Anno ezernyolczszázegyben a magyar földes úr széles uradalmában csak kis
király volt, egyéb semmi.
Hej de sok ember szeretné ezt a századot előlről kezdeni.
Midőn Festetics a legelső hírt vette a nádor eljöveteléről, láttuk, hogy
egy maroknyi bankót osztogatott el, s végre a kis majorosnak még adósa
is maradt öt forinttal, – most pedig, mikor már eljövetelének napjáról
is tudósítva lőn, minden fiókból kiürítette a pénzt, csakhogy meglegyen
mind az a becsület, mi egy magyar nemesnek házától kitelik; tehát nem
kiméltek semmit.
Megnyergelték a Balatont, és századok emlékezete óta most ment a legelső
nagy hajó a lomha vizre, mely három vármegyének földjét fekszi el, alig
adván egyebet egy kevés fogasnál, mit gyakran életveszedelemmel fognak
meg, s néha napján oly temérdek gardát,[8] hogy a halász sem eladni, sem
megenni nem birja mind, tehát mégis koldus marad a nagy szerencse
mellett.
Még tizenöt esztendővel ezelőtt magam is láttam erős bordáit annak a
nagy hajónak, melyet a gróf temérdek költséggel építtetett föl, s ezen
hordozá meg a nádori vendéget a zajos hullámu vizen egész azon pontig,
hol a badacsonyi nyugoti oldalból kiválnak azok a hegyek, melyeknek
romfészkeiben a multak emléke tanyázik.
A Bakonynak legizmosabb fáit döntögeték el, hogy a hajótest
megalakuljon; Bécsből az első kárpitost hozták le, hogy fölrakja a hajó
belsejére mind azt, mit bársonyból, selyemből szépet kigondoltak, az
aranyat pedig se hosszában, se vastagában ne kimélje, legalább legyen
olyan, hogy midőn elkészíti, maga bámulja meg legjobban, s ne higyje el,
hogy ezt ő maga csinálta.
A gyönyörű hatos fogatot messze földön szedték össze, – a hintót a
birodalmi fővárosból hozták, s a kocsi főfelügyelő mindig keztyűt
húzott, mikor a kocsihoz nyult, olyan fényes volt, s midőn minden készen
volt, hogy a nagy vendéget elfogadják, remegve várták a közeledő napot.
Végre Szapáry levele megérkezett; a nap, az óra meg lőn határozva, de
egyszersmind az is, hogy a főherczeg nádor a környékben levő elbocsátott
és rokkant katonákat látni akarja, e czélból tehát a megyei alispán
rögtön rendelkezett, hogy minden ilyen ember a megye költségén jelenjék
meg, és hacsak nem fél holt, el ne maradjon.
A gróf gondoskodék, hogy ezek is mindennel elláttassanak, azért a
városnak minden bejárásánál őrök álltak, hogy őket útba igazítsák.
A megérkezés előtti napon néhány száz ember vergődött össze és a
városnak sajátszerű látványul szolgáltak, levén egyik béna, a másik
sánta, a harmadik megint másféle, a mint a kard, puska, vagy ágyú vétett
neki, mert akkor az ép ember katona maradt halálos holtig, és csak a
hibásat eresztették haza.
Már alkonyat volt, midőn a kocsik egyikéről egy falábas ember szállt le,
s egy közönséges furkós bot segítségével élvén, a kapott utasítás nyomán
ment el a kirendelt szállásra egy vezetővel, minthogy Keszthelyen, mint
mondja, sohasem volt életében, következésképen nem tudja, melyik utcza
merre van és hihetőleg nem ösmer egy lelket sem.
Az ilyent gyakran gondolja az ember, aztán mégis csak talál egy
ösmerőst, néha éppen olyant, a kit nem is akar talán megismerni; de
kénytelen vele.
Még nem rég nyugodott le a nap, az alkonynak maradt annyi világa, hogy a
falábas embert megismerhessük, ki nem egyéb, mind Meddig Józsi, kinek az
orvosságivás egyik lábába került, s most már éli az obsitos mesterséget,
s majd holmi apró munkáért kenyeret vetnek neki, majd egy kis
hazugsággal néhány garast szerez.
Valóban kínos élet, kivált olyan embernek, mint ő, ki annyi embert vert
a pad alá, s most már minden poczkot kénytelen elnyelni és egy messzely
borért fél napig elhazudozni valamely kurta csárdazugban.
Hadd menjen szállására, holnap találkozunk vele ugyis; ennyiből pedig
elgondolhatjuk, hogy nagyon kevés ember van, a ki cserélni kivánna vele,
– egyszersmind tanulja meg minden panaszkodó ember, hogy sorsát és annak
terhét mindig mérje más bajához, s akkor felével legalább is
megkönnyebbül; aztán nemcsak annyi a baj néha, hogy a pohár csordultig
telik már; hanem még melléje is folyhat.
