Míg a bécsi vendégek a kastélyban mulattak, Baltaynak kocsija a szent
Ferencz-rendiek zárdája előtt állt meg, s a nagy hintóból először a kis
fiú, utána a tanító, végre Baltay úr mászott ki, az utánuk érkezett
kocsiról András szállt le, megtapogatván mindent, nem törött-e el
valami, a mit az urfinak, meg a szent atyáknak felkötöztek, hogy az
úrfit könyv mellé szoktassák; mert a gyerek otthon nagyon a deákszó után
éhezett, s az öreg úr Keszthelyre szánta.
Baltayt nagyon megviselte az út, de egyszersmind jó barátokat lelvén a
kastélyban, úgy intézkedett, hogy egy álló hétig Keszthelyen marad,
egyszersmind azt is gondolta, hogy majd itt könnyebben megszoktatja a
gyereket, ki már a harmadik napon Keszthelynek minden zegezugát ismerte,
s lejárt a rétre lapdázni a jó pajtások között.
Hamar akadt pajtása a fiúnak, kinek valamennyi diák közől legszebb vörös
nadrágja, és legaranyosabb zöld mentéje volt, melyen annyi volt a
sujtás, mintha egy tál mácsikot döntöttek volna rá, – s így a pajtások
szivesen szegődtek hozzá, kivált mikor a füszeres boltból egy nagy
koszorú fügét hozott ki, s a fiúk között mind elosztogatta.
Repült a lapda, a fiuk nem kimélték egymást, és Imre úrfi vörös nadrágja
a réten elnedvesedett lapdától olyan almafoltokat kapott, hogy akármi
szürkének sincsenek különb foltjai, csakhogy a mi szürke, csak lovon áll
jól, nem mindig kapós a vörös nadrágon.
Na, de ez még hagyján.
A mint a rétnek egyik árkán átjártak a diákok, egy vékony deszka volt
minden átjáró, de annak nem hagyott békét a sok diákgyerek: mert a mint
észrevették, hogy a padló hintálódzik, egyik sem ment át a nélkül, hogy
egy kissé meg ne hintáltassa magát, s a mit egy diák elkezdett, utánna
tette a többi.
Imre úrfi nem nézhette sokáig ezt a mulatságot, hanem addig
nyugtalankodott, míg oda eresztették s a fiú nagy kedvét találá benne,
mikor a deszka fel és alá dobálta.
Néhány kópé már rég mulatta magát azon, hogy a vörös nadrágon milyen
szép almás foltok vannak, hanem ez még nekik nem volt elég, szerették
volna látni, mikor a gyerek alatt a deszka és a vörös nadrág az iszapba
pottyanna, vajjon milyen lenne akkor?
Imre mindig nagyobbat ugrott fölfelé; hanem aztán nagyobbakat is esett
lefelé, mikor a deszka csakugyan ketté durrant, s a gyerek éppen olyan
mélyen sülyedt, hogy csak az nem látszott rajta, a mi vörös.
A sok élhetetlen diák szétfutott, s a réten sarjút teregető emberek
közől csak egynek volt annyi esze, hogy elgondolta, hogy e sok diák
valamitől megijedt, tehát elment az átjáróig, hol Imre az iszapból
kimászni semmikép sem tudott.
A mi emberünk nem volt más, mint Holvagy Pista, ki nem sokat okoskodott,
hanem a partról lenyujtá hosszú sipújjú ingét, miben a megrémült gyermek
egész erővel megkapaszkodott, és nagy nehezen kivált az iszapból azon
veszteséggel, hogy egy pár sarkantyús csizmája benragadt a sárban.
Pista ölbe vette a gyereket, s a legközelebbi utczán a városba menvén,
saját házukhoz bevitte.
Midőn a gyermek a rémülettől lassankint észre tért, arra kérte Pistát,
hogy csak András bácsiért küldjön el; mert tudta a gyerek, hogy az ugyan
a legjobban megszidja, de legkönnyebben is segél rajta.
Pista maga ment el a kastélyba, hol Andrást a kapuban pipázgatni lelte,
s midőn félrehíva tudtára adá, miért jött, elhagyta alunni a pipáját,
zsebébe dugta és kettős lépésben ment el Pistáékig.
Midőn a vörös nadrágot meglátta, a mint a napon szárogatták, András nem
tudta nevetés nélkül megállni, hanem bemenet mégis fölkapta előbbeni
formáját, s ezt mondá:
– Máskor legalább vesse le az úrfi a vörös nadrágot, ha a pocsétában
akar mászkálni, mert lássa az ilyen vörös posztó drága, s egy vak koldus
eléldegélne esztendeig az árán.
