Midőn maga maradt az öreg, végig gondolá mindazt, mi öcscsének halála
óta történt. – Etelkének férjhezmenetelét, Imrének fölfogadását, és
Galiba Pál tabuláris prokurátor úrnak tett igéretét. E három tárgy untig
elegendő volt arra, a mit épen most csinál, hogy saját fejét vakarja;
mert ezt már csakugyan nem lehetett volna Andrásra bízni, ki a dolgot
hihetőleg sokkal gorombábban vitte volna véghez.
Mentséget ugyan talált, mert Imréből embert fog nevelni, – s a
Baltay-családnak legalább is leszen annyi jó tulajdonsága, mint egy
divatlapi novellának, hogy folytatása következik, hát ezt nem bánta meg;
de hogy gyanút gerjesztett magában Dunay iránt, s ime az elhamarkodásnak
bizonyul; ez olyan öreg hiba, a miért más embernek aligha engedné el a
rovást.
Sok volt egyszerre a tünődés, elő kelle hát venni azt a jó házi
orvosságot, az alvást; és hogy még magyarabban essék ki az egész dolog,
– azt gondolja, jobb lesz erről máskor gondolkodni.
Andrást rég várja már, hogy leszedjen róla egyetmást, de az még valahol
lenn van, azt véli Baltay, esze ágában sincs, hogy a gazda már
lefeküdjék; tehát maga teszi meg a kemény szolgálatot, s leveti a
mentét, mi annyiból nagyon egészségére vált, hogy míg kihuzakodott
belőle, vagy hármat roppant a háta, s alig tette le fejét, rögtön el is
aludt.
András azonban nem ólálkodott a cselédek között, hanem először is gróf
Dunay inasához ment, kit épen a kapu alatt fogott el, s azt kérdi tőle:
– Öcsém! ki van otthon?
– No hát lódulj föl, öcsém, aztán mondd meg, az öreg András esedezik
alázatosan, ha egy pár szóra meghallgatni kegyeskednének… eredj… fuss.
András végignézett magán, hogy nem marad-e valami igazítni való? s mikor
minden rendén volt, szép kényelmesen fölsétált a lépcsőkön, az alatt
pedig a másik cseléd megvitte a hírt, és izenetet is hozott, még pedig
olyant, hogy «tessék besétálni!»
A mint a belső szobákba ért, a grófnő kis lányát tartá ölben, egy kis
beszélni kezdő lányt; az öreg nagyságos asszony pedig át meg átsétálta a
szobát, s András mindjárt az ajtóküszöbnél hozzáfért a kézcsókoláshoz,
mit el is végzett egész emberséggel, nem állhatván meg szó nélkül is:
– Jaj, be régen volt szerencsém a nagyságos asszonyság ezen kegyelméhez!
– mondja András, ki különben nagyon hamar megalkudott volna az
asszonyfélén, s ha százát öt garasával kérték volna, nem veszett volna
össze négy garasért, hanem azért vajmi jól esett neki, hogyha ő
nagyságának kezet csókolhatott, mert mióta az édesanyja tejéről
lemaradt, nem igen vesztegette a csókot; hanem ez a kis munka nem esett
terhére a vén embernek, azért jövet-menet, egyaránt véghez vitte,
bármennyit szabódott is a nagyságos asszony.
– De ritka vendég, András! – szól kedélyesen a grófnő.
– Lánczon vagyok ám én otthon, – ma sem tudom, hogy hogyan szabadultam
le. – Beszéli András, az ifjú grófnőnek is kezet csókolván, mi alatt a
kis lány bajuszába kapott, s a kis kövér ujjak közől egyenkint kelle
kiszedni a deres szálakat, melyeket András csak saját öt ujjával szokott
összefésülni.
– Nem szabad, kis baba, – mondja az anya, – az öreg Andrást így
megkínozni.
– Dejsz engem meg nem ríkat egy könnyen, tréfálódzék András, hagyván
magát mint valami kezes állat; a kis lány össze-vissza tépte volna
Andrást, ha a grófné ki nem szabadítja.
– Lássa András, – mondja a grófné, már milyen nagy lányom van, ma holnap
férjhez kell adni, úgy-e milyen nagy gond?
– Soha se búsuljon azon méltóságos grófné, megjön az, kit az Isten neki
rendelt.
