! – hagyja helybe Csapó némileg meglepetve, nem mintha a
pörnek fontos tárgyát ismerné, hanem mivel az iratcsomó hív megőrzésül
adatott át.
– Annyira nem lehetetlen, hogy dolgoztam is egykor a pörben, s
mondhatom, hogy az ifjabb Baltay-ág minden vagyonából kipusztulna, ha
egyszer befejeztetnék; mert…
– Bocsánatot kérek, – nekem most nincsen időm. Jegyzi meg az öreg
bosszusan, egyszersmind türhetetlenségének jeléül füle mellett
vakaródzva, mit aztán alispán úr is észrevett, és még egy körülpillantás
után megcsinálta a lábvakarintást, és elkövetkezett Csapó uramtól, ki
ugyan rég szerette volna kilökni, hanem ez a gondolat csak gondolat
maradt.
Dél felé lehetett az idő, Csapó már elvégzé a dolgát, a Baltay-pört
fiókjába tevé, s egyszersmind ráadásul az alispánnak bemeneti jegyét
előbbi helyéről a Baltay-fiókra tűzte.
– Beereszt Csapó úr? – kérdi a herczeg, kopogtatván az ajtón, mit emez
rögtön kinyitott, s a herczeg a levéltárba lépett.
– Engem is kegyelmes herczegséged eresztett be, még pedig erős eskü
mellett, – panaszkodik Csapó – de látom, hogy mától fogva olcsóbbért is
be lehet jönni.
– Na, ne haragudjék, édes Csapóm – az alispán mindössze is csak egy
ember.
– Csak aztán meg ne bánjuk, hogy e szigorúan őrzött helyen csakugyan egy
emberrel több volt, mint kellett volna.
– Majd elfeledi azt, kedves Csapóm.
– Nem hinném, kegyelmes uram – és megengedi herczegséged, ha mondom,
hogy az ilyen ajtót nem jó nyitva feledni.
A herczeg valóban bánni kezdé a dolgot – s midőn a levéltárból kiment,
bizonyossá tette Csapó urat, hogy e helyre többé senkit sem ereszt.
Csapó úr bezárta az ajtót, midőn a herczeggel együtt elment, hanem van
az ilyen szörnyű pontos embereknek valami előérzetük, mely nekik az
engedékenységet megtiltja – és ellenükben ismét megvan az a
szerencsétlenségük, hogy az engedékenységnek okvetetlenül rossz
következése lesz, mikor aztán a másik fél előáll igazságával, s
megmondják: itt van, ezt megjövendöltem.