A gyermeknek két öreg könycsepp folyt le két orczáján, mert érezte, hogy
Andrásnak ugyan igaza van, s midőn András kezét elkaphatta, égő arczához
érinté, mire aztán András is elhallgatott a korholással; hanem hagyta a
gyereket, kit inkább az ijedtség fogott el, mint egyéb baj; azért
hagyták nyugodni, s minthogy Pistának felesége meg az öreg asszony úgyis
az ágy szélét ülték, Pista azt mondja Andrásnak:
– Kedves jó barátom, – kerüljön ide előre, – gyújtsunk pipára, – mondja
még odább, – aztán egy pohár bor is kerül; elbeszélgethetünk, míg a
gyerek nyugszik.
– Köszönöm az emberséget, – viszonzá András a szivességet, az asztalhoz
menvén – volt ma már részem benne, akár megfürödhettem volna.
– Csak jó ember ez a mi grófunk – mondja Pista – ez aztán az ember, meg
az az enyingi herczeg.
– Jó barátom, talán járt azon a mi vidékünkön?
– Enyingre való vagyok, hát hogy ne jártam volna arra?
– Úgy az én uramat is ösmeri talán, az öreg Baltayt?
– Ösmerem hát, biz ösmerem ám, – még az öcscsét is ösmertem, az isten
adjon neki nyugodalmat a másvilágon, biz az szegény tovább is élhetett
volna.
– Hát hallotta, barátom, miképpen halt meg?
– Nem hallottam, hanem láttam, hisz ott voltam, mikor halva feküdt a
gyöpön.
– Ejnye, édes jó barátom, de jó, hogy találkoztunk, ugyan mondja meg hát
nekem, melyik állt hozzá közelebb, az a gróf Dunay, vagy a másik?
– Egyik sem volt közelebb, mint a másik, bátyám, – beszéli Pista; – mert
ott a hely ki volt mérve.
– Ugyan már most mit gondol, kedves jó barátom, melyik lőtte agyon?
– Azt gondolom, bátyám – hogy egyik sem.
– Hej öcsém!… mondja András fölegyenesedve… de szeretném, ha én
gondolhatnám ezt, aztán másnak nem volna oly nehéz hinni, mint nekem.
– Nagyon akarja tudni, bátyám?
– Öcsém, ha te azt tudnád, a mit én tudok!
– Még sem lenne az annyi, édes bátyám, mintha maga azt tudná, a mit én
tudok.
– Ugyan mivel oldozhatnám meg a nyelvedet öcsém?
– Pápista ember kend, bátyám?
– Az vagyok, öcsém!
– No hát mit csinálna kend, ha valaki a haló ágyán pap helyett meggyónna
valamit, s mikor már aztán meggyónna egy nagy vétket, még sem halna meg
az az ember.
– Furcsa dolog, öcsém, azt tartom, ha a pap megállja szó nélkül, én sem
adnám a dolgot odább.
– No hát én sem adom odább, bátyám.
– De tudod, ki ölte meg?
– A mint az isten fejünk fölött van, és az isten napja besüt ránk az
ablakon, úgy tudom, ki ölte meg és egykor a bizonyítványt is kezükbe
adom.
– Hát mikor lakol meg az igazi bűnös?
– Ne avatkozzunk az úristen dolgába, bátyám, azt tartom, keményebben
lakolt, mint az én eszem gondolja.
– Öcsém… én magyar ember vagyok…
– Meg én is… mondja fölkelve Pista a padról, honnét az öreget idáig csak
ülve hallgatta.
– Annál jobb, kedves öcsém – azért csak annyit mondok – akár meghaljak
annyi titokkal is, mennyit most mondtál nekem; de ha csak annyit
mondhatnál az én uramnak, hogy nem Dunay lőtte meg az ifjú urat, hanem
hogy földerül egykor általad a titok… megáld érte a magyarok istene… ne
kérdezd… én tudom, hogy miért.
– Bátran megmondhatom, bátyám, – de most többet fogóval sem húznak ki
belőlem.
– Eddig van?
– Nincsen több! hagyá helybe Pista, s Andrást haza ereszté, megigérvén,
hogy a fiúnak reggelig is jól gondját viseli, reggel pedig úgy is haza
mehet, csak ruhákat küldjenek utána.
András kétszer is a pipa után nyúlt, hogy a félbehagyott dohányt majd
kiszívja, de annyira megszállta fejét a gond a hallottak után, hogy mire
kivette a tűzszerszámot, elfeledkezvén a pipáról, megint visszatette.
András mindenféleképen hányta-vetette, hogy az öreg úrnak így meg úgy
mondja meg, de csak nem esett ki egy is úgy, a hogy ő szerette volna;
azért abbahagyta a fejtörést; hanem neki vágott a kastélynak, abban
pedig egyenesen a nagyságos úr szobájának tartott.
Röviden elmondta a történetet a gyerekkel, de csak olyanformán, hogy ne
a gyereket sajnálja beszéd közben, hanem a szép vörös nadrágot.
– Bizony, kár azért a gyönyörű vörös posztóért.
Üsse meg a kő a kend drága posztóját, mintha még nem kerülne egy nadrág
ára, – hanem fogjon kend Baltayt, ha ezt a kölyket is elemésztik.