– Ki tudja, megérem-e én azt? – mondja a grófnő.
– De még én is meg akarom érni, méltóságos asszonyom!… szólal fel András
neki tüzesedve.
– Messze van az még András! – véli a grófnő.
– Elérek én még az eszemmel odáig méltóságos asszonyom, – vitázott
András… Aztán van itt egy olyan csomó, megtisztelem átossággal, hogy így
cselédészszel bele merek szólni, azt pedig el kell ám oldozni, pedig
nekem is lesz azzal dolgom. Végzi be András olyan sajátszerű
meggyőződéssel, melyre ellentmondani fölösleges munka volna, mert az idő
fogja bebizonyítani.
Az öreg asszonyság föl s alá járt, s minthogy Andrást rég ismerte, hisz
valaha, midőn megboldogult férje meghozta, még a hintólépcsőt is András
eresztette le neki – valamint azt is tudta, hogy az öreg úrnak
leghűségesebb embere, ki mindemellett az igazságot is szolgálja, – tehát
azívesen eltűrte, hogy az öreg bellebb menjen a szóval, mint azt
bárkinek különben engedhette volna.
Az öreg asszony sokáig szótalan maradt, míg leánya Andrással
beszélgetett, utóbb a dajka eltávozván a kis gyermekkel, az öreg asszony
András felé fordult.
– András… nem panaszolom föl a jó istennek, hogy annyi gondot felejtett
rajtam, – mert legalább nem értem rá a széken vesztegelni, hol néha
jobban megöregszik az ember, mintha mindig gyalogol, hanem ez a harag
emészt, – s látom, hogy vőm többet gondol szerencsétlen öcsém halálára,
mint kellene, és nyugalmat nem talál…
András szólni akart, de az öreg asszonyság ritkán talált alkalmat
bizalmas emberrel beszélni a dolog felől s most egy hosszában akarta
elmondani egész mondókáját.
– Ne feledje szavát, András – folytatja az úrhölgy… öcsém meghalt, –
nekem is öcsém volt, – megsirattam; de vőmet fiamként szeretem, s én nem
bánom, pöröljön az öreg, – ám vigye a Baltay-részt, melynek hiányát
keservesen megérezzük, – de a gyanút engedje el, – ezt jogom van kérni.
– Elengedi! nagyságos asszonyom.
Az asszony megállt, nem várta e szót, mely András szájában nem lehet
hazugság. Annyit küzködött magában, hogy Baltayval még e dolog miatt
egyszer szemközt áll, – s most, midőn a feleletet hallja, nem meri
elhinni.
– Mit mondott András? – kérdi az asszony.
– Többé nem gyanakszik.
– András, mindenre kérem, ezt az öreg úrtól hallotta?
– Éppen egy órával előbb, nagyságos asszonyom, – többé nem
gyanakodhatik, még ha tán akarna is! – Bizonyítgatja András, észre sem
véve a hangos szóváltásban, hogy a gróf háta mögött áll, s az egész
beszédfonalat érti.
– Úgy tudva van már, ki ölte meg.
– Egyetlen egy ember tudja, méltóságos gróf, – mondja tovább András, –
elbeszélvén a délután történt dolgokat, – s az egész család meghatottan
hallgatá a dolgot.
– Becsületes ember! – kiált fel a gróf, Pistára gondolva, egyszersmind
folytatja: – Mit gondol András, honnét jövök én most?
– Nem tudom eltalálni, méltóságos uram, – csak azt láttam
alkonyattájban, hogy lóháton tetszett kimenni a kapun.
– Éppen e becsületes ember hajlékából jövök, hová valóban furcsán
vezetett a sors.
– Látta a gróf úr a gyereket? – kérdi András részvéttel.
– Mondom, onnét jövök, mert a mint a ház előtt elmentem, egy vörös
nadrágot látok a ruhaszárogatón lógni, tehát oda lovaglék, hogy
megtudjam a vörös nadrág történetét, minthogy ily ünnepnapon kell
szárogatni s ime, kijön egy fiatal szép menyecske, elmondja a fiúnak
kalandját, s én rögtön leszálltam a lóról, bementem s ekkorig a fiúnál
maradtam, most pedig visszajövet a gazdát rendelém ide, hogy némi kis
füvet küldjek a fiúnak, hogy izzadásba jöjjön.