Megelevenedett a kis város, néhány vármegyének minden dúsgazdagja
odatódult vendégnek, s a ki valaha látott egy főispáni beiktatást,
könnyen elképzelheti, mennyi aranyos mentét lehetne összeszedni
Keszthelyen, ha az ünnepély után egy rakásba tennék.
A leirásból sokat meggazdálkodunk és csak a legérdekesebbet említjük
meg, majdnem azon száraz szavakkal, minőt kútforrásunk nyomán
mondhatunk, azt tudniillik, hogy a főherczeg ezen kellemes meglepetések
emlékét öregbíteni akarván, az egész társasággal megnézé előbb a
gazdasági intézetnek minden hozzátartozandóságát, kiment a legközelebbi
szántóföldek egyikére, hol aztán saját kezeivel igazgatott egy ekét,
melynek nemzeti szinre festett szerkezete a keszthelyi könyvtárban mai
napig is megvan.
Szóról-szóra megtörtént dolgot mondunk, szavainkért levéltári oklevéllel
állhatunk jót, tehát nem erőlködünk a kiszinezéssel, menjünk ki a
szántóföldre, – s ha valaki olyan is eltévedne, ki a csiszolt padlón
kívül egyébre nem lép, ne irtózzék meg a gyöptől, hisz a legnemesebb
vérnek első csöppje azért nemesedett meg, hogy a földön patakzott el, s
ha már tartózkodik valaki a földre lépni, vessen legalább magára
keresztet, hátha valamely ősapjának elporlott csontjára lépne.
Megmondom utóbb, hogy nem a czímeket akarom fölmérni, hanem midőn a
magyar nemzet nádort választott magának, kit jobban meg nem
tisztelhettek, mint hogy nagyobb úrnak ösmerik el önmaguknál, szivesen
elösmerem, hogy magas hely, hová őt emelték.
S im leszáll az ünnepelt helyéről, megfogja az ekét, hová idáig csak
jobbágy tette a kezét, – egy ország boldogsága nyugszik kezében, s
hantot fordít vele, míg az egyik zászlós, Szapáry József az ostort
tartja, Festetics gróf pedig maga a két ökröt vezeti. – Hasztalan
tagadnám, nem birom hidegen nézni, pedig csak lelki szemeim érnek el
idáig, – s ha ezt közönyösen nem birom nézni, ne engem okozzatok, – hisz
én csak büszke vagyok arra, hogy ti voltatok a hatalmas magyarok, s ezt
az embert nádornak ti választottátok.
[Illustration: Megfogja az ekét, hová idáig csak jobbágy tette a kezét.]
Korrajzot irtam; költeményt irhatok, ha tudok; de némely megtörtént
dolgot eltagadni vagy hazudni, az előttem ez esetben mindegy.
A szokatlan látvány megható volt – nehány ezer jobbágy levett kalappal
nézte a kenyérkereső szerszámot olyan kézben, melynek tulajdonosáról
boldog együgyűségében talán azt hitte, kenyér helyett mindig kalácscsal
él.
Higyjék meg, tisztelt olvasóim, nagyon szép erkölcs, midőn a férfi
nyugalommal hal meg, vagy a szenvedések alatt panasztalan áll meg; de
mikor annyi ember zokogás nélkül könyezik, midőn sem rémület, sem
félelem nem csikarja ki a könyűt, és mégis egy szempillantás alatt annyi
nedves szemet látunk, ne tagadjuk meg ezt a kis igazságot, – nagyon
szánandó volna máskép tenni, mint annyi ezer, – s ha ott vagyunk,
egyúttal bizonyosan magunk is csak könyezgettünk volna.
Büszke népe a tündérpalotáknak! Im Szapáry az ostort viszi, Festetics
két ökröt vezet, – állj melléje, mérd össze vele magadat, vajjon a két
ember náladnál mennyivel lesz kisebb?
De miért e feleselés, az ég is megkönyezé e jelenetet, s néhány gyér
esőcsöpp húll alá, s a nádor fehér köpönyegben lépdel azon a barázdán,
melyet az eke keze alatt hasított föl, míg a barázdán végig ér, a
«Georgicon» növendékei zengenek egy hatalmas kart, mely a szép ünnepélyt
még buzgóbbá tette.
Visszafordult a menet, – a nép mohón vitt emléket az új barázdából, s a
lelkes gróf jutalmazottnak látta magát, egyszersmind az ekét ereklyekép
a muzeumába helyezte.
Következett a szemle a rokkantak fölött, hanem mielőtt a nádor odaérne,
mi tartsuk meg először is a szemlét.
Katonai rendezésről ugyan nem volt szó; hanem az egykor megszokott
ösztön mégis rendbe sorakoztatá őket, s minthogy Holvagy Pista csak úgy
kiállt, mint a többi, megint hamar megismerte a falábasok között Meddig
Józsit, az meg viszont Pistát.