– Ejnye, de hamar meglódul a nagyságos úr, – csak nem halódik mindjárt,
ha egy kis diákkópéságba esik.
– Nojsz, a másiknál is mindjárt ott kezdték, hogy meghalt.
– Jó, hogy eléhozta a nagyságos úr.
– Talán jó kedve van kendnek András, hogy ott tapogatja kend, a hol
legjobban fáj?
– Ne busuljon a nagyságos úr, – előre is mondom, nem tudja, mit akarok
mondani.
– Hallott kend valamit? – kérdi Baltay megszelidülve, egyszersmind
helyet foglalva egy nagy székben.
– Nagyságos uram!… megmondtam régen, hogy nem nyugszom addig, míg az
ifjú grófot tisztára nem mosom nagyságos uram előtt.
– Jól van, András, jó, – kend igen jó ember, – ha kenden állna, még a
feketét is fehérre mosná.
– Ha lehet, megcselekszem, nagyságos uram, – hanem ezt a munkát magamra
vállaltam, remélem, meg is lesz!
– Nagy fába akarja kend belevágni a fejszét.
– Már fogom a nyelét, bizonykodék András olyan hangon, melyre a
nagyságos úr érdemesnek tartotta fölnézni, András pedig bizton tudta,
hogy a nagyságos úr nagyobb figyelemre méltatta, tehát a rövides
beszédet nem folytatá, míg meg nem kérdezték.
Ennyi fogást okvetlenül meg lehet engedni az olyan embernek is, mint
András, ki maga a megtestesült hűség és megcsontosult becsületesség;
hanem neki is jól esik, ha egy pillanatban egy ártatlan fogást használ
arra, hogy ura több figyelmet adjon neki, mint a mennyit egy cselédnek
odavetni szoktak.
– Nem bánom András – szólal meg Baltay, – hogy kend így utána lát ennek
a szomorú dolognak; de lássa kend, a hol eddig nem tapogatott ki senki
semmit, ezután hasztalan keresgél kend ott már.
– Nagyságos uram, nem is utczaszélen járok ám utána, hanem azt mondom,
hogy nyomon vagyok.
– Vak nyom lesz az! – tamáskodék Baltay mintegy ingerkedve Andrással.
– No hát… Isten úgyse nem Dunay lőtte meg az úrfit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De már ezt olyan kemény hangon mondá András, hogy Baltay nem tudta ülve
megállni, hanem kikelt a székből, s Andrástól a folytatását kérte.
András híven elbeszélte, a mit hallott, az elbeszélés után pedig
Pistáért küldött el – Baltay pedig némán lépegetett végig a nagy
szobában, ki-kitekintgetvén az utczára, ha már jön-e az ember?
András gyertyákat gyújtott, hogy a setétséget kiszorítsa a szobából, s
midőn a meggyújtott gyertyákat az asztalra tette, Bowring úr kopogott be
az ajtón.
– Éppen jókor, mondja Baltay! s elmondá néki az előbbeni jelenetet, s az
angol szivesen maradt, hogy a beszélgetésnek tanuja lehessen.
Pista megérkezett.
Az angol rögtön fölismerte Pistát, hanem úgy állt a kandalló mellett,
hogy az rá ne ismerhessen és hagyta beszélgetni őket minden közbeszólás
nélkül.
– Fiam – mondja Baltay, – én szivesen hinném, a mit mondasz.
– Én pedig nem erőltetem nagyságos urat.
– Be tudnád ezt bizonyítani?
– Mikor itt lesz ideje, nagyságos uram!
– Láttad azt is, mikor meglőtték!
– Azt nem láttam, uram – pedig közel voltam.
– Közel voltál?… kérdi Baltay gyanakodva.
– Én is ott voltam akkor! – szólt közbe Bowring – s ez a fiú velem volt!
– teszi hozzá Bowring, hogy az öreg úrat útbaigazítja.
– Ám védjétek, édes fiam, az élőt, – mondja Baltay indulat nélkül, – én
– őt soha sem vádolom.
– Nagyságos uram!… szól Pista,… nagy magyarnak tartják a nagyságos urat,
legyen biró nagyságos uram maga, – nálam van papiroson a dolog – én nem
értek sokat az ilyen dologhoz, – egy szóra odaadom a kész igazságot, –
hanem ha az én két orczámat szégyen éri azért, hogy elvádoltam valakit,
kérem átossággal, – megérdemlem-e én?
– Megállj, fiam! inkább halj meg, – mondja Baltay.
– Ilyenformán gondoltam én is legjobbnak, okoskodik Pista, – de tán
megérjük az időt, hogy a napja megkerül a szónak, – addig is isten
velünk.
András Pistát kisérte ki; Baltay pedig Bowringgal fogott kezet, s a
nyakas magyarnak nagyon jól esett, mikor az az angol keményen megszorítá
kezét.