Belép egy cseléd, s jelenti, hogy egy ember a füvekre várakozik.
– Bossásd be! – parancsolá a gróf, – s a megnyilt ajtón Pista köszöntött
be, némi katonai egyenességgel állván meg nem messze az ajtótól.
– Barátom, – szólal meg a gróf, – jöjjön, hadd szorítom meg a kezét! – s
utána nyulván a kéznek, mely ugyan engedelmesen adá magát oda, hanem
Pista megelégedett az odaengedéssel, s a szives kézszorítást viszonozni
sehogyan sem merte, csak hagyta, s a gróf kezében kiegyenesedve feküdt a
kéz, de a gróf nem elégelte meg, s így szólt:
– Bátran szorítsa meg, jó barátom, – méltó rá az a kéz, mely rólam oly
irtóztató gyanut vett le.
– Sajnálom, méltóságos uram, hogy többet nem tehettem.
– Csak azt mondja meg, barátom, él-e még az az ember?
– Nagyon hiszem, hogy él; de ez az élet nagy teher lesz neki.
– Bocsásson meg neki az isten, én is megbocsátok! – mondja rá Dunay.
– Ennek hasznát veszi méltóságos uram, – jegyzi meg Pista, – engem akart
meglőni a boldogtalan, s az ifjú nagyságos urat találta, hanem megkérem
a méltóságos grófnét, hogy az is bocsásson meg neki…
– Szivemből megbocsátok! – mondja jósággal az ifjú nő.
– Még nem tudja, méltóságos asszonyom, miért bocsásson meg neki.
– Tehát ellenem mást is vétett volna?
– Nagyot, méltóságos asszonyom, – mondja Pista, közelebb lépve, – talán
majd jobban eszébe jut méltóságos asszonyom, ha megismer engem is
közelebbről; mert egyszer látott ám engem közelebbről, még pedig azon
napon, mikor az ifjú úr testét hazavitték.
Mig az ifjú grófné emlékezni akart, az öreg asszonyság már kitalálta,
hogy a kis szalagos szarvast Pista hozta haza.
– Szegény kis szarvasom! – sóhajt fel a grófné.
– Én vittem haza szegény párát, – mondja Pista.
– Most emlékszem rá!
– Aztán nem kérdi méltóságos asszonyom, hogy azt a jámbor állatot ki
emésztette el?
– Talán ugyanaz az ember?
– Éppen az, – mondja Pista, – azért ha meg akar neki bocsátani,
méltóságos asszonyom, – elhigyje, jót tesz a boldogtalannal.
– Látni fogja őt?
– Azt remélem, méltóságos asszonyom, s ha már egyszer meggyónta vétkét,
– hiszem, hogy meg is bánta, mert maradt ideje rá.
– Jó barátom, – szól közbe a gróf is, – én nem keresem őt.
– Keresem én, gróf úr, mindenfelé tudakolom s én rá fogok találni, –
mert akarom tudni, hogy jobb emberré vált-e?
Meghatottan álltak egymás körül, a dajka azonban megint bejött, s a kis
gyermek nem akarván a dajka ölébe ülni, minthogy már járni tudott, némi
kis körültekintés után Andráshoz ment, ki némileg a körön kívül állt, s
az egész beszélgetésnek inkább tanuja volt.
András fölvette a gyermeket és merőn a szemébe nézett, mit a gyermek
nevetve viszonzott és hangosan kaczagott.
A beszélgetők közül az öreg asszony vette észre, s Andráshoz közeledve
mondja:
– Lássa, András, ez a gyermek nem érte még meg, hogy a Baltayak közt
békesség volna!
– Nagyságos asszonyom, még ez a gyermek megéri.
– Gondolja, András?
– Egyebet is gondoltam, nagyságos asszonyom, – talán a mit mi véghez nem
tudunk vinni, véghez viszi ez a gyermek?
– Akkor nyugodtan halok meg.
– Akkor kár volna mindjárt meghalni!
– És miért?
– Majd akkor megmondom, nagyságos asszonyom, ha az isten addig éltet.
András aztán jó éjszakát kivánt, s míg Pista a füveket szedte össze, az
öreg megnézte, hogy ura mit csinál?
Aludt már Baltay, mire András előbbi gondolatát fonogatván, mit egykor
megtörténendőnek hitt, azt mondá – alugyunk, de meg ne haljunk addig.