Mindenik tudta, hol a helye s ha a csatákban szomszédok valának, igen
természetes, hogy most is egymás mellé állnak.
– Visszaeresztettek a más világról, Pista, – kérdi megdöbbenve a
szabados.
– Elevenen, pajtás, – mondja Pista, – hanem látom, a te egyik lábadat
mégis ott csipte a pokol ajtaja.
– Azt tartom, egy is elég oda.
– Hát a másik lábad nem kivánkozik a pajtása mellé?
– Pista – mondja a hidvégi végig borsózva azon gondolatnál, hogy Pista
azt is tudja, a miért az ő nevét a pokolban már az ajtóra irták, – ez az
én falábam a te öcséd ám, úgy nézd.
– Nem értem!
– Pedig érthetnéd; mert alólad vettem el; – okoskodik paraszt módra a
sánta, – hogy ha meg nem iszom az orvosságodat, mai napon jóformán te
sétálnál rajta.
– Nem nekem szánta az úristen, kedves pajtásom, azért csak viseld
békével, talán jobb útra visz, mint az a másik, mi az édes apád után
maradt rád; csakhogy aztán az ép lábad félre ne terelje ezt is.
– Pista! – mondja megint a szabados, – azt tudod, hogy egy haláltól nem
félek, mikor már melletted egypár százszor láttam a nélkül, hogy
kellettem volna neki; de ha már annyiszor itt feledte rongyos testemet a
földön, öcsém Pista, hagyj nekem annyi időt, hogy szakadozott lelkemet
annyira összefoltozhassam, hogy a más világra valamikép egy darabban
vihessem el.
– Miattam meg nem halsz, – mondja Pista, – élj a meddig tudsz, miattam
nem jöttél a világra, miattam ne is halj meg.
– Elhiszem, te mondád! – nyugvék meg a szabados – hanem egyet kérek.
– Ha elbirom, kettőt is megteszek.
– A Bakonyban van egy csárda a keresztútnál, oda húzódtam el az emberek
elől, oda csak az szorul be, kit a zivatar elfog, s kit az éjjeli
villágosság is elhagy; ha véletlenül elhalnék, legalább temess el: talán
most már megérdemlem!
Annyi bűnbánat volt a nyers szabadosnak e néhány szavában, hogy a másik
önkéntelenül keze után kapott, s úgy megszorítá, hogy amaz alig bírta
már elállni.
A szabadosnak jól esett ez a kézszorítás, maga sem tudta, mi ebben az, a
mi jó; de elég annyi, hogy fölzaklatott lelke elcsöndesedett, s mire jel
adaték a rendbeállásra, falábát a másik mellé helyeztette, mintha tudja
mikor, azt is rászoktatták volna.
Végig ment a soron a nádor, s majdnem minden másodiknak irományát végig
nézte, s így került a sor Pistára, kitől a furcsa oklevelet éppen most
veszi át a nádor.
– Halotti bizonyítvány! – mondja magában a nádor, s nagy meglepetéssel
kérdi: – mikor kapta kend?
Pista szóról-szóra megmondá az évnek, hónapnak és napnak számát.
– De hol kapta kend ezt?
– A nagy kórházban Pécsett.
– Voltak kendnek sebei?
– Nagyok, fönséges uram, – az orvos urak kétségbe is estek miattuk, sőt
már temetni is vittek.
– És…?
– Biz én lemásztam, fönséges uram, hanem mikor fölgyógyultam, megint
berukkoltam.
– Most már értem! – mondja aztán utána a nádor, – rögtön följegyeztetvén
a nevét Szapáryval, egyszersmind a főorvost is, ki a halotti
bizonyítványt kiadta, s midőn a jegyzék készen volt, a főherczeg magához
vette.
– Semmi kétség – gondolá a nádor – ez ember egyike azoknak, kik a
kórházi lelkiismeretlenség daczára életben maradtak, s minthogy életben
maradt az ágyúknak és orvosoknak daczára, illő, hogy jutalmat vegyen.
A szemle végét érte, s a nagy vendég részt vőn egy megvendégelésben,
melyben a vidéknek szine-java is részesült, s emlékeül e napoknak, a
jelenlevők beírák nevüket a vendégkönyvbe, mely máig a könyvtár asztalán
hever.
E névsor a későbbi évek egyikében megint tetemesen szaporodott, a többi
közt ott van Estei Ferdinand főherczegnek neve e magyar írással: «Itten
láttam egy igazi magyarnak bölcs munkálkodását.»
Szétment aztán a bámuló nép, Pista megigérte a szabadosnak, hogy gyakran
megkeresi, a mint be is váltotta szavát, még pedig igen híven, mint
alább meglátjuk.
Addig is néhány évet pihen történetünk, s a közbe eső évszakok
történetéből egész 1806-ig a legközelebbi fejezetet mondjuk el, ránk
nézve elég érdekkel bir az is.